Magyar Hirlap, 1896. július (6. évfolyam, 180-210. szám)
1896-07-01 / 180. szám
fia, Budapest, 1896. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza A kereskedelmi akadémiával szemben. VI. évfolyam, 180. szám. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. 14, félévre 7,U évre 3 frt 50 ír, egy hóra 120 számára, helyben 4 kr. vidéken 6 kr. Nemzeti hadsereg. Olyan szavakkal szeretnők üdvözölni a tanításnak városunkba gyülekező bajnokait, amiknek erejét nem vette el a megszokás. Minden kongresszusok közül különösen az ő gyülekezésük az, amely nemcsak ékessége a nemzeti ünnepnek, hanem nyeresége is a nemzetnek. A porosz iskolamesteren kezdve, aki a német egységet megcsinálta, a nemzet napszámosáig, mennyi bók, mennyi kép és mennyi és mennyi jókivánság száll a tanítás emberei felé — ha pusztán igéből élne az ember, ők volnának az emberiség milliomosai. Sajnos, a földi élethez kenyér is kell, s ha valaki, úgy ők érzik teljes súlyát az írás meghagyásának, hogy: azezod verejtékével keresd a te mindennapi kenyeredet. Holnap érkeznek körünkbe, akik a pedagógus-kongresszusra gyülekeznek: professzortól néptanítóig egy egész tábor, mind csupa közkatonája a nemzeti miveltségnek. A mi nagy Petőfink szavaival üdvözöljük őket: Tiszteljétek a közkatonákat, nagyobbak ők, mint a hadvezérek! A viszontagságos ezer esztendő harmincz emberöltőjéből az utolsót illeti a legtöbb dicsőség, mert ez végezte talán a legnagyobb munkát. A nyugat nép családjába az utóbbi félszázad emelte a magyart, kilenczszáz esztendő vágyát és törekvéseit valóra váltván. Hogy a megváltás e munkájából a tanítókat mi rész illeti meg, saját történetük mutatja. A mostani kongresszus elődjéhez a hőskorba kell visszamennünk, 1848-ba. Akkor egy maroknyi csapat, ma egy egész hadsereg. Ez a mi igazi nemzeti hadseregünk; a diadalunkat ez vívta ki s a jövendőnket ez biztosítja. A kongresszus elé kerülő kérdések felölelik a pedagógia egész birodalmát. Komoly gyülekezet, melynek a mulatsága is munka, s az ünnep nem kifogás a tétlenségre. Az oktatás gerincze a kultúrának s kristálymagja a társadalomnak. Épp ezért a kérdései nem állanak elszigetelten, hanem szervesen egybefüggnek minden társadalmi és politikai kérdéseinkkel. Ami körül a politikánk forog, az egységes magyar nemzeti állam megteremtése s az államnak a nemzetre való egységesítő hatása: ugyanezt a motívumot nem nehéz a kongresszus programmjában is megtalálni. Pedig, ismeretes, ez az ügyrend nem kormány-beavatkozásnak az eredménye s a kongresszus nem afféle megrendelt ankét. Nem, a kérdések fölvetése maguknak a tanügyi köröknek a munkája s az egyes kérdések pedagóg vitákból és szükségekből fakadtak. Ez az egyszerű tény a legfényesebb bizonyítéka annak, milyen szoros az összefüggése a pedagógiának a nemzeti érdekekkel. Három csúcspont magasodik ki e tárgysorozatból: a népiskolai törvény reformja, a tanítóképzők kérdése s a tanítók s tanárok minősítése és anyagi helyzete. A népiskolai törvény reformja különösen az állami felügyelet dolgában vált sürgőssé, a tanítóképzők dolgát pedig az a nagy aránytalanság teszi aktuálissá, amely az állami s a felekezeti tanítóképzők között az államiak rovására áll fönn. Nyilvánvaló, hogy ez a két kérdés eminenter nemzeti kérdés — valójában szinte kitölti a nemzetiségi kérdés egész keretét. Mert ne feledjük, hogy a tanítás nemcsak a mi nemzeti kultúránknak a fegyvere. A pedagógia, amely minden egyes embert a maga képére formál, ezek utján a maga képére formálja az egész társadalmat is, és amely ideák és ideálok a pedagógia csatornáján át a fogékony lelkekbe jutnak, az életben is azok válnak vezérlő eszmékké. Hogy a gyermeket nevén nevezzük: nemcsak mi tudjuk, hogy a nevelés a nemzeti kultúra legdúsabb csatornája és táplálója, de tudják a nemzetiségek is. Az ő külön kultúrájuk is az iskolából táplálkozik; az ő külön faji eszményeiknek is a tanítók a zászlóvivői, az ő külön törekvéseiknek is azok az intézetek a meleg ágyai, melyekben a nép leendő tanulóit kiképezik. S az egységes magyar nemzeti államnak, melyet a kormány képvisel, egyszerűen életérdeke, hogy meglegyen a fölügyelete, az ellenőrzése s a beleszólása a nevelés dolgaiba. Nem gondoljuk, hogy e kívánságunkkal szűkkeblűek volnánk. Távol áll tőlünk, hogy valami erőszakos magyarosító hadjárattal a nemzetiségeink nemzeti kultúrájának és külön egyéniségének élete ellen törjünk. A magyarságnak sohsem volt érdeke, a magyar államnak sohasem volt czélja, hogy prozelita-csinálással vagy erőszakos térítéssel gyarapítsa a hívei számát. Hogy mennyire nem is tette soha, annak élő példája azok az elégedetlen Mese az asszonyi kíváncsiságról. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Benedek BleJe. Mesét hallottam az asszonyi kíváncsiságról, mesét, melyből okulhatnak az asszonyok. Elmondom, amint következik: hallgassák meg illő figyelemmel. Volt egyszer egy öreg juhász s annak egy leánya: olyan szép, mint égen a ragyogó csillag. Még királyfiak is legyeskedtek a szép juhászleány körül, de hiába, ő csak a szegény bojtárlegényt szerette. Na, a bojtárlegény sem maradt adósa, szerette a leányt erős szerelemmel. Egyszer aztán, amint a vén juhászszál a nyáj után ballagott, mondta lelkes szóval: — Gazduram, egyet mondok, kettő lesz belőle: adja nekem a leányát. Bizony, mondom, megbecsülöm, tenyeremen hordom. De a vén juhász keveselhette a szegény bojtárt. Azt mondta: — Hallod-e, hiába ne tapodd a földet a leányom mellett, mert úgy sem adom ilyen ágról szakadtnak. Hej, nagy nehéz bubánat ereszkedett a bojtár szivére! Világgá akart menni nagy bujában, bánatjában, de mégis meggondolta a dolgot s a gazdájánál maradt. Hátha még a rossz jóra fordul... Hát úgy is történt. Egyszer amint egymagában terelgette a nyájat, s nagy busán billegett-ballagott elébb, elébb, keserves nyöszörgést hall. Arra felé megy s im lobogó lángban egy kicsi aranyhasu kigyó vergelődik. Megesett a szive a szegény bojtárlegénynek a kicsi kigyó szenvedésén, kikapta a tűzből s hát a kigyócska megszólalt: — Áldjon meg az isten, te jó bojtárlegény. Jótétel helyébe jót várj. Tudd meg, hogy az én apám a kígyók királya s ha haza viszel, úrrá tesz téged egész életedre. Hitte is, nem is ezt a bojtár, de azért csak a kebelébe rejtette az aranyhasu kicsi kigyót s meg sem állott, míg a kigyó-király gyémánt palotájáig nem ért. De hogy szavamat ne felejtsem, az aranyhasu kicsi kigyó útközben azt tanácsolta a bojtárnak, hogy az apjától semmi ajándékot el ne fogadjon, csak azt kérte, hogy tanítsa meg az állatok beszédjére. A bojtár meg is fogadta a kicsi kigyó tanácsát. ígérhetett a kigyó-király akármit, kérdezhette: elég-e hat szekér arany? hát tizenkettő? — a bojtár mindenre csak azt felelte: tartsd meg az aranyodat, csak taníts meg az állatok beszédjére. — Jól van, hát teljék kedved — s azzal a kígyó király ráfújt a legényre. — Most már mindenféle állat beszédjét megérted. De azt megmondom, hogy amit az állatoktól hallasz, még a feleségednek sem szabad elmondanod, különben szörnyet halsz! Visszaballag a bojtár a nyájához s hát ahogy odaér, a vezérkos nekidől egy nagy odvas fának, jól hozzá dörgölődzik s mondja a birkáknak: — Hej, ha tudná a bojtár, hogy mi tenger arany s ezüst van ez alatt a fa alatt! Tudom, akkor a juhász neki adná a leányát! Hiszen a bojtárnak sem kellett több, kivágta a fát tövéből s hát csak úgy omlott ki alóla a szép sárga arany, meg a tej fehér ezüst. Telerakta a szűre ujját, mind a kettőt, tele a kalapja fejét, de még akkor is maradt egyi szekérderékra való. Haza ment szekérért s úgy vitte haza. De bezzeg most már nem mondta a vén juhász, hogy ne tapodja a leánya mellett a földet , mindjárt elmátkásodtak s egy hét sem telt belé, megtartották a lakodalmat. Telt, múlt az idő, vígan élt a bojtár a feleségével, volt pénzük tenger, sóra, fára s más egyébre nem volt gondjuk. Egyszer, a házasság után, úgy egy félesztendő múlva, felüli a bojtár egy szamárra, a felesége is egy másikra s elindulnak a vásárra. Amint mennek, mendegélnek, a bojtár amúgy magyar miskásan oldalba kenegeti a szamarát, az meg is futamodik s utána a másik, de hiába igyekezett, nem tudta utolérni a társát. A város, végén aztán megállott a bojtár s ott bevárta a feleségét. Ahogy a két szamár egymás mellett állott, a bojtáré odaszól a másiknak: —íno latod, honnan tudok látni, mint te. — Nagy csuda, felelt a ma "" " magaddal mégy, de én negyei Hallja ezt a beszédet lelkéből kaczagni kezd. film lai számunk 16 oldal.