Magyar Hirlap, 1897. február (7. évfolyam, 32-59. szám)

1897-02-01 / 32. szám

■/ Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd­ utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. VII. évfolyam, 32. szám. Főszerkesztő : Felelős szerkesztő: HORVÁTH GYULA. FENYŐ SÁNDOR: Hétfő, február ! Egész éne­k 4, félévre 7,V. évre 3 frt 50 kr. egy Inka 1.20 Egyes szám ára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Isten és haza nélkül. «Isten nincs, haza nincs.» Ezt hir­dették a földművesek mai kongresszusán; a dolog nem uj: jelszava és még inkább tartalma ez a nemzetközi szocziáldemo­­krácziának, az uj csak az, hogy ezt a jelszót, ezt az elvet magyar földmivesek, Magyarország földjeinek munkásai han­­­goztatták fővárosunkban. Kenyér kell nekik, meg akarnak élni; az istenre való hivatkozással és a hazaszeretet ápolásával ők jól lak­ni nem tudnak, ők tovább szenvedni nem képe­­sek.Akik megtartották ezt a földet a magyarnak, hirdetik, hogy Magyarországot már nem tarthatja fenn az, ami ezer esztendeig ekszisztencziájának alapja volt: a hit és a hazaszeretet. Idáig jutottak a magyar földmives munkások. Ki csodálkozik ezen? Senki,­­aki tudja és aki látja, hogy Magyarorszá­gon a demokráczia csak a papiroson, csak az újságok hasábjain van meg. Ámbár tévedünk, van demokráczia a parlamentben is, hiszen hallottuk Per­­czel minisztertől a minapában, hogy ő nem fél az agrárszoc­ialistáktól, hiszen hallottuk, amit Tallián, a volt főispán mondott, hogy a sajtót kell megrendsza­­bályozni és hallottuk azt is, amit Csong­­rád vármegye gazdasági egyesülete kivánt a minisztertől, hogy a munkások gyülé­­sezési joga korlátoztassék. Ez talán csak demokráczia? Mert a mai definícziók szerint a demokráczia abban nyilvánul, miként lehet megfélem­líteni az elnyomottakat, s­­ megrendszabá­­lyozni, jogaikból még jobban kifosztani a gyámoltalanokat és a védteleneket. Arról, hogy ezeknek a munkások­nak, az ország hű lakosainak igaz sérel­meit hogyan lehetne orvosolni, meg­élhetésüket miként lehetne biztosítani és boldogulásuk érdekében mit lehetne csele­kedni — arról sem a kormány, sem a társadalom nem beszél. Ma ők beszéltek tehát erről, és be­szédeikből kitűnik, hogy nagyon is itt van már az ideje annak, hogy történjék az érdekükben döntő törvényhozási intéz­kedés, ha azt nem akarjuk, hogy az in­­ternaczionalizmus a legszélesebb rétegek­ben rohamosan s visszatartózhatlanul hó­dítson. A miniszter kijelentette, hogy ő nem fél. Nekünk, bevalljuk őszintén, ennyi bá­torságunk nincs, és mi igenis félünk, hogy ha a kormány és a parlament meg­marad mostani indolenéziájában, a legve­szedelmesebb felforgatásra meg van te­remtve a biztos talaj. Budapest, január 31. A bécsi tanácskozások, A félhiva­talos Bud. Tud. jelenti Bécsből: Bán­ffy báró miniszterelnök, Lukács dr. pénzügyminiszter és Bánréi Ernő báró kereskedelemügyi miniszter ma este Bécsből Budapestre visszaérkeztek. A miniszterelnököt és a pénzügyminisztert a király a déli órákban kihallgatáson fogadta. Lukács dr. pénzügyminiszter elutazása előtt Bilinski lovag osztrák pénzügyminiszterrel hosszasabban tanácskozott. Popovics dr. miniszteri tanácsos a bankalapszabályok letárgyalása czéljából Bécs­­ben marad. Az ezekre vonatkozó tanácskozá­sokat alkalmasint csak az osztrák-magyar bank rendes közgyűlése után fogják végleg befejezni. Városy interpellácziója. Szegedről je­lentik, Városy Gyula kisteleki plébánosnak Tergina Gyula szegedi tanfelügyelő ellen tegnap tett országgyű­lési interpellátiój­a ott még a függetlenségi pártiak köré­ben is nagy visszatetsz­ést keltett, mert Terginát min­denki egész más embernek ismeri, mint amilyennek Városy bemutatta; az, hogy felügyelete alatt álló ta­nítókat politikai hitvallásuk miatt üldözik, épenséggel nem igaz. Szoczialista földmivesek kongresszusa. — Saját tudósitónktól. — Az ország minden vidékéről a fővárosba sereglettek ma a szoczialista földmivelő nép képviselői. Lehettek vagy százan, egytől egyig érdekes alakok. Kora gyermekségükben mun­kába fogták őket, nem igen koptatták az iskolapadot s mégis ma mint kész szónokok állottak elő, hogy elmondják minden egyes vidéken mi a baj és megvitassák, hogy milyen módon lehetne ezeken a bajokon segíteni. Többnyire magyarok és jórészt az Alföld­ről valók. Azt mondják, ott legnagyobb a nyomorúság, az aranykalásztól ékes ronasá­­gokon! Ott legnagyobb az elnyomatás, ott legnehezebb az élet, mert sok a hatalmas úr, akinek legkisebb gondja sem az, hogy a sze­gény földmivelő népen segíteni kellene valami­­képen. Ezt kesergik, ezt panaszolják százegy variáczióban. Harczot üzennek a tőkének, amely elnyomja őket, szövetséget akarnak létesíteni azok ellen, akik ellenük szövetkeztek. A szó­nokok, — mert egytől-egyig azok — élénken, temperamentumosan hirdetik ezt. Nem válo­gatják a szavakat, ami különben nagyon is ne­hezükre esnek, mert mást mondanának, mint amit éreznek, gondolnak. Néhányan keservesen panaszkodtak, hogy gyermekeiknek nincs kenyerük, nem járathatják őket iskolába, mert az uradalmak, a­melyek részére úgyszólván ingyen dolgoznak, még robotot is kell adniok, ha nem akarják, hogy elbocsássák őket. Egyik-másik dicsekszik vele, hogy nem ismeri el hazájának Magyarországot. Hiszen nem törődik velük, nem segélyezi, nem ápolja őket ez a föld. A nemzetköziségben keresik a boldo­gulást és mégis szükségét látván némi mentege­­tődzésnek, előhoznak néhány konkrét esetet. Szóba hozták a csanádmegyei püspököt, aki azt a földet, amit a föl­birtokosoknak 12 forintért ad holdjával, a szegény népnek 25—40 forintjával adja árendába. De akkor is csak olyan földet ad, amely nem terem semmit. A hódmezővásárhelyiek az alföldi kivéte­les állapotról beszéltek, erről azt mondották, hogy ez nemcsak hogy nem szünteti és fojtja el a szoczializmust, hanem még növeli és erős lebíti. Szóval a nagy nyomor okát a gazdasági viszonyokban amelyeknek megjavítá­sára szerintük csak a szocziáldemokráczia törek­szik. Felhívták tehát elvtársaikat, hogy ne en­gedjék mag­ukat a zászlótól eltántoríttatni, hanem kövessék azt és a szocziális eszmét oltsák be gyermekeikbe is. Mert ha ők nem is veszik hasznát a szocziáldemokrácziának, hasznát veszi a jövő nemzedék: gyermekeik és unokáik. Ne hallgassanak a burzsoáziára, amely pártokra sze­reti őket osztani; elnevezi őket agrár-szocziális­­listáknak, iparos szocziálistáknak és isten tudja minek, csak hogy zavart teremtsen közöttük. Vallják magukat mind nemzetközi szocziál­­demokratáknak és ne engedjenek elvükből egy hajszálnyit sem, még akkor sem, ha a börtön nők mind velük lesznek telve. A kongresszus tanácskozásáról alábbi részletes tudósításunk számol be: Pfeifer Sándor elnök pontban nyolcz órakor nyitotta meg a tárgyalást, amely azután eltartott egy huzamban délutáni két óráig. Megnyitó beszédében az elnök elmondotta, hogy a kongresszust a u­alti évben megtartott pártkongresszus határozatából hív­ták egybe. Azután üdvözölte az egybegyűlteket és arra kérte őket, ne tegyenek külömbséget az ipari­ munkás és földmivelő munkás között, hanem tekint­sék azokat is testvérüknek, olyan testvérnek, a­ki velük küzd a kapitalizmus, a kizsákmányolás ellen. Kérte a kongresszust, hogy vizsgálja meg a mandá­tumait a küldötteinek és válas­sza meg a különböző bizottságokat. Elnökké­ Rigó Jánost és Orbán Pált ajánlotta, mire a pártvezetőség részéről is beválasz­tották elnöknek: Pfeifer Sándort, Bokányi Dezsőt és Rády Sándort. Csak ezután került tárgyalásra a napirend első pontja: „Jelentés a földművelők helyzetéről,” IJrbán Pál czeglédi földmives volt az első előadó. Elmondotta, hogy az a nagy szám amelyben a küldöttek összejöttek, fényesen megszáfolja azt a hitet, hogy Magyarországban nincsenek szocziáldemok­­raták. Majd a czeglédi munkások helyzetét vázolta és azt mondta, hogy környékükön nemcsak a mun­kások, hanem a kisbirtokosok helyzete is napról-napra rosszabbodik és a tönkremenő kisbirtokosok folyton szaporítják a munkások számát. Persze ezek a mun­kások a legnagyobb nyomorban vannak. Családjaik,­ mint koldusok rongyokban járnak, gyermekeiket nem járathatják iskolába és vérző szívvel kell nézniök, mint válnak műveletlenségekben az emberiség salak­jává. Az alföldi mozgalom okairól és keletkezéséről beszélt azután. Hiába igyekezett a hatalom a moz­galmat elfojtani, hiába zárta be az egyleteket, hiába hurczolták börtönbe a mozgalomban résztvevőket. Nem használt semmit, mert az igazi bűnösöket nem zárták be, ezek pedig a hatalom emberei. Az erő­szak minden nemét kipróbálták, hogy ezer meg ezer ember szeretett volna a bebörtönözöttek sorsában osztozkodni. A párt bizalmi férfiainak a legnagyobb munkaidőben hetenként két-három napott is kel­lett tölteniök a szolgabírói hivatalban, de a mozgal­mat így sem tudták elnyomni. A legutóbbi képviselőválasztásokról szólt ezu­tán, amelyen ők mindent elkövettek, hogy zászló­jukat diadalra vigyék s hogy ez nem sikerült, nem az ő, hanem a hatalom szégyene. Azzal végezte beszédét, hogy ők nem követelnek semmi jogtalant, hanem csak a magukét. Simon János terjesztette be utána az igazoló­­ bizottság jelentését, amely szerint a kongresszuson­ negyven község hetven küldöttel van képviselve,­ de több küldött még nem érkezett meg. A következő szónok Szabó Antal zentai föld­­­műves volt. A maga és családja bajait mondotta el bőbeszédűen és kijelentette, hogy az ő nyomorú­ságához hasonló a többieké. Utána a második zentai küldött Fembik Ferencz beszélt, aki elmondta, hogy Zentán több ezer munkanélküli van, akikkel hallatlanul bánnak a hatóságok. Ha egy csapat összeáll, hogy munkakeresésre induljon, a rendőr­­­kapitány szétzavarja őket, nem szabad megállniok azon az uton, amelyet ők készítettek és amelynek ssár8mEa& 8 alértk

Next