Magyar Hirlap, 1896. szeptember (6. évfolyam, 241-270. szám)

1896-09-01 / 241. szám

­IS Budapest, 1896 Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utczai A kereskedelmi akadémiával szemben, VI. évfolyam, 241. szám Főszerkesztő: , HORVÁTH GYULA! Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR Kedd, szeptember 1 Egész évre 14, félévre 7, V* évre 3 frt 50 kr. egy hóra 1.20 Egyes szám óra: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. _r_i...jÍMij—.. . . ___1 Levéltöredékek. — A Magyar Hírlap eredeti tározója. — Irta: Horváth Janka. 1878. Október 8. Az újabb orvosi tudomány összes vívmá­nyai, Pasteur, Semmelweis, Lester minden tudo­mánya nem használt annyit az emberiségnek, mint amennyi szenvedést, kétségbeesést okozott egyedül a kóröröklés tanának, elmélete. Hány embert kergetett az már a halálba, vagy a tébolydába! Ha szüleink valamelyike irtózatos beteg­ségben nagy szenvedések között halt meg, ret­tenetes végzet, azzal a tudattal élni, hogy éppen úgy fogom végezni napjaimat, s ha utódaim vannak, örökbe hagyom szenvedéseimet, egész nyomorúságomat, amíg véremnek egy sarja él. Hát ha még ő­rülten végzé életét, akitől származunk! Mindig félni mikor tör ki rajtunk az örökölt baj, kínosan bírálgatni saját ma­gunknak minden tettét, szavát, sőt gondola­tainkat, vájjon elég higgadtak, nincs-e bennök semmi nyoma a túlfeszített idegességnek, az őrültségnek. Ez az én kínszenvedésem kora ifjúságom­tól kezdve. Első éves jogász voltam a bécsi Teréziá­­numban, mikor először láttam anyámat egy magántébolydában; négyéves lehettem, amikor Lobanov halála. Az orosz czár udvari vonata egy holttesttel robogott be a kievi állomásra. Csodálatos alkotmány ez az udvari vonat; a kerekei tetszés szerint beljebb vagy kijjebb tolhatók, az orosz vasutak széles vágánya, vagy a külföldi keskenyebb ter­metű sínpár, mindegy neki. Azért készült ilyennek, mert a czárok csak ezen az egy vonaton szeretnek utazni; a többi nem ilyen bátorságos. Ennek a lépcsőzete felhúzható, vagy lebocsátható, mint a régi várak felvonó hídja; nem lehet csak úgy egykönnyen megközelíteni. Ki tudja, belül tán ki is van pánczélozva. És íme, e csuda szerkezet, mely nem annyira vonat, mint in­kább a hét­ lakatú vár, Kievben egy halottat teszj ki az állomásra, noha Bécsből nem indult halottal. Ki ez a halott? Tegnap még hatalmas ur, a czár és a czárné után az első személy e vonaton: Lobanov her­­czeg, Oroszország külügyminisztere. Teg­nap még azok egyike, akik milliók sorsát intézik, a világbéke egyik támasza, most már csak egy csöndes ember, aki nem törődik többé se a milliók dolgával, se a tulajdon fekvő helyével, aki megtalálta immár azt a békét, mely minden földi dolognak végső eredménye. Kell-e egyéb a nép-fantáziának, mely lázas érdeklődéssel s mondhatnék: a férczregény-olvasók folytonos bal-sejtel­mével kiséri utazásában a czári párt, hogy tüstént kész legyen a maga regé­nyes kombináczióival s elvégezze, hogy Lobanov herczeg a nihilisták áldozata lett? Heute roth, morgen todt — ez máskor is, mindig, oly érthetetlennek tet­szik s most szinte sóvárogja a regényt százezer meg százezer naiv, de annál elevenebb fantázia. Nos pedig — nincs regény. A halálhír kissé szűkszavú ugyan, de annyi már is kétségtelen, hogy Lo­banov herczeget a benne lappangó súlyos kór ölte meg. Felül volt a hetven esztendőn, régibb idő óta szen­vedett egy olyan betegségben, amely nem ismer pardont — a visszere meszesedett el — s úgy látszik, nagyon megviselte a terhes utazás, a folytonos munka, a re­­c­epcziók, a keveset alvás s a korán fel­kelés. Már Bécsben is rosszul volt, egyik látogatása alkalmával szinte összeesett, s épp azért utazott el Bécsből, ahol az első plánumok szerint mintegy két hetet töl­tött volna, mert Kieven át haza akart utazni. De nem juthatott el Pétervárra, hogy otthon haljon meg; a pallida mars, mely «bekopogtat a paloták és a kunyhók ablakán megtalálta a csudá­latos szerkezetű vonat »sleeping car«-jában is. Nem a nihilisták keze érte utal — a nihilisták nem is igen adnak életjelt, s bizonyára várakozó álláspontra helyez­kedtek — de azért kötelességének lett áldozatává, mert hetven éves emberre a nehéz szolgálat már élet­veszedelem, s Lobanov herczeg nehéz szolgálat köze­pette halt meg, alighanem ama fáradsá­gok és megerőltetések következtében, melyekkel bécsi útja járt. Halálának híre minden­esetre mély benyomást fog mindenkire, gyakorolni, aki csak valamennyire ismerős a jelenleg nagyon is kuszált külviszonyokkal. Régi dolog, hogy az európai béke sorsa az orosz külügyi politika vezetőjének a kezében van, s tudva levő, hogy bár az orosz külügyi port­oda vitték, addig emlékezetemben csak homá­lyosan élt egy fekete­ hajú, fehér ruhás asszony képe, ki esténkint imádkozott velem, de ezt a tébolydás találkozást sohasem fogom el­felejteni. Az alig negyvenéves, hófehér hajú, rán­­czos vénképű asszony bamba mosolygással ringatott karjain egy bepólyázott rongybabát, észre se látszott venni, midőn apámmal hozzá­léptünk, azt se ösmerte meg, pedig pár hét előtt látta. Atyám megfogta kezét, nyájas hí­zelgéssel nevén szólítatta, ő csak nézte üveges, üres tekintetével, de midőn azt mondta neki, hogy én a fia vagyok, hihetetlenül rázta fejét s erősen keblére szorítva a rongybabát, vad szenvedélyességgel kiállított: Ez az én gyerme­kem, az én egyetlenem! Aztán elképzelhetetlen üvöltéssel felugrott s elkezdett a babával gyor­san kerengeni. Nekem minden vérem a szívemhez tó­dult, fejem szédült és úgy éreztem, hogy ne­kem is keseregni kellene anyám után, ha meg­­bírnék mozdulni helyemből. Az orvos kivezetett apámmal együtt, mondta: most nem szabad senkinek bent ma­radni az ápolókon kívül, mert őrjöngési rohamai lesznek a betegnek, pedig hónapok óta csöndes volt; egyáltalán csak akkor őrjöng ha valami felzavarja megszokott nyugalmából. Szótlanul, szomorúan mentünk atyám­mal a Teréziánumig; ő csak az elválásnál tilta legfőbb vezetője maga a czár, Lobanov herczegnek úgy az újabb orosz külpoli­tika inaugurálásában, mint a most oly aktuális diplomácziai műveletek kezdemé­nyezésében jelentékeny része volt. Kétség­telen, hogy ez az újabb orosz külügyi politika egész Európában rokonszenvel találkozott, s az érdessé vált visszonyokat máris meg­nyugtató irányba terelte, úgy a krétai, mint az örmény-kérdésben, az orosz po­litika együtt haladt a nagyhatalmakkal. Nemcsak hogy nem kereste az ellentéte­ket, ellenkezőleg, ami ellentét fölmerült, Törökországra való nagy befolyásával, igyekezett ezeket az ellentéteket elhárí­­­tani. S az a siker, hogy a nyílt forrada­lom a török birodalomnak több részében nem törhetett ki, az orosz külügyi politika­ vezetőjének köszönhető. Az is tagadhatat­lan, hogy a hármas­ szövetségnek Orosz­­­országhoz s a franczia köztársasághoz való viszonya, Lobanov érája óta lénye­gesen javult. Bár úgy látszott, s egyre több és több jelből, hogy a keleti viszo­nyoknak végképpen el kell mérgesedniük, Oroszországnak a keleti ügyekben köve­tett magatartása megnyugtató hatással volt egész Európára. Azért Lobanov herczeg halála nem­csak Oroszországra nézve veszteség; egész Európa veszített vele, hogy ez a tapasz­talt, nyugodt ítéletű államférfi épp akkor dől ki, mikor a legnagyobb szükség volna rá. S igen fog hiányozni egész Európá­nak, mert úgy állásánál, mint egyéni ki­válóságainál fogva ő­ lett volna hivatva rá, hogy az európai hatalmak közt az egyetértést, vagy legalább a kölcsönös megértés útját előkészítse. Bizonyára, a külpolitika irányát még alkotmányos álla­mondta: nagyon fájdalmas szegény anyádat látni, azért nem vittelek eddig soha hozzá, bár most se hallgattam volna kérésedre, félek, na­gyon felizgatott a vigasztalan látvány. Megnyugtattam, de szívemben legelőbb érez­tem azt a kétségbeejtő aggodalmat, mely azóta annyiszor kínoz; egész éjjel nem aludtam, egyetlen gondolatom volt: vajjon mikor fogok én is meglébolyodni, mint anyám ? ha lehuny­tam szemeimet, anyámat, magamat, az egész világot láttam kerengeni. Reggel jól esett a megszokott nagy ren­det látni magam körül, nyugodtabb lettem. A tanévnek vége volt, este bucsuvacso­­rára gyűltünk össze az intézet jogásznöven­dékei. Elején egész kedélyesen éreztem maga­mat tanulótársaim társaságában, de amint a jó kedv és bor hatása alatt, zajosan kezdtek mulatni a fiuk, egyik-másikon az őrültség je­leit véltem látni s midőn egyik, különös ke­dély hangulatomat látva, azt modta nekem: de bolond rossz kedvedben vagy ma, éreztem, hogy elhalványodom s nem tudtam többé sza­badulni a gondolattól, hátha már látszanak rajtam az őrültség­ tünetei. Azt mondtam, nagy fejfájást kaptam a bortól és haza­mentem le­feküdni, s ha lehetséges, még rosszabb éjszakám volt, mint az előbbem­. Másnap felkerestem egy nagyon híres el­­megyógyászt, elpanaszottam neki anyám álla­potát, félelmemet az őrültségtől, képzelődései­ üsi számunk £ 6 oldal.

Next