Magyar Hirlap, 1896. május (6. évfolyam, 120-150. szám)
1896-05-01 / 120. szám
Budapest, 1896. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza A kereskedelmi akadémiával szemben. VI. évfolyam, 120. szám. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Péntek, május 1. Egész évre 14, félévre 7, 7« évre 3 irt 50 kr. egy hóra 120 ügyes számára, helyben 4 kr. vidéken 5 fer. A mi jó nemzőnk. Csonka volna az ünnepünk, az örömünkben nem volna fenség s a pompánk mögött nem volna lélek, ha a körünksem Itt nem volna s velünk együtt nem ünnepelni a nagyasszony, Magyarország királyasszonya. Még ha a gyász köntösében jár is, most, hogy itt termett közöttünk, a ruhája suhogásában mintha a nemzetünk nemzőjének szárnya suhogását hallanók. Most már zúgjanak a harangok, lengjenek a lobogók, kezdődhet az ünnep. Szeretetnek, amely sohasem lankad s a halálban is új életre ébred: annak jele az a fekete ruha, amelyet le nem vet még az öröm ünnepén sem. Szeretetnek, amely sohasem hervad, s bánatban és csalódásokban növekszik a leghatalmasabban, annak az élő oltára ez a fejedelmi nő. És szeretet, amely sohasem hervad, örökzöld, mindig viruló szeretet ragyog feléje a mi örömkönyeinkből, s ami meleg a szivéből felénk sugárzott, a mi szivünkből milliomszorosan sugárzik feléje vissza. A szeretet e ráverődő glóriája szentebbé már nem nem teheti Erzsébet királyasszonyt. A mi nemzetünk megváltásának glóriája úgyis a homlokán ragyog, s a mater doíorosa hét tőrrel átszűrt szive úgyis a keblében sajog. De a fejedelmi méltóság hűvös magaslatairól közelebb hozza ez a melegség; az ő szive s a mi szivünk közt aranykapuvá szűrődik, melyen által egymásra találhat az ő örök jósága és a mi örök hálánk Evek szomorú során át tiszteltük az ő tiszteletreméltó elvonultságát — s ő tudta, hogy őt el nem feledtük. Évek szomorú során át magunk közt alig hogy láttuk —’ de mi tudtuk, hogy ő nem felejtett el bennünket Az uj élet pezsgésében, melynek az első gyöngyeit ő vetette közénk, vigaszra többé szükségünk nem volt. Az ő mérhetetlen fájdalmában, az anyaszív veszteségében, vigasztalást még a mi rajongásunk sem adhatott neki. Visszavonult hát erdők árnyába, tenger ködébe s hegyek párájába, s a természet némaságában keresett nem feledést, csak nyugodalmat, nem enyhülést, csak békességet. De most, hogy az összesereglő világ előtt ünnepi tanúságot teszünk róla, hogy élünk, legfőbb tanúnak ide sietett ő is. Legigazabb hittel ő tehet tanúságot — hiszen az uj életünket legfőképpen neki köszönhetjük. Üdvözöljük a fenséges asszonyt, azzal a méla örömmel, mely az ő örök gyászával megfér. Üdvözöljük őt, aki minden bánatunkban fölkeresett, hogy fényt hintsen az éjszakánkba, s boldogok vagyunk, hogy ez egyszer a mi örömünk fényéből eshet egy sugár az ő szomorú lelkébe. Mint a legendás királyasszonynak, az ő lábának nyomán is rózsa fakadt mindig: a szeretet s a szabadság piros rózsája. A násza ünnepén egy általános nagy amnesztiában virradt föl először a magyarnak. A kiegyezés tárgyalásaiba az ő angyali jósága lehelte a lelket, s a szabadságunk napjainak az ő angyali szépsége adta meg a babáját. Bizony, mulatsága kevés volt közöttünk, s ami a szemében miattunk köny ragyogott, sokkal többször volt a részvét könye, mint a gyönyörködésé. De velünk sirt kezdettől fogva; velünk, mikor lánczok csörgése tette kísértetiessé az országot, s velünk, mikor a bölcse kői porsójánál zokogott a nemzet. Minden érzésünkben híven osztozott velünk, a legtöbbször bánatban kellett osztozkodnia. Ezért nagy a mi boldogságunk mostan, hogy megint velünk érezvén, végre örömben lehet része, s aki mindig együtt gyászolt velünk, most együtt ünnepel is. Idegen külföldiek s idegen magyarok, akiket soha sem láttunk s névről is alig ismerünk, az ünnepünk napján fölkerestek bennünket. A Duna két partja megroppan a sokaságtól, mely e nagy alkalomra az ifjú fővárosba sereglett. De mind e sok között, idegen s ismerős, pompázó, ragyogó és hatalmas közt alig van egy is, akit annyira szemmel kisérnénk, annyi hódolattal és szeretettel, öveznénk, mint e gyászoló fejedelmi nőt, aki halkan és csöndesen szinte belopódzott a városunkba, mint ahogy annak idején belopódzott a szivünkbe. Mert mind e nagy sokaságban alig van egy is, aki úgy ismerne bennünket, a földünket s a nyelvünket, a történelmünket s az embereinket, a költőink dalait s a népünknek szivét, mint e bajor vérből származott herczegi asszony, aki nemcsak ma, az örömünk napján vallja magát magyarnak, de magyarul érzett s a magyarért cselekedett már akkor is, mikor magyarnak lenni gyászt jelentett, megaláztatást és keserűséget. Isten hozta közénk a felséges asszonyt, — a ruhája suhogásában, mintha a jó nemiünk szárnya suhogását hallanók Most már megkezdődhet az ünnep. A kártya e század közepén. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta : Horváth Janka. Kártyáztak ez országban mindig, mióta csak a kártyajáték ismeretessé lett, sőt én egy csöppet se csudálkoznám rajta, ha valamelyik, a nemzeti művelődést tanulmányozó soven tudósunk bebizonyítaná, hogy őseink magukkal hozták a kártyát Kínából és Árpád apánk hat vezértársával legalábbis slágert játszott; de amíg ennek bebizonyítása a jövő nagy tudósaira vár, addig minden tudomány nélkül el lehet beszélni, hogy a kártyázás bizony szépen virágzott a sokat emlegetett régi jó időkben, amidőn — ama kor krónikásai szerint; »jobbak voltak az emberek, tisztábbak az erkölcsök, szebbek az asszonyok«; csak az a tudat vigasztal a szomorú bűnös jelenben, hogy az utókor ugyanazt fogja hallani a millenniumos idő elbeszélőitől. De mit is tett volna az ötvenes években a szegény falusi nemes ember — akkor még nem is tudta, hogy ő zsentry — mint hogy kártyajátékkal élte az időt egyhangú, unalmas napjaiban. A gazdaságot elvitte a tiszttartó, kisebb birtokoknál az udvarbíró úgy ahogy; intenziv gazdaság folytatására se pénze, se kellő ismerete, de még kedve se volt akkor az uraknak; a Bachkorszakban közélet nem létezett, a vadászat tilos volt, a czenzura hatalma alatt nyögő lapok unalmasok, hisz akkor még pletykaközvetítésre se voltak berendezve azok; igy szolid falusi urnak nem maradt más mulatság, mint a kártya s a csöndes vidéki pletyka. És erre minden megyének megvoltak központjai A mi megyénkben egy régi udvarház, a szép, termékeny völgy kellő közepében volt a kártya gyapontja Galambduczos kapuja mindig tárva-nyitva állt a nagy kopott, pázsitos udvarnak, hol a kevés árnyat adó két csenevész eperfa épp oly kopott volt, mint a pázsit s a tágas földszintes udvarház fala mellett néhány mályvarózsa mutatta, hogy itt virág is lehetne. Az oszlopos négyszegű tornáczon fogadta vendégeit a házigazda, ötnél magasabb hetvenéves úr, megnyerő jelenség volt hófehér hajával, s szelíd kék szemeivel; annál kevésbbé nézett szelíden kicsiny, büszke tartású felesége, kinek egyetlen foga úgy látszott ki szájából, mintha mindig egy gonosz harapásra készülne, pedig ő nem fogával, de nyelvével szokott volt marni. Azonban a főszemélyek a háznál nem a két öreg, hanem a mamának elkényeztetett fiai voltak; az igaz, hogy e rajkók közül a legfiatalabb is jó harminczéves volt; ez a négy petyhedt arczu,áradt, lassú mozdulatú vén urfi, okos, jó szemeikkel, egész egyformának tetszett, anélkül, hogy arczvonásaik hasonlóak lettek volna. A foglalkozás hasonlóvá teszi az embereket; ez a négy ember pedig, ahogy megreggelizett, azonnal kártyázni kezdett, piquet vagy taftli járta, amig vendég érkezett, akkor azok tiszteletére átváltozott a játék ferbli, fára vagy landsknechtre, amig feltálalták a kilencz, tíz fogásból álló ebédet, amelynek végén az öreg házaspár felállva, mindenfelé meghajtotta magát e szavakkal Engedelmet kérünk a vékony koláczióért. A nappali szobában felszolgált feketekávé megivására szánt félóra alatt vendég és házi igyekezett leróni adóját a méltóságos asszonynak, azaz elmondani a legújabb igaz, vagy nem igaz híreket és meghallgatni a szigorúan ítélő úrnő csipős megjegyzéseit s azután újból folyt a csak a vacsora által félbeszakított kártya éjfél utánig. A vendégek változtak, de a foglalkozás soha. Szeptember végétől folytak e kártyagyártatok, május közepéig, midőn megkezdődtek a nagy kártya-hadjáratok a divatos fürdőhelyeken Az erdélyi fürdők nagyon látogatottak voltak egész a hatvanas évek közepéig. Nemcsak a szomszéd román — akkor még fejedelemségnek gazdag bojárjait, de nem egy szerb, albán, macedón, vagy bolgár gazdag kereskedőt lehetett ott látni, és e sok nemzetiség mind megértette egymást a kártyaasztal mellett. S ha megvoltak a német lovagkorszak fialai számunk 18 oldal