Magyar Hirlap, 1896. február (6. évfolyam, 31-59. szám)

1896-02-01 / 31. szám

Budapest, 1896. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza A kereskedelmi akadémiával szemben. VI. évfolyam, 31. szám. MAGYAR HÍRLAP Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: HORVÁTH GYULA. FENYŐ SÁNDOR. Mai alá­ u>suk 20 oldal Szombat, február V. Egész évre 14, félévre 7, 5 évre 3 frt 50 kr. egy hóra 1.20 Egyes szám ára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Olajcsepp az állam gépezetében. Egyszer egy miniszter mit gondolt magában? Azt gondolta, hogy: dolgozni kell! Ötletét elmondta a többi miniszte­reknek és azok utána mondták, m­i sono mondták: dolgozni, sokat dolgozni kell! Nyomban ültek minisztertanácsot és nyomban meg is kezdték a munkát: elhatározták, hogy fölemelik a fő­városban alkalmazott állami tisztviselők hivatalos óráinak számát csaknem a régi duplájára, de kétfelé osztják, hogy közben legyen ebédidő, tizenkét­ órás, polgárias vagy helyesebben katonás. Aztán — Apponyiról ejtvén még szo­kás szerint egypár szót — eloszlottak, az államférfiak és megdicsérvén magukat a jó ötletért, egy kissé fáradtan kijelen­tették, hogy a munkából talán elég is mára!* A második, a szerencsésebb reform­kabinet ime tehát akczióba lép. Mi nem szónokolunk, hanem dolgozunk! Mondják elszántan. Csakhogy másképpen dolgozik egy minszter és másképp egy közönséges halandó. A miniszter dolgoztat, ő csak int, mint a karmester és a többi hozza­­ az igát. Nincs ezen mit feljajdulni, ez a világ sora és ha a mostani kabinet úgy találja, hogy az előző kabinetek hanyagul és oktalanul dolgoztatták meg az embereiket, ebbe Tiszának is, Wekerlé­­nek és Szilágyinak is bele kell nyugodnia. Ezek nem értettek a munkához, maguk is agyondolgozták magukat. Csak Baross­nak volt némi sejtelme az ügyről, ő má­sokat is agyon próbált dolgoztatni. De mint egy második József császár, halála előtt kevéssel visszavonta ez irányú ren­deleteit. De még ő, a zsarnok, a nagy­­erejű és óriás­ szorgalmú vasember se merte megpróbálni azt, amit a mostani kegyelmes urak millenniumi ajándéknak oly könnyedén akasztanak a tisztviselők nyakába. Mert keményebbnél keményebb le­gények vannak a világon és ha kis urakból hamarosan nagy urak lesznek, azok aztán az igazi nagy urak! * Vajjon van-e a miniszter urak kö­zött vagy egy is, aki ismeri a hivatalait ? Nem a maga politikai hivatalait értjük, azt bizonyára ismerik. De azt a helyet, ahol tényleg dolgoznak? Áttanulmányozták-e kellőképpen a kérdést a Házban, ahol őket állandóan láthatni van szerencsénk. Ott is a helyük, ahol minden reggel korán és frissen megjelennek. Akinek van haja közülük, az szépen meg van frizírázva, aki szépen tud ülni közöttük, az szépen ül. A szünetek alatt amikor valami kelle­metlen, ellenzéki beszél, a folyosón vagy a miniszteri szobában egy-egy peremre foly­tatják hivatalaikat is. Teherhordó titkárok jönnek aktákkal, egy-egy miniszter kecsesen emel egy fekete bőrtáskát, miként Szilágyi Dezső annak idejében. Ötletszerüleg el­intézik a nagy ügyeket és hamarosan le­­őrlik a kisebb agendákat. Sietve hatá­roznak, mert vészhirnök jön és pihegve szól. Odabenn már megint a békét kez­dik ... már megint ? Borzasztó sok dolga van egy minisz­ternek, főképp ha társadalmi kötelezett­ségeinek is meg akar felelni. Végre csak élvezni is kell az állást, emberek közé menni, színházba járni, ebéden ülni, bál­ban megjelenni, a sok főherczeget meg­­vizittelni, aminek a végére jutni, úgy lát­szik sohasem lehet Nincsenek mindig otthon! És a hivatalnokuk olyan szabad, mint a madár — aki kalitkában ül! Milyen az például egy iktató, egy adó­tiszt, egy segédfogalmazó. Estefelé, amikor a szegény miniszter befárad a báróba és lámpát gyujtat, az összes szobák mind üresek. Sötétség, csend, kellemetlen im­presszió. Be kell rendelni a hivatalnokokat délutánra is ezután! * A hivatalnoki élet a fővárosban szép élet. Van munka, tisztesség bőven, csak a kenyér hozzá kevés. Ebből a kenyér­ből akarnak most elvenni és ehhez a munkához hozzáadni. A tisztesség marad­hat változathatlanul. Kiki továbbra is nagyságos urnak szólíthatja magát és nyo­mathat szép vizitkártyákat. Nem egészen világos előttünk, hogy mért irigyelték meg ennyire az uraságu­kat, amikor a szegénységük annyira nyil­vánvaló. Hanyagok voltak talán és nem tudták az öt órás napi munka alatt el­végezni a tennivalójukat, azért kapnak most a hivatalos órára egyet ráadásul ? Nagyon megerőltették magukat az egy­folytában való munkával, azért osztják most azt nekik kétfelé? Több lett a do­log, kevesebb a hivatalnok, a Bánffy-kor­­mány alatt meghosszabbodott a nap? A megdolgoztatás ötletének az okait józan alakban sehol nem találjuk. Mit Platonikus utazók. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Szomaházy István. Azt hiszem, nem magam vagyok, szegény nagyvároslakó, akit olykor, zúzmarás téli esté­ken, hirtelen megkap az utazás örök vágya, a vasúti kupék, a hotelek, a table d’hote-ok után való szomjúság, melyet csak nehezen tudunk elaltatni magunkban, a szürke mindennapiság unalmában. Boldogabb embertársaim ilyenkor tizenöt percz alatt összeállíttatják a Cook-iroda ismert sárga füzetként, s harmadnap már a vasúti kocsi ablakából gyönyörködnek a Föld­közi-tenger vitorláiban. Mi, akik csak a novella­hőseinket utaztathatjuk ilyen herczegi gyorsa­sággal, egészen másképp elégitjük ki a lel­künkben szunnyadozó világutast. Ki fognak nevetni, ha őszinte leszek: én zsenge ifjúsá­gomtól fogva rendes habituéja vagyok a vasúti várótermeknek, amelyek ingyen és könnyű szer­rel plántálják a szervezetembe az utazás pla­tonikus lázát. Kétségtelen, hogy kell hozzá némi fantázia , de bennem kellemes izgalmat kelt, ha legalább így, elméletben, fut végig rajtam az utazás ezerféle hangulata. A vasúti váróterem kívül van az élet nyugodt minden­­napiságán, s ha magunk nem is röpülhetünk végig a hóban csillogó síneken, legalább szom­júságunkat, vágyainkat küldjük a füstoszlop után, mely a kőbányai töltés ködgomolyába beleolvad. Életemben volt egy időszak, amikor minden éjjel kisétáltam a központi pályaud­varba, hogy a Parisba száguldó Orient-Expresst meglássam. A hálókocsik homályos ablakai mögül néha kitekintett egy álmos balkáni utas, a pirosszemű gépet megitatta néhány kékzubbo­­nyos vasúti munkás, — s a hosszú kocsik megint vígan folytatják utjokat a Szajna távoli partjai felé. A vonat mindennap ugyanaz volt, — de engem lázba ejtett a tudat, hogy ezek a barna és sötétzöld kocsik, melyek két nappal ezelőtt még az Aranyszarv exotikus so­kadalmát látták, negyven óra múlva már a pá­risi Gare de l‘ Est üvegkupolája alatt teszik le az ő szerencsés utasaikat. Lázba ejtett minden, ami ezzel a száguldó világcsodával kapcsolatban ál­lott: a kofferek, a fehérzubbonyos vasúti sza­kácsok, a hálókupék világossága, a hóval födött vasúti kerekek és a komoly, aranysipkás kalauz, aki a kocsik felszállóján megjelent . . Két napig sírva gondoltam egy ismeretlen fiatal párra, a­mely az étkező kocsi asztala mellett itta a fe­ketéjét, s mely tizenöt percz múlva mindörökre eltűnt a szemem elől az éjszaka sötétjében . * Most is, mikor fájdalom, már mindegyik is­merősöm észreveszi a szürkülő hajszálaimat, még mindig épen él lelkemben a hajdani platonikus utazó. Az éjjeli szekrényemen tíz év óta egy összerongyolt könyv fekszik: az apróbetűs Vasúti Utmutató, melynek bizonyára nincs hi­vebb olvasója nálam a kétegybirodalom orszá­gaiban. Milyen drága, vidám, mulatságos könyv ez! Önök, profán tőkepénzesek, csupa száraz, unalmas számot látnak benne, de a mi finom idegeink előtt ezer tarka, változatos utazás képe bontakozik ki a mérhetetlen számtenger­ből. Túlzás nélkül mondhatom: eddig körülbelül kétszázszor jártam be Európa minden valamire való vasúti vonalát. Ágyamban fekve, a Rock Szilárd-utcza négy fala közt, hányszor bo­lyong­­am a nápolyi tenger partjain, a norvég fjordok mellett, az égbek­úszó svájczi ha­vasokon, a Szent­ Gotthárd félelmetes alagútján át! Bizonyos önérzettel merem állítani, hogy Közép-Európában alig van valaki annyira au fair­a nemzetközi vasúti menetrendekkel, mint én. Hol találhatnék olyan regényre, amely ne­kem annyi gyönyörűséget szerezne, mint ez a számokból megkonstruált útikönyv? A papíron végigfutó vonattal ón egész hosszú pályáján együtt haladok; hallom a vasúti harangok csön­getését, az étkezőtermek, a perronok zaját s a kilométerszámok szürke tengeréből elém csillog az igazi tenger kéksége . . . Egy második, de fantasztikusabb Tartarin szunnyad el az én testi hüvelyemben éjjelenkint, egy komoly és szomorú Tartarin, aki csak a rabbiszeminárium háztetején láthatja téliben a gleccsereket. Mily gyönyörűség nekünk, naiv képzelő­­dőknek, ha végre, sok idő után, egyszer mégis valóra válthatjuk fantasztikus kis álmaink

Next