Magyar Hirlap, 1895. május (5. évfolyam, 118-147. szám)
1895-05-01 / 118. szám
Budapest, 1895. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 4]. szám. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. V. évfolyam 118. szám. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Szerda, május 1. Egész évre 14. félévre l 7. évre 3 írt 50 kr. egy hóra 1.20 Esyea sxim áru: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Mérsékelt millennium. A millenniumi kiállításnak egyik legfőbb objektuma, úgy látszik, az a fátyol lesz, amit a múltakra vetettünk. Bármerre megy majd az ájtatos szemlélő, egy pár lépésnyire mindenütt erre a fátyolra bukkan, erre a csudálatos szövetre, amely előtt csak a legutóbbi harmincz esztendő története látszik, de az előtte letelt kilenczszázhetven esztendőnek minden történeteit, minden alakját, minden fájdalmát, ragyogását és dicsőségét magába nyeli. Talán nem illik bonczolni egy rhétori virágot, amit a haza bölcsének hozzáfűződő emléke avat nebánls virággá. Mi tudjuk, milyen mély értelem, milyen politikai szükség és emberfölötti belátás rejlik a mögött a fátyol mögött. De ezt a fátyolt nem mi lebbentjük föl minduntalan. Evvel a fátyollal kijátszottak bennünket. Egyességre jutván az elnyomó hatalommal, mi úgy értettük, hogy az ő bűneikre boruljon majd a fátyol. Ők meg úgy értik, hogy a mi erényeinkre. S valahányszor a mi dicsőséges mnultunkra ráborítják, arról veszik le, aminek jobb volna rejtve maradni: a múltak szégyenéről. * Arról van szó, hogy a millennium alkalmából a miniszterelnöki palota számára a kormány megfesteti az összes volt miniszterelnökök arczképeit. Ezek közt a képek közt lesz nem egy, amelynek eredetijét csak a művész ecsetje tartja meg emlékben az utókor számára. De nem lesz köztük az a férfiú, akinek a nevét sem kard, sem kötél, sem puskapor nem tudja a történelemből kiirtani. Nem lesz köztük Batthyány Lajos. Igaz, nem lesz köztük Szemere Bertalan sem, aki 1849-ben volt Magyarország miniszterelnöke. De mi nem vitázunk a hivatalos történetírás lojalitásával, s elismerjük, hogy az 1849-es év nem a törvényesség esztendeje, s a hagyománya nem lehet vezérlőcsillag a jövendők sűrűjében. Bármennyire szeretjük az igazságot, értjük azt a kíméletet, amely nem akar sebeket föltépni, s az ünnep harmóniájába kedvetlenséget elegyíteni. Az 1849-ből magunk is engedtünk sokat, s a Szemere Bertalan mártír nagyságát még csak növeli, ha mint életében, holta után is még az emlékezetéből is a hazája üdvéért áldozattal kell adóznia. De Batthyány Lajos a dicsőségben uralkodó V. Ferdinánd királynak volt kinevezett miniszterelnöke. Batthyány Lajos terjesztette szentesítés alá azokat a törvényeket, melyeken az utóbbi harmincz esztendő fölépült. A 67 a 48-on épül, s a Batthyány Lajos neve hűséget és törvényességet jelent. A Batthyány Lajos kiomlott vére boszáért kiálthatna az égre, ha az ő végtelen nemességével ez a földi indulat megfért volna. Gyilkosság volt az ő halála; s nem kiirtani, de megengesztelni az ő emlékét, a sírjára virágot tenni s a képét babérral övezni, ez volna az igazi lojalitás. S aki az ő emléke elől az aggodalmaskodás árnyékába búvik, úgy jár, mint aki sötét pápaszemet tesz föl a nap ellen: ő maga megrutul, de a nap tovább ragyog. A kormány ő felsége mögé bújva, azt kéri, festetné meg ő felsége az ő miniszterelnökeit, csak folytatásai annak az alkotmánytalan taktikának, amellyel a felelős kormány a felelőtlen korona árnyéka mögé bújik. Nem, az ilyesmi a nemzet tartozása, amit levonás nélkül kell beváltania. A Bánffy-kormánynak még csak az ilyen játék hiányzott, hogy a sorsát megpecsételje. Amúgy is olyan a kedvünk, hogy Sir bennünk a lélek és a mai kortus Vigaszért az elmúlt dicsőséghez fordul. Mint az északi tény, a mult dicsőség örök ragyogással és örök rózsaszínnel világit fagyba, éjszakába, abból a rejtelmes mágnesességből táplálkozván, mely a szivünk közepén hullámzik által. A millennium ünnepében is ezt a múltat emeljük bástyául a jövendő ellen. S nem engedjük meg, hogy a képmutatás és szolgalelküség ebből a bástyából kőre-követ kobozzon el s az újonnan épült tornyocskák alól kiszedje az ezeréves alapköveket. Elvégre mi nem harmincz esztendeje, hogy vagyunk s a millenniumnak egy évezredről kell beszámolnia. Ha ebből a világtörténelmi leltárból épp a Batthyány Lajosok maradnának ki, akkor egy mosóczédula értékesebb írás annál a históriánál, amit a hiperlojalitás a millenniumra megenged. In usum delphini nem ülünk nemzeti ünnepeket, s a nemzet nem szégyelli sem a múltját, sem a jóltevőit. A Batthyány Lajos képét megköveteljük a magyar miniszterelnökök arczképcsarnokában. Mert bármilyen érzékeny húrokat érjen is a mi őszinteségünk, sokkal nagyobb sértés volna, ha a nemzet azt hinné, hogy csak képmutatással mételten figyelmeztetni az orosz cárt, hogy rossz uton jár, mikor az embernek egy kis füstös sorházban kell vacsorálnia, de azért tele van bölcsességgel és világboldogító szándékkal. Ha szignálni kellene a cziczerót, mindez lehetetlen volna. Már a szedők kaczagva raknák a betűket sorba, a rendszerint komor korrektorok hemperegnének nevetőikben, a posta forgalma pedig megakadna a vidámságtól, ezt az újságot szállítván. Mikor azonban a mindig egyforma betű testetlen hangot kófflz le, egyenlő súlya van minden beszédnek és okos az okos, szamár a szamár a maga erejéből, tekintélyek támogatása nélkül. És ez az áldott névtelenség mégis keserves. Kikívánkoznak belőle az emberek. Főképpen a politikus újságírók. Folytonos gáncs és folytonos dicséret lévén a mesterségük, a természet rendje szerint összehasonlítják magukat a nagy férfiakkal, akiket bírálnak, és az összehasonlítás eredménye az, hogy nagy férfiúnak lenni könnyű, de jó czikkelyt írni nehéz és ama «nevesek» között van akárhány, aki a zsurnalisztikában legföljebb a lapkihordásig, ez ortográfiát nem követelő szolgálatig emelkedhetnék. «Ha ezeknek van nevük, miért ne legyen nekem is?» ezt gondolja nagy ostobán a szegény, okos anonimus. És irigység, és vágyakozás van az ő szivében. „Nem!“ —■ A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Tóth Béla. A személytelenség nagy boldogsága a szegény tollforgató embernek. Névtelenül írván, leráz magáról egy nagy nyűgöt, az ő testi énjét és lelke szabadon repül ... Ez azonban csak afféle szép ostoba frázis. A névtelenségnek megvannak a maga külső és belső reális hasznai. Ó, milyen irigylésreméltó voltam én, míg rossz szokások és még rosszabb szerződések arra nem köteleztek, hogy firkáimat szignáljam. Módomban volt tárczákat ilyenformán kezdeni: »Végigdőltem dohányzó szobám kerevetén, melynek perzsa szőnyegét a kairói Halilbazárban vettem és a Cianaklisz - czigarett füstje kék kigyóvonalban szállt a mennyezet felé* stb. Ezt mindenki elhitte s ami fő: elhittem magam is. A rideg hotel garni szegény 22-ik száma tüstént úri lakássá vált szememben, a shirting-kanapocskából keleti despotához méltó heverőhely lett, az utolsóelőtti Virginia pedig dicső zamatot kezdett nyelvemre sugallni. Mert a fantázia hazugsága édesebb minden igazságnál. Talán már akkor is tudtam, hogy józaneszü ember a kairói Halil-bazárban nem vásárol perzsa szőnyeget, mert ott csak az olyan kis ravaszságok, hogy a legsilányabb angol hamisítványokat árulják, és hogy a magyar Virginia füstje különb minden egyiptomi dohányénál. Valamint, hogy Kairó a Keletnek legszintelenebb, legeurópaibb városa . . . Csakhogy a fantázia nem okos tapasztalatokból, hanem a Gartenlaube huszonöt év előtti folyamatból meríti erőit; s mivel anno 1869 valami romantikus német megfogalmazta az ő reisebericht-jét, mely szerint Kairó märchenhaft — feerisch — kolossal: én megteremtettem magamnak egy ezeregyéjbeli álomvárost, ahol meg a szőnyeg is mind valódi és a dohány is mind jó. Hát azok a szentimentális levelek, amelyek ezzel a megszólítással kezdődnek: »Asszonyom!« . . . Bizony mondom, édes volt ámítani magamat, hogy egzisztál ez az érdekes »asszonyom*, akihez én, érdekes Nádav, oly elképzelhetetlenül előkelő hangon szólok, hogy beszédem nem hasonló többé semmi ember nyelveléséhez, még a Géza főpinczéréhez sem. (3. mily drágálatos társ ez a képzelt »asszonyom« a szegény éjjeli újságíró rettenetes nőtelenségében! Ő nemcsak az Albany grófnő, hanem a jó kabát is, mert »asszonyommal« természetesen csak jó kabátban lehet barátkozni. A névtelenség ez áldásait, azt hiszem, még jobban érzi a szegény politikus újságíró. Fölöttébb nagy gyönyörűség lehet összeszamarazni egy valóban szamár minisztert vagyis Mai számunk 22 oldal. *