Magyar Hirlap, 1895. június (5. évfolyam, 148-175. szám)

1895-06-01 / 148. szám

­ Budapest, 1895. Szerkesztőség és kiadóhiatal: József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után isi V. évfolyam 148. szám. Főn­em­esata: HORVÁTH GYULA. f’eieiea szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Szombat, junius 1. Egész sue 14. félévre 7. 7* étre 3 írt 50 kr. egy Héra 1.20 Egyes szám­ára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. A bolgár Bismarck. A királyoknak országot szerezni, — tudunk ennél hálásabb feladatot is. Sztam­­bulov, a bolgárok Bismarckja gondolkod­­hatik most ezen a témán, amig bukásá­nak évfordulójára uralkodója ünnepet ület, hivatalos demonstrácziót tűr, sőt csináltat ellene diákokkal és szoczialistákkal. Hisz ezek trónjának csak ellenségei, de az agyonzaklatott és agyontün­tetett, annak megalapítója és megerősítője. Bennünket sokféle szempontból ér­dekel a kis ország, nagyszabású bukott államférfiával és kicsiny, de szívós feje­delmével egyetemben. Szimpátiával néztük az elszánt Bulgária küzdelmeit és csudá­­lattal a Sztambulov munkásságát hazájá­nak ügyei körül. Nem dolgozott kettyűs kézzel, igaz, politikai morálját is azok­hoz a viszonyokhoz, amaz emberekhez mérte, amelyek között mozgott. De úgy a vitéz Battenberg, mint az opportunus Ferdinánd alatt czéltudatos, energikus és elszánt politikusnak bizonyult. Volt ereje és erélye, hogy ellent tudott állani az orosz áramlatnak, sőt le is bírta azt és Bulgáriát a mi monarkiánk sugárkö­rébe tudta terelni — úgy látszott — tartós időkre. Ez a heroikus és zseniális cselekedete rejtette magában bukásának első igézeteit. A mi külügyi politikánk le­vette róla a kezét, ismert módszere, is­mert perfidiája és ismeretes számítása szerint, hiszen úgy is a mienk,testestül­­lelkestől, nem kell vele törődni. A bolgárok fejedelme, aki bizonyos időkben szereti magát kiadni a mi kizá­rólagos emisszáriusunknak, viszont úgy gondolkozhatott, hogy elég ő osztráknak, vezető államférfidnak az orosz sassal kell viszonyt folytatni. Miben áll akkor a diplomáczia, ha az ország szemei nem kancsalitanak legalább két-három felél? Valami udvari krinolin-affér vitte dű­lőre a dolgot és a derék Ferdinánd látván, hogy Sztambulov lehetőleg paczifikálta a viszonyokat, megadta neki a módot a lélekzésre, hát kapta magát és fölcsapott Vilmos császárnak. Rövid uton elcsapatta Sztambulovot, sőt amikor ez a csúf há­látlanságot nem köszönte meg, elég szé­pen pörbe fogatta, üldöztette, azok közé állt, akiktől csak nem régen mentette meg drága életét a mostan halálra üldözött. Ki akarta űzni a hazából, amelyet az újra megalapított, de amikor észrevette, hogy Sztambulovnak nincs erősebb vágya, mint valami idegen országba kerülni, a­melynek nem ő verte le a czölöpjeit, megparancsolta, hogy ki ne eres­szék. Internálta, nehogy valahol külső ország­ból használhasson hazájának és élhessen magának, testi épsége veszedelme nélkül. Érdeklődésünk nem múlik el e pon­ton sem, ámbár némi undor vegyül belé. Látni, mint kerül felül a közönséges intrika, mint dobatnak el és tapostatnak meg azok, akik kihasználtattak, de akik nagyon tudnának használni még­ ez a jelenség, bár abszolúte nem új, csúf és megdöbbentő marad mindig. És hiába számítgatjuk, nem tudjuk kiszámítani a sokszoros ártalmait. Mikor unnak már rá ilyenek után nagytehetségű férfiak egy ideális czélért, mint országok és trónok erősödése, érvényesíteni képességeiket ? Hiszen úgy is mindegy; az elbizakodott­ság, a hiúság és irigység úgy is lerontja munkáik eredményét és nekik nem ma­rad más meg, mint sokszorosan veszé­lyeztetett bérük és a történelem igazo­lása. Majd: A mi monarkiánknak nincs módjá­ban filozoficze felfogni a dolgot és a tör­ténelem döntését bevárni ez ügyben. Törhetlen hívének, Sztambulovnak agyon­­sanyargatásában és királyilag rendezett nagy macskazenéltetésében kell, hogy ne csak az emberi momentumokat lássa meg. Az a tegnapi demonstráczió nem csupán a bukott államférfiúnak, de neki is szól, akit nyilvánvalóan el akarnak buktatni, beczézett hű gyermeke, Ferdi­nánd fejedelem immár nem is titkos segedelmével. Kálnoky idejében még lett volna módunk fentartani prestigeünket, a Sztambulov fentartásával egyszerűen, de az uj kanczellárnak, úgy látszik, sokkal nehezebb dolga lesz. Az okos politikus helyett egy okos­kodó államfővel és a fanatizmusában ok­talan országgal áll szemben. Egyetlen megbízható embere sincs most monar­kiánknak Bulgáriában, amint nincs már Szerbiában és Romániában sem. A keleti kérdést így kapja az uj külügyminiszter. Dicsértessék érette Kál­noky gróf! _________ Bwdragíesti május 39. Bán­ff­y Bécsben. Bécsből telegrafálják: Bánffy Dezső báró miniszterelnök és Jósika Samu báró miniszter ma reggel Budapestről ide érkeztek. Bánffy báró miniszterelnök dél­ben hosszabb ideig tanácskozott a külügyi hi­vatalban Golub­ovszky gróf külügyminiszterrel. Ezen a tanácskozáson Windisch­gr­aetz her­­czeg osztrák miniszterelnök is részt vett. Bánffy báró még holnapig Bécsben marad. A bezárt fiók­ •— A Magyar Hírlap eredeti tárcsája. — írta: Szom­ah­ázy István. A díszközgyülést, melylyel a népszerű főispán húszéves jubileumát megünnepelték, csinos majálissal zárta be a majsaházi közön­ség, abban az ezüstös nyirfaerd­őben, mely a majsai tó kék vizére lenyúlik. Az erdőben vér­vörös lampionok égtek, a tó vizén pedig velen­­czei éjszakát rögtönzött a helyben állomásozó színtársulat. A kis székváros közönsége világos ruhában hullámzott föl s alá a tó partján, né­melyek lampionos csónakokban czirkáltak a kivilágított uszoda körül. A marsaháziak, akik hét napon át halálos félelemmel bújták a lapok meteorológiai jelentéseit, most mámoros kedv­vel kószáltak az illatos erdőben, amelynek tisztásán kipirult leányok csárdásoztak a hó­fehér homokföldön. Avar László, a megye árvaszéki nyilván­tartója, épp ezen a reggelen olvasott el egy fejezetet a Bourget valamelyik regényéből. A nagy franczia analitikus, akit Majsaháton kü­lönben nem méltányolnak érdem szerint, ezzel a figyelmeztetéssel fordult az ő ismeretlen, dunántúli olvasójához: »A férfi, aki lelkét, fentartás nélkül kitárja a szerelmes asszony előtt, balgán és oktalanul cselekszik. Az igaz szerelem mindennap megujhodik, mert a szerelmes asszony mindennap uj szín­ben akarja látni azt a férfit, akit a szivével megajándékozott. Az okos férfi tehát, akár a nép­mesék királya, mindörökké zárva tart a lelké­ben egy titokzatos, föl nem nyitható fiókot...» Mikor Kunné most rózsás arczczal, a forróságtól szinte lihegve forgott a czigányok emelvénye alatt. Avarnak eszébe jutott a Bour­­get-regény s a ma reggel olvasott axióma. A városban mindenki tudta, hogy Kunna évek óta a kedvese, de Avar most mégis fojtott haraggal tépdeste a leveleket, a feje fölül. — Hogy tánczol, gondolta elkeseredve, milyen lázba hozza ez az ostoba czigányzene. Félóra óta rám se néz, akárcsak nem is vol­nék a világon . . . Bizony isten igaza van an­nak a firkásznak . . . Nem talál érdekesnek, mert minden gondolatomat ismeri . . . Ostoba­ság volt minden fiókot nyitva tartani a lel­kemben . . . És mivel több volt benne a logika, mint amennyi az árvaszéki nyilvántartáshoz szük­séges, Avar ekként folytatta a monológot: — Mentsük hát meg, amit lehet!. . . Be fogok csukni egy fiókot. . . Mosolygó arczot vágott s ügyet sem vetve többé a feh­érruhás szép asszonyra, affektált jó­kedvvel kért föl egy borzashajú siheder lányt a következő négyesre. Mikor lánczosnőjével a kolonnéba állt, bizonyos elégtétellel gondolta: — Tudja meg ő is, hogy mi a féltés! Majd elmúlik a jókedve, ha látja, hogy egész este nem nézek rá! . . . Dudolgatva illegette magát a négyes köz­ben, de mikor később titokban körülnézett, Iíu­nét sehol sem látta a tánczolók között. Nyugtalanul tekintgetett szét a gardedá­mok székein, de a szép asszony eltűnt a tánczsérről. Vajjon hova lehetett ilyen egy­szerre? Avar lehangoltan hagyta abba a csa­csogást, s mikor a czigányok megint bele­fogtak a csárdásba — szinte hidegen, udva­riatlanul hagyta ott a tánczosnőjét az édes­anyja mellett. Bejárta az erdei tisztást, — Kunnénak véglegesen nyoma veszett. A rögtönzött csár­dában, az üvegburás lámpa körül szomjas mu­latók kvaterkáztak, a filagóriában csattogott a kártya, — az Avar szép asszonya rejtélyesen eltűnt a hullámzó sokadalomból. A szerelmes fiatal­ember kétségbeesve futott le a tópartra s izgatottan nézett a lampionos csónakok felé, amelyek szeszélyes kanyarulatokban siklottak el a sötét uszoda fabástyái mellett. A csónak­ház előtt, amely hallgatva dőlt a sürü nádas­nak, egy csillogó, fehér ruha ötlött a szemébe. Avar kisietett a kis kikötőhidra, s szivdobogva ismerte föl Kunnét, aki a férje karján várta, hogy a legény egy dereglyét kihozzon. — Jó estét, szólott, a kalapját könnyedén megemelve. Mai számunk fő oldal.

Next