Magyar Hirlap, 1896. április (6. évfolyam, 92-119. szám)

1896-04-02 / 92. szám

Budapest, 1896. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza A kereskedelmi akadémiával szemben. VI. évfolyam, 92. szám. Főszerkesztő:: HORVÁTH GYULA F­elelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR Csütörtök, április 2. Egész évre 14, félévre 7, 7« évre 3 írt 50 kr. egy hóra 120 Egyes szám­ára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Jön a tatár! — A Magyar Hírlap eredeti tárclájai — írta: Komáromi­ András. Krónikából olvastam, igazmondó vén em­berektől hallottam, hogy a megváltás 1717. esz­­tendejében sz. János íővételének napján, nemes S­om­ármegyének Mikola nevezetü falujában, mikor a nép a vasárnapi isteni tiszteletre a szentegyházba gyülekezett volna, igaz szivbéli buzgósággal áldván az Urat az aratásnak bősé­ges voltáért, egyszerre csak félre verték a ha­rangot, és jön rettenetes lárma, zür­zavar, sirás­­zivas, jajveszéklés, átkozódás mindenfelé és ki­­áltozának az emberek, nagy rémült kiáltással, hogy jön a tatári jön a tatári Tiszteletes uram, aki már hallotta hirét a kutyafejü tatároknak, hamarosan elmondá a Mi atyánkot, megáldá a gyülekezetét és hóna alá csapván a Bibliát szóllott ekképpen: Most már fussanak kegyelmetek amerre szemükkel látnak, mert az erős és bosszulló Isten eltörli ezt a falut a földszintről, miként eltörülte vala Sodomát és Gomorát, bűneinek sokasága miatt. És maga járáván jó példával elől, biztatta a népet, hogy földi javait semminek tartván Ausztra vagy Munkácsra meneküljenek, mi­velhogy Szathmár felé már el volt vágva az itt és köröskörül minden falu lángban állott s a harangok rémes kongása az utolsó ítélet nap­ját hirdette. ■ ' ■■■!■ i »■'■■■«■ ii mi Bwwui ni mi i i ii ■ imwii'iiwiiirjii ..........—" Április 14. Ez nagy dátum, ezelőtt negyvenöt esztendővel ezen a napon nyilvánították ki a magyar nemzet függetlenségét. Az idén, hála istennek, ilyesmitől nem kell tartani, s az 1896-ik esztendőben ez a dátum sokkal prózaibb terminus. Ez ugyanis az utolsó határnapja a múlt évi állami adóhátralékok befizetésének. Mégis, a függetlenségnek van ehhez is némi köze. Tudniillik ezeken a napokon kerül a polgár a legerősebb függésbe a kor­mányhatalommal. Nem beszélünk rébuszokban: e be­fizetések alapján készül közigazgatási úton a választásra jogosítottak jövő évi lisztája, s aki e napot elvéti vagy elfelej­tetik vele, egy évre a választói jogát is eljátszotta. Nem tartozunk azok közé, akik a Bach-idők hagyományaképpen a kormányt ellenségnek tekintik, de tény, hogy az autonómia nagyobb dicsőségére, nálunk a közigazgatás útja egybeesik a központi kormányzat utjával, s ezen az uton a kormányzat esetleges önkénye könnyen hozzáférkőzik a polgárok vá­lasztói jogához. Már most bizonyos, hogy a független polgár mindenben serény, csak éppen az adóval nem siet túlságo­san. S bizonyos az is, hogy a kormányok sok mindent szeretnek, csak éppen a független polgárokat nem kedvelik túlsá­gosan. Amiből az a konklúzió, hogy, ha a független polgárok nem igyekeznek rájutni a választók lisztájára, a kormány szívesen megfeledkezik róluk. Az alkotmányosság éltető lelke, a választói jog, így kerül az április 14-iki terminus köré, s ezt a jogot meg kell védeni minden felől: a polgárok indolen­­éziájától éppúgy, mint a kormányzat túl­kapásaitól. A parlamentarizmus hanyatlásának mai szomorú napjaiban a polgári jogok kötelességekké válnak, s aki hanyagságból vagy közömbösségből a jogait eljáts­sza, e romlásban közvetetten maga is részes. Áll ez nevezetesen a szabadelvű érzésű polgárságra, amely az egyházpolitika dia­dala óta nagyon hajlik a csöndes szem­lélődésre. Míg a reakczió minden soron szervezkedik s nem is szólva a törvény­telen izgatásokról, kikeresi s megélesíti a legrejtettebb fegyvereket is, a szabad­­elvüség csupa nagylelkű engedékeny­ség, csupa nagyúri nonchalance. Pedig a dolog úgy áll, hogy az egyházpolitika nem vége, hanem kezdete az építő munkának, nem koronája, hanem fundamentuma a szabadság nagy épületének, s nem hogy kényelmetes évi lakásokba bele lehetne költözködni, hanem ellenkezőleg: most kell csak a maltert keresni, a téglát hor­dani, s minden emberrel kevesebb egy­­egy poziczióval is kevesebbet jelent. Mint a szentirás templomépitőinek, a szabad­ság munkásainak is egyik kezükkel épí­teniük kell, a másikkal megvédeniük, amit építenek. A jerikói trombitától a faltörő kosig, a kiéheztetéstől az anar­­kista bombáig minden eszköz megmoz­dult már a szabadság várának bevételére. Itt kapitulálni nem szabad. De a polgárok kötelességeinél nem kisebbek a kormány kötelességei sem. Ez a kormány magát szabadelvűnek nevezi, Mikolay György uram is úgy gondolko­dott, hogy szégyen a futás, de hasznos, ámbá­tor nem ijjedt meg egykönnyen a maga árnyé­kától és gyakran össze­mérte kardját a csatá­kon törökkel, tatárral. Most azonban vakmerő istenkisértés volt volna minden bátorsága, mert az egész faluban sem akadt 100 fegy­ver fogható férfi, a tatár khán fia pedig valami 12 ezered magával ellepte a földet, mint a sáskahad és rabolt, égetett, gyilkolt, még a csecsszopó gyer­meknek sem kegyelmezett. Nagy hamarsággal fölfegyverezte tehát jámbor szolgáit és háza népét, értékes javait szekerekre rakatván, meg­indult hozzá menekült atyafiságával együtt, lóhalálban, torony irányában, tüskén-bokron keresztül Huszt felé. Nemes uraimék se vették tréfára a dolgot és ki lova hátán, ki tengelyen, ki gyalog szer­rel futvást futottak Mikolából, a tatárok pedig, minekutána fölperzselték és kirabolták a falut, nagy sivalkodással utánnok rugaszkodtak. Mi­­kolai György a szomszéd Ugocsai faluba Fertös Almásra szerencsésen elérkezett, de az atya­fiak közül sokan pórul jártak, mert egy pa­takhoz érve, addig kínálgatták, tessékelték egy­mást nagy emberség tudással, hogy ki men­jen előre a keskeny pallón , mig a kutyafejü tatár utolérte és mind egy lábig levágta őket. Az almásiaknak kőből rakott, erős bolt­hajtásos templomuk valt, és oda gyülekezett a falu apraja-nagyja, biztatván egymást, hogy a tatár semmit sem árthat nekik. Az asszony­s tudnia kell, hogy a szabadelvűség tör­vényességet jelent. A szabadelvű zászló alá az erőszak és a furfang nem való. Boj­­kottálni a más pártbeli szabadelvűeket: oktalanság. Erőszakkal jogczímet adni a szabadelvűség ellenségeinek: esztelenség. A szabadelvűség diadala csak igazi diadal lehet, sokkal súlyosabb, sokkal hatalma­sabb ez az idea, hogysem a törvénytelenség s a taktika agyaglábain erősen állhatna.Igazi győzelemben kell győznie, hogy diadal­mas lehessen, s a nemzet közvéleményét csak úgy igézheti meg, ha ott győz, ahol a közvélemény minden árnyalata képvi­selve volt. A magyar parlamentnek az egész magyar közvélemény hű képének kell lennie, s a minoritástól el kell venni minden jogczímet arra, hogy az igazság látszatával, a befogott száj jajkiáltásával, az elfojtott erő hatványozott feszülésével kiálthassa világgá a maga tiltakozását. S ezért olyan fontos terminus az április 14-ike. Tudvalevő, a közigazgatás és a hivatalos eljárás apró ravaszkodásai és fogásai milyen tág teret nyitnak ilyen­kor az önkénynek, s a főispán s egyéb közigazgató férfiak mint kapnak ezeken az alkalmakon, hogy a kormány előtt kitüntessék magukat. Kérjük őket, ne tüntessék ki ma­gukat túlságosan. A választók megtizedelése lehet nagyon kényelmes dolog, de okos­nak éppen nem mondható. Ami a független érzésüeket illeti: lehet, hogy a kormánynak kényelmetlenek, de az országnak szükségesek. S a kormány is gondolja meg, éppen a független pár­tok milyen egyetlen, de hatalmas ház­népség rimánkodott, hogy csak fussanak, de a férfiak megesküdtek, hogy lakásra öletik inkább magukat, mégsem szaladnak. Mikolay György kénytelen-kelletlen velük tartott, mert már kö­zelről hallatszott a tatár sereg ordítása, és nem volt menekvés többé a futásban. Mikor a tatárok a faluban egy teremtett­­ lelket sem találtak, mindjárt tudták hányadán áll a dolog és sebesen mint a forgó szél, dü­­hödten mint a pokolbéli ördögök megrohanták a szentegyházat. Felgyujtani a templom fede­lét, bevagdalni, darabokra törni az eltorlaszolt ajtókat: pillanat müve volt. A férfiak pallossal, buzogán­nyal, fejszével, vasvillával fogadták a támadókat és halálmegvetéssel harczoltak, mi­alatt az öregek, nők és gyermekek a karban nagy buzgó szívvel kérték az Úr segedelmét: y Perelj uram­ perlőimmel, harczolj én ellenségeimmel . i Dárdádat nyújtsd ki kezeddel ellenségimet kergesd el.* Iszonyú vérontás támadt az Isten házá­ban. Az asszonyokat, az ártatlan gyermekeket, ereje fogyott öreg embereket válogatott kínzá­sok között öldöste le a tatár, az életben ma­radottakat pedig rabszijra fűzte. Ezek között volt Mikolay György feleségével Vitkay Erzsébettel, Szirmay István Gyulay Annával, Szír­may György árva leánykája Ilona és anyja Mikolay Judit. A tatárok minekutánna Almást porrá­ filai számunk 18 oldal ey

Next