Magyar Hirlap, 1895. december (5. évfolyam, 329-358. szám)

1895-12-01 / 329. szám

Budapest 1895. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: HonvM-utcza A kereskedelmi akadémiával szemben. egsasti-ií—ii ■ i ■arnín­-T-ir.-rJ.T-lagr—» -r ~t­hi-íttT----—üt. m­ V. évfolyam, 329. szám Vasárnap, deczember I MAGYAR HÍRLAP ‘"auaitaui": Felelős verteutó: HORVÁTH GYULA. FENYŐ SÁNDOR. E­«SZ mi 14. film» 7, V« m« 3 fft 50 fr. iff Ura L20 Eryes isam árt, helyben 4 kr. vidéken 5 kr. A felolvasó —« A Magyar Hírlap eredeti tárczája. *— írta: Szomttházy István. Papodi, a hírneves hegedűművész, végig járván Közép-Európa nagyvárosait, egy ta­vaszi estén a Muzeum­ utczában szívta magába az áprilisi levegőt. Czigarettázott és semmire se gondolva, nézte a sétálgató varróleányokat, mikor az egyik grófi ház kapuja alól egy dolgozóka­bátos fiatal­ember bukkant hirtelenül eléje. Papodi nagyont nézett, mert a dolgozóka­bátos fiatal ember, aki lihegve fogta meg a kar­ját, sem kalapot, sem nyakkendőt nem viselt. De nem volt ideje a töprengésre, mert az is­meretlen izgatottan így szólt hozzá : — Uram, a jó Isten hozta az utamba. — Ön meg fogja menteni az életemet — Mit kíván? kérdezte Papodi értelmet­lenül. A fiatal ember közelebb húzta a nagy mű­vészt a tálhoz — s aztán így folytatta : — Az egekre kérem, jöjjön idébb, mert a kegyelmes ur megláthatná az ablakból. — Mi közöm a maga kegyelmes urához ? — Uram, szólott most esdekelve az isme­retlen, nem kérdem, ki ön, szegény ember-e, herczeg, vagy uralkodó fejedelem ? Az életem­ről van szó, — mert bizony Isten csúfot teszek, ha meg nem könyörül rajtam .. Dumas­tils. Veszteségében és siralmában is irigy­lendő az a nemzet, mely egy éven belül a második olyan fia vesztét sirathatja, ki­nek halála a halhatatlanságnak kezdete. Pasteur után Dumast, a szenvedő test jótevője után a gyötrött lélek nagy istápolóját — s valahol e szomorú vilá­gon szív sajog és lélek vergődik, a sóhaj­tásai mind oda szállanak a világ metro­polisába, ahol dísz és pompa nélkül, az ő fenséges egyzerűségéhez méltó egy­szerűséggel temetik azt a testet, mely a franczia géniusz egyik legragyogóbb suga­rának volt a hüvelye. Sokkal nagyobb egyéniség volt a második Dumas, hogysem a halála az emberi tevékenységnek csak egy köre számára jelentene veszteséget. Bizonyára, a művészet első helyet követelhet magá­nak, e kor egyik legnagyobb művészének koporsója mögött. A nemzeti érzés, mely a nyelvben tiszteli a legerősebb fegyverét, garmadával rakhatja a babért annak a ravatalára, aki e szablyát olyan hajlé­­konynyá kovácsolta, olyan fényesre csi­szolta s olyan élesre köszörülte. De a ravatal sarkán ott térdepel más is: egy gyászoló királynő, a száműzött fejedelmek palástjával a vállán, halkan imádkozik az ő elköltözött bajnokáért. Övé a leg­nagyobb gyász, az Igazságé. Nem azt a nagy, hideg igazságot értjük, mely mint a nagy, hideg hódítók, vak közömbösséggel foglal el tartományra tartományt, ha kell, sziveket taposva és vetéseket pusztítva. A tudományos igaz­ság, a Kantok, a Spencerek s a Helm-holtzok örökkévaló igazsága a könyvébe talán be sem teszi a Dumas fils nevét. Mert ő csak az emberi igazságot kereste, azt a kisebb igazságot, mely még tele van az élet salakjával, de megvan benne az élet melegsége is. Bizonyára az ő számára az igazság nem czél volt, ha­nem eszköz, nem azért szerette, mert igaz, hanem csak akkor, ha igazságos. Nem is emelkedett az emberiség tanítói sorába — de csak azért, hogy megma­radhasson az emberek barátjának. Ez volt az ő szerepe a franczia fáj­dalomban; ugyanaz, ami testiekben az orvosé, anyagiakban a politikusé. Négy évtizeden át egyre növekvő tekintélyben és sem csökkenő erővel e társada­lom nagy részben ő adta meg az irányát, serkentve a részvétét, lebízva az előítéleteit, haladásra hajtva a csökönyös­ségét és visszaszorítva a túlzásait. Két nagy bátorság kellett ehhez: a reformeré­s a konzerválóé. Volt bátorsága védeni a kitagadottakat — és senki sem merte őt erkölcstelenséggel vádolni. Volt bátorsága szembeszállani a forradalommal — és senki sem merte őt szűkkeblűséggel vá­dolni. Elmés volt a végletekig — de senki sem mondotta őt frivolnak. Türel­mes volt, de senki sem ítélhette őt közömbösnek. Önérzetes volt, taglalással felelt a bírálatra, támadással az ellen­vetésre, de soha senki nem látott ebben elhittséget. Nem egy ítélete volt ijesztő, szokatlan, fájdalmas vagy megdöbbentő, de mindenki meghajlott előtte, mert tudta, hogy igaz, vagy legalább is a mondója becsületes meggyőződéssel hirdeti. S az ítéleteinek a propagáló erejét éppen a személyének föltétlen tekintélye adta meg. Papodiban felülkerekedett a romantikus bohém, s jobbkedvűen folytatta: — Hát hogyan menthetném meg az életét ? — Jó szivü ismeretlen, barátom, megmen­­töm, — hallgasson meg. Ön egy szánalomraméltó rabszolgát lát maga előtt, — hajnaltól napestig a köszvényes grófomnak kell felolvasnom a fran­czia újságokat. A kegyelmes ur, ha a rheumája jobban megkínozza a szokottnál, akár hét nap, hét éjjel sem unná meg a Débats-t és a Temps-t. A tavaszi változások most kegyetlenül bánnak a gróf szegény végtagjaival, — hétfő óta még öt perezre sem távozhattam el a kipárnázott karosszékétől. Papodi jóízűen elnevette magát. — Úgy gondolom, nem kívánja, hogy ön helyett a kegyelmes urnák felolvassak? — Nem, másról van szó, — egyenesen az életemről, mint az imént szerencsém volt mon­dani. Katinkát két év óta imádom, de Katinka csak egyszer szabadulhat el évenként a férje csongrádmegyei pusztájáról. Mindeddig sohasem voltam vele egyedül négy fal között, — érti-e jó uram, mit jelent ez? Két év óta minden éj­jel a jövendőbeli találkozást színezem ki magá­nyos ágyamban, — de hétszáz napja hiába vár­juk, hogy a sors egy légyottot megengedjen. Most itt van az alkalom, — Katinka tíz percz­­czel ezelőtt értesített, hogy esti kilencz óráig Budapesten marad, — kilenczkor pedig tovább utazik a bécsi személyvonattal Két isteni órát Honnan merítette ezt a tekintélyét, vagy hogy egy lépéssel mélyebbre hatol­junk: a képmutatás és az alakoskodás e nagy korszakában, hogy tudta megőrizni a lelke nyíltságát és őszinteségét ? úgy érezzük, onnan, hogy távol maradt, nem ugyan a közélettől, hanem igenis a poli­tikától. Az ő mindent átlátó elméje meg­látta a világ rendjében a munka meg­oszlásának nagy elvét Látta az össze­függést a társadalom s a politika között, de látta a nagy különbséget is. Be­látta, hogy a politika a társada­lomnak végrehajtója. De éppen, hogy a politika számára eszméket termelhessen, a társadalmat meg kell védeni a politika időjárásának váltakozó esélyei ellen. A politikai az a nagy kohó, melyben a­ pártok versengésének izzó tüzében a tár­sadalom kívánságai testté kovácsolódnak. De ha ez a tűz kiharapódzik a társada­lom talajára is, meddővé perzseli annak minden erőit. S ezért jaj annak a társa­dalomnak, melynek a kiválóságait a po­litika sztja magához: a politika lejáratja, megrontja, megőrli és megtizedeli őket, míg a társadalom árván és vezető nélkül marad. S jaj a nagy igazságoknak is, mert a politikus szükségképpen pártem­ber, s ami arany-igazságot kimond, a pártnak rája ütött bélyege gyanút kelt az értéke iránt. Távol állván a­ politikától, ifjabb Du­mas Sándor épp ezért tudott a politikára is hatni s Francziaországnak immár tör­vényeiben is van egy bölcs intézkedés, melynek eredete az ő agitácziójához vezet vissza. S távol állván a pártoktól, kor­mányok, uralmak, sőt államformák válta­kozása közepest is igy tudott megmaradni tölthetnék végre együtt, — de a kegyelmes ur még tiz perczre sem hajlandó elbocsátani a karosszékétől Mit tegyek, hova forduljak segít­ségért’ Elhatároztam, hogy a legelső idegent megszólítom, — mert öt percz alatt vissza kell térnem a kegyelmes úr újságaihoz. Papodi jóakaratúlag bólintott. — Ön tehát azt kívánja, hogy én menjek el ön helyett a Katinka fogadójába... — De uram. . . — Hát akkor mit kíván ? Az idegen türelmetlenül integetett. — Hát nem ért­ ön jószivünek és intel­ligensnek látszik —ne űzzen tréfát a szenve­déseimből. — Becsületszavamra, sejtelmem sincs arról, hogy mit tehetnék önért... —Értsen meg, — tervem a következő: Ön fel fog jönni a kegyelmes úrhoz, s hírül hozza, hogy Gida bácsi haldoklik.. — Gida bácsi haldoklik? szólott Papodi ámulva. — ügy van Gida bácsi haldoklik. Gida bácsi a közös nagybácsink, — mert azt hiszem nem kell bővebben magyarázgatnom, hogy ön pár perczig a testvéröcsémként fog szerepelni a kegyelmes ur szine előtt. .. — Én leszek a testvéröc­cse ? — Természetesen. Kisírt szemmel fog könyö­rögni a kegyelmes urnak, hogy bocsásson el a nagybácsink halálos ágyához... Mai l­ánunk oldali

Next