Magyar Hirlap, 1895. augusztus (5. évfolyam, 207-237. szám)

1895-08-01 / 207. szám

Budapest, 1895. V. évfolyam 207. szám. Csütörtök, augusztus I. A gyászoló Szabadság. Szép lehetett, mikor a Szabadság szobrát gyászlepelbe borítva hordozták végig Brüsszel városa utczáin. Szép lehe­tett, mikor a töméntelen sokaság lelke­sedve énekelte a Szabadság­ Himnuszát, amit, a mily irónia, épp annak a Schol­­laert miniszternek az apja irt, aki most a klerikális iskolatör­vén­nyel tör, mint a liberálisok mondják, az alkotmány élete ellen. Szép lehetett, mikor az erre a czélra egyesült liberális és szoc­iális el­lenzékek nevében egy képviselő nyílt parlamenti ülésben, szinte az ország, a törvényhozás és a király színe előtt ün­nepélyesen proklamálta a forradalmat — szép és magasztos. . . . A magasztostól a nevetségesig csak egy a lépés — mondotta a nagy Napo­leon, aki maga olyan szerencsés volt, hogy ezt a lépést soha sem kellett megtennie. A belga parlamentben, sajnos, ez a lépés megtörtént s a klerikális többség zajos derültsége közepett jelentette ki a kormány vezére, hogy a liberális képviselő úr naiv kifakadásait nem szándékozik komoly számba venni. A mi becsületes, liberális hit­vallásunk megköveteli, hogy őszinték le­gyünk és objektívek; s elfogulatlanul és objektíve nézve a dolgot, igenis el kell ismernünk, hogy a klerikális miniszternek a maga szempontjából igaza volt — sok­kal inkább, mint az ellenzéki vezérférfiu forradalmi fölbuzdulásának. Forradalmat csak az elnyomás igazol és a törvénytelenség. Forradalomra joga és oka egy többségnek van, melynek az akaratát egy kisebbség jogtalanul megbé­nítja. Joga van rá egy nemzetnek, amely­nek a szabad választási jogát meg­nyirbálják. De Belgiumban minderről szó sem lehet. A belga nemzet szabadon választja az ő képviselőit, tiszta válasz­tások útján, s a képviselőinek a többsége az ő többsége akaratát tisztán képviseli. Ugyanaz­nap, amelyen Brüsszel városá­ban egy tízezrekre menő sokaság tünte­tett a szabadelvűség eszméi mellett, az ostendei választókerület nagy többséggel ismét klerikális képviselőt küldött a par­lamentbe. Évek nagy sora óta e tör­vényhozás többsége klerikális. Nem vál­toztatott ezen az arányon, sőt növelte, az új választási törvény, amely pár év előtt a választási jogot a nem­zet legszélesebb rétegeire terjesztette ki. A mai parlament már e törvény alap­ján választatott meg, s e legutóbbi vá­lasztás is a klerikálisok diadalával vég­ződött. Ellenzék van, de ez sem liberá­lis — túlnyomó részben szoczialista. A szabadelvűséget a belga parlamentben egy elenyésző töredék képviseli csak, s a többség klerikális lévén, parlamenti föl­fogás szerint a kormány sem lehet más, mint klerikális. S ha ez így van, mit vártak e kor­mánytól? Liberális reformokat? Demo­krata intézményeket? Nem természetes, hogy a kormányra jutott klerikálizmus a maga bélyegét akarja rányomni a nem­zetére, az intézményeit a maga ízlése szerint alakítani, a meglévőket a maga czéljai számára átformálni? Azt várták, hogy például Schorbaert úr azt fogja mondani, hogy: én­­ ugyan klerikális va­gyok, a törvényhozás többsége is az, meggyőződésből gyűlölöm a szabadságot, de azért meghajtom a fensége elött ? Bizonyára, a belga iskola­novella, amely végső következésedben a nép ne­veltetését a papság kezeibe játs­sza át, ha megvalósul, csapás lesz a szabad­­elvűségre, s a mi liberális fölfogásunk szerint csapás magára a belga nemzetre is. Mi is úgy tartjuk, hogy a reakczió és a klerikalizmus rettenetes kórság, s megöli azt a népet, amelyet megmételyezett. De a betegségnél is nagyobb csapás a doktriner orvos, aki a betegséget ráolva­sással akarja meggyógyítani. Az orvosi tudományban szomorú hírhedtségre jutott a tüneti kezelés­, a gyógyításnak az a módja, amely a beteg­ség okozójával szemben tehetetlen, csak a nyilvánulásait enyhíti, módosítja vagy érzéketlenítő szerekkel ellensúlyozza. Nos, nekünk úgy rémlik, hogy az ilyen tün­tető körmenetek, demagóg szónoklatok és lángoló költemények mind csak ilyen tüneti kezelés, s nem jobb ennél a forradalom sem; — beválik abortív kezelésnek, amely magát a beteg testet pusztítja el, s még mindig nem a beteg­ség okozóját. Belgiumban a betegség oka kétség­telenül az, hogy ott a választók többsége tagadhatatlanul klerikális érzelmű, s az ellenzék is nem liberális, hanem szo­­czialista. S aki ezen változtatni akar, itt, ennél az érzületnél kell a munkáját megkezdeni; nem megakadályozni, ami lehetetlen, hogy a klerikális többség kleri­kális törvényeket hozzon, hanem képtelen­séggé tenni, hogy a nemzet többsége klerikális képviselőket válassszon. Hiszen alig múlt egy emberöltője, hogy Belgium volt a liberalizmus ideális tartománya. A mi 1848-iki újjászületésünk liberális intézményei belga mintára épül­tek, s amelyeket a Schollaert úr novel­lája le akar dönteni, az egyházat az államtól, a vallást a tudománytól s a papságot az iskolától elválasztó alkotmány­­törvényeket liberális kormányok alkották. Ha a liberalizmus a kormányról lebukott, ha éppen a klerikalizmus jutott a helyébe s még az ellenzéki elkeseredésben is a szocziális eszmék szorították ki a helyéből, annak bizonyára nem a szabadság magasztos eszméiben van az oka, nem a szabad­elvűség áldásaiban, melyek az egész világot újjáalkották, hanem a szabadelvű pártok és kormányok indolenéziájában és elhittségében, amely nemcsak Belgiumban jellemezte őket, hanem jellemzi ma is, az angol szigeteken épp úgy, mint a kon­tinensen, hogy példáért messzire ne menjünk, például Magyarországon is. S hogy többet ne mondjunk: itt van az iskolák kérdése. A klerikálisoknál a liberálisok nem kevésbbé tudják, mily hatalmas fegyver az iskola, ahol ami szellemet a gyermek belehelt, aszerint cse­lekszik a férfi. Tudják, különben mért védenék most oly kétségbeesetten? De ha tudják, mért nem vették hasznát? Év­tizedeken a kezükben volt; a mai vá­lasztó közönség liberál szellemű iskolák­ból került ki: mert választ­hat ez a közönség klerikálisokat és szoczialistákat ? A liberális pártok átka a könnyelmű­ség és elbizakodottság, s az érthetetlen közömbösség, amel­lyel propagandára elégnek tartja az eszméi belső erejét, s maga nemcsak hogy nem propagálja őket, de ölbe telt kézzel nézi az ellenkező irányok tevékeny és szívós propagan­dáját. A klerikalizmus jelszava a vallás, és megkapja vele az emberek szivét. A szoczializmusé a kenyér, és az emberi állat gyomrára számít. A liberalizmusé nem kisebb kincs: a szabadság, amely neki rendeli az emberek lelkét. A kleri­kalizmus az ő évezredes hagyomá­nyait, az ő csudálatos szimbólumait állandóan körülhordja, mutogatja és láttatja; a szószékről s a gyón­tató fülkéből, a születésnél és a halálnál, lépésről-lépésre soha nem csökkenő ki­tartással foglal helyet a maga számára és szorítja ki, akit ott talál. A szoczia­­lizmus fölkeresi a gyárban a munkást, a föld alatt a bányászt, az ekevasánál is a szántóvetőt; a tudóst elméletekkel vesz­tegeti meg, a tudatlant ragyogó utópiák­kal. Amaz mennyei mennyországot igér, emez földjét — igér, tesz, cselekszik és alkot, védekezik és támad, harczol és diadalmaskodik. A liberális pártok meg egy helyben ülnek, tetszelegnek a maguk hatalmában és bíznak a Szabadság mo­rális erejében. Hiszen igaz, a nemzeteknek maguk­nak érdeke a szabadság, maguk iránt való kötelessége a szabadelvűség s a maguk érdekében kötelesek hívek ma­radni a szabadelvű kormányhoz. De csak a jó isten tudja, hány asszony megtán­­torodott már, mikor a simaszavu udvarlók ezer figyelmetességgel rajongták körül s megmérgezték a lelkét csábitó ajánla­tokkal — a hites ura pedig rá se nézett s egykedvűen piszkálta a fogát. Mai számunk 16 oldal.

Next