Magyar Hirlap, 1896. augusztus (6. évfolyam, 211-240. szám)

1896-08-01 / 211. szám

Budapest, 1896. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvid-utczai A kereskedelmi akadémiával szemben. VI. évfolyam, 2il. szám. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR Szombat, augusztus I. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Egyes szám­ára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Örvények. Most már bizonyos: nem oszlatják fel a parlamentet, az ős­szel tehát nem lesz új választás. Az agóniában levő régi kép­viselőház feladata marad: megoldani a magyar állam legéletbevágóbb kérdéseit. A vérszegény és minden tagjában törődött aggastyánt Sisifusz munkájára kényszeríti a minden áron nyugalmat és háboritlanságot kereső opportunizmus, a­mely csak a nyomasztó gondoktól akar szabadulni s nem törődik azzal, hogy a lerázott terhek nem nehezednek-e majd az ország szívére, megakasztván ezzel a nem­zet testében a rendes vérkeringést. Lássuk, mily­en garde-ra kell kiálta­nia ennek a rokkant képviselőháznak. Vonjuk le az adott helyzetből a követ­keztetést arra nézve, hogy ugyan meddig tolhatja felfelé a sziklatömböket az az inaszakadt, akinek a napjai már meg van­nak számlálva.­­­­ Az első nagy akadály mindjárt ab­ban rejlik, hogy a kvóta-kérdésben meg­állapodás nincs. S a megteendő nagy ut­­nak ezt a folytonossági hiányát még csak át sem lehet hidalni októbernél előbb, mert hisz’ a magyar kvóta-bizottság — mint tudjuk — csak szeptemberben állapítja meg az osztrák renuncziumra adandó válaszát. Vájjon ki elég naiv hinni, hogy egy billet-douxt vivő postagalamb gyor­saságával jönnek-mennek majd az üze­netek, s hogy a bizottsági tárgyalások életkérdéses mozzanataiban egyik napról a másikra lehet meg a döntés? Aztán majd csinos kis labirint fejlődik a junktim ügyéből is, amely iránt a mi kormányunk szemmelláthatólag gyanús jóakarattal van. Hisz’ pártjával együtt maga is érezni kénytelen, hogyha a kvóta függőben hagyásával kötné meg a ki­egyezést s aztán a kvóta-kérdésben végre a korona döntene: oly kényszerhelyzetbe sodorná önmagát, amelynek a konzekven­­cziáit akarva, nem akarva le kellene, hogy vonja. Mert ámbár formailag nem vállalt felelősséget a kvóta­bizottság javaslatáért, de kétségkívül érzi, hogy a kvóta-feleme­lés ódiumától semmiféle kilátuskodással meg nem szabadulna. Az elnyűtt magyar parlamentnek te­hát jól meggyűlik a baja a kormányával is, amelyről immár bizonyossággal el­mondhatjuk, hogy amiben lehet, szívesen tesz szolgálatot Bécsnek. Már­pedig Bécs­­ben szintén a junktimért rajonganak a kiegyezés vezérférfiai, ugyanazért a junk­timért, amit nálunk eddig csak az ellenzék egy­ része követel. S az osztrák politika junktim-imádá­­sában senki se látja meg nálunk a csel­­szövényt? Mit is akarnak az osztrák urak? hogy mi az ős­szel, illetőleg amily gyor­san csak lehet, okvetetlenül elfogadjuk a kiegyezést, amire aztán a junktimos Ausztria majd szépen kijelenti, hogy ő egyszerre tárgyalja a kiegyezési kérdés egész kom­plexumát. Ekkor következik aztán a jól ismert »szelíd nyomás« egyrészt miránk és kormányunkra, másrészt fölfelé, a ma­gas udvarra, abból a czélból, hogy a kvóta végre is „méltányosabban“ álla­píttassák meg, így preparálva Magyaror­szágot, vagyis az elé az alternatíva elé állítva nemzetünket, hogy vagy egyál­talában nincsen kiegyezés, vagy van, de csak magasabb kvóta mellett, remélik az osztrákok, hogy a nagy alkuban min­den nyereséget ők tehetnek zsebre. S a mi kormányunk, amely azzal is gyöngíti minden akc­ióját, hogy egy hal­dokló parlamentet tart maga mellett a nagy munkában való segédkezésre, most is, valamint a kiegyezési tárgyalások egész történetén át, tűri a ravaszkodás ez alig leplezett politikáját, sőt Bécsben mosolygó arczot mutogatván, a furfang taktikáját haza importálja onnan, hogy megtévesz­tésünkre felhasználja. Mit várhatunk tehát ezek után a búcsúzó parlamenttől s a bécsi kedvtelé­sekhez simuló kormánytól ? Meglepő-e, ha az a mi feltevésünk, hogy a Bánffy­­kormány oly hátsó gondolattal megy bele a kiegyezés ős­szel való tárgyalásába, hogy amint a parlament nem paríroz, abban a pillanatban előterjesztést tesz a koronánál a magyar képviselőház felosz­latása iránt ? Mi lesz ennek a vége, feloszlatják-e egyben az osztrák képviselőházat is; bukik-e a kormány, avagy megél: mindezt találgatni most még idő előtti Bizonyos­nak csak azt látjuk a mi kiegyezési kér­désünkben, hogy az egész komplexum gyors lebonyolítása, a sokat emlegetett »expressz-kiegyezés«,csak úgy valósítható meg, ha a kvóta­kérdésben teljes meg­állapodás jön létre előzőleg. Mert ámbár végelgyöngülésben, tehát kevés erél­lyel fog munkálkodni ős­szel a parlament, a régi kitűnő szerkezetű szavazógép ezúttal aligha öntudatosan fel nem mondja a szolgálatot. Tessék számításba venni, hogy a kvóta­bizottságban annak idején nagyon előkelő politikusok exponálták magukat, akikről, éppen ebben a vitális nemzeti ügyünkben, köpönyegforgatást feltételezni még a kormánynak sincs joga, de még valószínű, hogy a szabadelvű párt egy része, ámbár a mandátumtól való meg­fosztatás Damokles­ kardja lebeg fölötte, még­sem lesz hajlandó oly kiegyezésbe bele­menni, amely nemcsak az országnak lenne nagy kárára, hanem éppen ezért a szabadelvű pártnak is többet ártana, mint amennyit az összes ellenzék agitácziója eddig ártott. A kiegyezés tehát ki van téve a le­­szavaztatás esélyének és veszedelmének, íme, mily providencziális férfiak, Deák Ferencznek mily méltó utódai azok,­ akik úgy vezették a tárgyalásokat, hogy most egy ilyen örvény az egész kiegye­zést magával sodorhatja! — Ha Badeni úr csakugyan azt hiszi, hogy a káosz nö­velésével szolgálatot tett a monarkiának, bőven lesz alkalma az ellenkezőről meg­győződni. Mi mindezek után csak egyet kíván­hatunk, de ezt sürgősen kívánjuk is: vessenek véget már egyszer ezek az egyezkedő urak a furfangnak s a ra­vaszkodásnak, s két egymásra utalt erős állam szószólóihoz méltó módon, őszintén és becsületesen csinálják meg a kiegye­zést. Ám, ha az osztrák kormány nem tud, vagy nem akar lemondani a csűrés­­csavarásról, amel­lyel reméli, hogy ben­nünket kijátszhat, ravasz módon megrövi­díthet: mi ne kövessük a méltatlan pél­dát. Legyen a magyar kormány végre szó­kimondó s adja tudtára a szomszédnak határozottan és megmásíthatatlanul, hogy elmentünk az engedékenységben a végső határig és semmiféle taktikával belőlünk újabb önfeláldozást kicsikarni már nem lékjét többé. Lehet, hogy ez az őszinteség és haj­líthatatlanság halála lesz a Bánffy-kor­­mánynak, de a bátorság halottja iránt legalább kiengesztelődhetnék a nemzet, amely ma még joggal hiheti, hogy a mi kormányunk a kibírhatatlan és elviselhe­tetlen terheknek Magyarországra utalásá­val s erőltetésével Bécset óhajtja lekö­telezni. Mai számunk 16 oldal. Budapest, julius 31. „Hofburg“ Budán. Lapunk legutóbbi számában közölt tudósításunk, melyben bécsi telegrammunk alapján jelentettük, hogy a ki­rály saját inicziativójából a budai »Schloss­­hauptmamxschaft-ot rendeletileg »Burghaupt­­manschaft«-tá emelte — ma hivatalos meg­erősítést nyert. A budavári palota várkapitány­­­ságát ugyanis ma értesítette Lichtenstein főudvarmester átirata erről az előléptetésről. Furcsának és helytelennek találjuk azonban, hogy az átirat, amely erre a magyar udvartar­tás fontos eseményére vonatkozik, német nyel­­ven szól és hogy ezt a magyar udvarnagynajd teljes mellőzésével egyenesen a budai várkapi­tánysághoz intézték. Képviselőválasztás: Nagyváradról táv­iratoztak, hogy a biharmegyei központi választmány ma Szunyogh Péter alispán elnöklete alatt tartott ülésén a magyar-csekei képviselőválasztás napját augusztus 8-ára tűzte ki. Az egyedüli jelölt Goldis József gör. ker. püspökhelynök szabadelvű program­mal. Választási elnök Zigre Miklós lesz. A bolgár kereskedelmi szerződés. A Pol. Corr. szófiai értesülése szerint utóbbi időben olyan lényegesen javultak a kilátások, hogy a Bulgária és Ausztria-Magyarország kö­zötti ke­rskedelmi szerződést megkötik, hogy Szófiában már a tárgyalások közeli befejezését is várják. Még azok a lapok is, amelyek eddig a szerződés ellen küzdöttek, inkább a szer­ződés mellett szólnak ma. A közvélemény ma

Next