Magyar Hirlap, 1896. május (6. évfolyam, 120-150. szám)

1896-05-01 / 120. szám

Budapest, 1896. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza A kereskedelmi akadémiával szemben. VI. évfolyam, 120. szám. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Péntek, május 1. Egész évre 14, félévre 7, 7« évre 3 irt 50 kr. egy hóra 120 ügyes szám­ára, helyben 4 kr. vidéken 5 fer. A mi jó nemzőnk. Csonka volna az ünnepünk, az örö­­münkben nem volna fenség s a pompánk mögött nem volna lélek, ha a körünk­­sem Itt nem volna s velünk együtt nem ünnepelni a nagyasszony, Magyarország királyasszonya. Még ha a gyász köntösé­ben jár is, most, hogy itt termett közöt­tünk, a ruhája suhogásában mintha a nemzetünk nemzőjének szárnya suhogását hallanók. Most már zúgjanak a harangok, lengjenek a lobogók, kezdődhet az ünnep. Szeretetnek, amely sohasem lankad s a halálban is új életre ébred: annak jele az a fekete ruha, amelyet le nem vet még az öröm ünnepén sem. Szere­tetnek, amely sohasem hervad, s bánat­ban és csalódásokban növekszik a leg­hatalmasabban, annak az élő oltára ez a fejedelmi nő. És szeretet, amely sohasem hervad, örökzöld, mindig viruló szeretet ragyog feléje a mi örömkönyeinkből, s ami meleg a szivéből felénk sugárzott, a mi szivünkből milliomszorosan sugárzik feléje vissza. A szeretet e ráverődő glóriája szentebbé már nem nem teheti Erzsébet királyasszonyt. A mi nemzetünk megvál­tásának glóriája úgyis a homlokán ragyog, s a mater doíorosa hét tőrrel átszűrt szive úgyis a keblében sajog. De a feje­delmi méltóság hűvös magaslatairól kö­zelebb hozza ez a melegség; az ő szive s a mi szivünk közt aranykapuvá szűrő­dik, melyen által egymásra találhat az ő örök jósága és a mi örök hálánk Evek szomorú során át tiszteltük az ő tiszteletreméltó elvonultságát —­ s ő tudta, hogy őt el nem feledtük. Évek szomorú során át magunk közt alig hogy láttuk —’ de mi tudtuk, hogy ő nem felejtett el bennünket Az uj élet pezsgé­sében, melynek az első gyöngyeit ő vetette közénk, vigaszra többé szüksé­­günk­ nem volt. Az ő mérhetetlen fájdal­mában, az anyaszív veszteségében, vigasz­talást még a mi rajongásunk sem adhatott neki. Visszavonult hát erdők árnyába, tenger ködébe s hegyek párájába, s a természet némaságában keresett nem feledést, csak nyugodalmat, nem enyhülést, csak békességet. De most, hogy az ös­­­szesereglő világ előtt ünnepi tanúságot teszünk róla, hogy élünk, legfőbb tanúnak ide sietett ő is. Legigazabb hittel ő tehet tanúságot — hiszen az uj életünket legfőképpen neki köszönhetjük. Üdvözöljük a fenséges asszonyt, azzal a méla örömmel, mely az ő örök gyá­szával megfér. Üdvözöljük őt, aki minden bánatunkban fölkeresett, hogy fényt hint­sen az éjszakánkba, s boldogok vagyunk, hogy ez egyszer a mi örömünk fényéből eshet egy sugár az ő szomorú lelkébe. Mint a legendás királyasszonynak, az ő lábának nyomán is rózsa fakadt mindig: a szeretet s a szabadság piros rózsája. A násza ünnepén egy általános nagy amnesztiában virradt föl először a ma­gyarnak. A kiegyezés tárgyalásaiba az ő angyali jósága lehelte a lelket, s a sza­badságunk napjainak az ő angyali szép­sége adta meg a babáját. Bizony, mulatsága kevés volt közöt­tünk, s ami a szemében miattunk köny ragyogott, sokkal többször volt a részvét könye, mint a gyönyörködésé. De ve­lünk sirt kezdettől fogva; velünk, mikor lánczok csörgése tette kísértetiessé az országot, s velünk, mikor a bölcse kői porsójánál zokogott a nemzet. Minden érzésünkben híven osztozott velünk, a legtöbbször bánatban kellett osztozkod­nia. Ezért nagy a mi boldogságunk mos­tan, hogy megint velünk érezvén, végre örömben lehet része, s aki mindig együtt gyászolt velünk, most együtt ünnepel is. Idegen külföldiek s idegen magyarok, akiket soha sem láttunk s névről is alig ismerünk, az ünnepünk napján fölkeres­tek bennünket. A Duna két partja meg­roppan a sokaságtól, mely e nagy alka­lomra az ifjú fővárosba sereglett. De mind e sok között, idegen s ismerős, pompázó, ragyogó és hatalmas közt alig van egy is, akit annyira szemmel kisér­nénk, annyi hódolattal és szeretettel,­ öveznénk, mint e gyászoló fejedelmi nőt, aki halkan és csöndesen szinte belopód­zott a városunkba, mint ahogy annak idején belopódzott a szivünkbe. Mert mind e nagy sokaságban alig van egy is, aki úgy ismerne bennünket, a földün­ket s a nyelvünket, a történelmünket s az embereinket, a költőink dalait s a népünknek szivét, mint e bajor vérből származott herczegi asszony, aki nem­csak ma, az örömünk napján vallja ma­gát magyarnak, de magyarul érzett s a magyarért cselekedett már akkor is, mi­kor magyarnak lenni gyászt jelentett, megaláztatást és keserűséget. Isten hozta közénk a felséges asszonyt, — a ruhája suhogásában, mintha a jó nemiünk szárnya suhogását halla­­nók Most már megkezdődhet az ünnep. A kártya e század közepén. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta : Horváth Janka. Kártyáztak ez országban mindig, mióta csak a kártyajáték ismeretessé lett, sőt én egy csöppet se csudálkoznám­ rajta, ha valamelyik, a nemzeti művelődést tanulmányozó soven tu­dósunk bebizonyítaná, hogy őseink magukkal hozták a kártyát Kínából és Árpád apánk hat vezértársával legalább­is slágert játszott; de amíg ennek bebizonyítása a jövő nagy tudósaira vár, addig minden tudomány nélkül el lehet beszélni, hogy a kártyázás bizony szé­pen virágzott a sokat emlegetett régi jó idők­ben, amidőn — ama kor krónikásai­­ szerint; »jobbak voltak az emberek, tisztábbak az erköl­csök, szebbek az asszonyok«; csak az a tudat vigasztal a szomorú bűnös jelenben, hogy az utókor ugyanazt fogja hallani a millenniumos idő elbeszélőitől. De mit is tett volna az ötvenes években a sze­gény falusi nemes ember — akkor még nem is tudta, hogy ő zsentry — mint hogy kártyajáték­kal élte az időt egyhangú, unalmas napjaiban. A gazdaságot elvitte a tiszttartó, kisebb birto­koknál az udvarbíró úgy ahogy; intenziv gazda­ság folytatására se pénze, se kellő ismerete, de még kedve se volt akkor az uraknak; a Bach­­korszakban közélet nem létezett, a vadászat tilos volt, a czenzura hatalma alatt nyögő la­pok unalmasok, hisz akkor még pletykaközve­­títésre se voltak berendezve azok; igy szolid falusi urnak nem maradt más mulatság, mint a­ kártya s a csöndes vidéki pletyka. És erre minden megyének megvoltak központjai A mi megyénkben egy régi udvarház, a szép, termékeny völgy kellő közepében volt a kártya gyapontja Galambduczos kapuja mindig tárva-nyitva állt a nagy kopott, pázsitos udvarnak, hol a kevés árnyat adó két csenevész eperfa épp oly kopott volt, mint a pázsit s a tágas földszin­tes udvarház fala mellett néhány mályvarózsa mutatta, hogy itt virág is lehetne. Az oszlopos négyszegű tornáczon fogadta vendégeit a házigazda, ötnél magasabb hetven­éves úr, megnyerő jelenség volt hófehér hajával, s szelíd kék szemeivel; annál kevésbbé nézett szelíden kicsiny, büszke tartású felesége, kinek egyetlen foga úgy látszott ki szájából, mintha mindig egy gonosz harapásra készülne, pedig ő nem fogával, de nyelvével szokott volt marni. Azonban a főszemélyek a háznál nem a két öreg, hanem a mamának elkényeztetett fiai voltak; az igaz, hogy e rajkók közül a leg­fiatalabb is jó harminczéves volt; ez a négy petyhedt arczu,­­áradt, lassú mozdulatú vén urfi, okos, jó szemeikkel, egész egyformának tetszett, anélkül, hogy arczvonásaik hasonlóak lettek volna. A foglalkozás hasonlóvá teszi az embere­ket; ez a négy ember pedig, ahogy megregge­lizett­, azonnal kártyázni kezdett, piquet vagy taftli járta, amig vendég érkezett, akkor azok tiszteletére átváltozott a játék ferbli, fára vagy landsknechtre, amig feltálalták a kilencz, tíz fogásból álló ebédet, amelynek végén az öreg házaspár felállva, mindenfelé meghajtotta ma­gát e szavakkal Engedelmet kérünk a vékony koláczióért. A nappali szobában felszolgált feketekávé megivására szánt félóra alatt vendég és házi igyekezett leróni adóját a méltóságos asszony­nak, azaz elmondani a legújabb igaz, vagy nem igaz híreket és meghallgatni a szigorúan ítélő úrnő csipős megjegyzéseit s azután újból folyt a csak a vacsora által félbeszakított kártya éjfél utánig. A vendégek változtak, de a foglalkozás soha. Szeptember végétől folytak e kártya­gyártatok, május közepéig, midőn megkezdődtek a nagy kártya-hadjáratok a divatos fürdő­helyeken Az erdélyi fürdők nagyon látogatottak voltak egész a hatvanas évek közepéig. Nem­csak a szomszéd román — akkor még fe­jedelemségnek gazdag bojárjait, de nem egy szerb, albán, mac­edón, vagy bolgár gazdag kereskedőt lehetett ott látni, és e sok nemze­tiség mind megértette egymást a kártyaasztal mellett. S ha megvoltak a német lovagkorszak fialai számunk 18 oldal

Next