Magyar Hirlap, 1897. április (7. évfolyam, 91-119. szám)

1897-04-01 / 91. szám

1897 április 1. a parlament alig foglalkozik mással mint hogy bizonyos politikusok üzelmei megengedhetők-e vagy sem, amikor a zsebnek érdekei nagyon is meg­becsültetnek, akkor az ország anyagi érdekei oly mostoha bánásmódban részesülnek. Holló Lajos országos képviselő bírálja az országos iparegyesület eljárását, amely e­lenzi a kvótaemelést, de nem vesz részt a mozgalomban, mert azt politikai demonstráczió­­nak tartja. Bartha Miklós a közerkölcsök romlott­ságát panaszolja fel és azt, mily vakmerően száll szembe a kormány a nemzettel. Az eféle vakmerőség a történelem tanúsága szerint a lámpavason szokott végződni. (Éljenzés, nagy mozgás.) Nem fenyegetésből mondja ezt, hanem ez lelke keserűségének a megnyilatkozása. Szederkényi Nándor szerint, ha Haynau később születik s Tisza a szolnokdobokai főispáni székben őt találja, ő töl­tené be ma a Bánffy tisztét. Sebesi János joghall­gató az egyetemi ifjúság nevében beszélt, Dezsény József pedig a terézvárosi társaskör nevében. Sprin­ger Ferencz meghívja a polgárságot a jövő szerdán a Ferenczvárosban tartandó kvóta-ellenes vacso­rára. Donáth, Pollacsek Sándor, Leitner Adolf, Bácskai Albert és mások tartottak még lelkesítő be­szédeket, végül Bartha Miklós beszélt újra arról, hogy miként Ausztriában egyetért e kérdésben min­den párt, ekkor nálunk is a mozgalom sikere érde­kében nem szabad abba pártpolitikát bevinni, hanem egyetértőleg kell fellépni az egész magyar nemzet­nek. — Ebben Barthának mi is igazat adunk, csak azt sajnáljuk, hogy Bartha első felszólalásában maga sem szívlelte meg a jó tanácsot. Balassa-Gyarmatról táviratozzák, hogy Nóg­­rád megye ma Dániel László főispán elnöklete alatt rendkívüli közgyűlést tartott, melyen Heves-, Fehér-, és Zala megye ismert átiratait tárgyalta. A közgyűlés egyhangúlag elfogadta az állandó választmány javas­latát, hogy a kvóta felemelése ellen külön feliratot intézzenek az országgyűléshez. — Zom­bor város törvényhatósága ma Vojnits főispán elnöklete alatt ülést tartott, melyen élénk vitát keltett a hevesi át­irat. S mellette Drakidics, ellene Koczkár volt képviselő beszélt és a közgyűlés végre is tizenegy szavazattal elhatározta, hogy az átiratot egy­szerűen tudomásul veszi és hogy bizalmat szavaz a kormánynak. MAGYAR HERLAP Lueger—Strobach. — Polgármester változás Bécsben. — Az osztrák császárváros lakóinak nem­sokára ismét polgármesterválasztás .izgalmaiban lesz részük és azok, akik megszomorodva és megrettenve nézik, mint terjed Bécsben a sö­tétséget keresők hatalma, méltán gondolhatnak aggódva arra az időre, amikor az új polgár­­mester fogja Bécs város ügyeit intézni. Az új polgármester, akinek összes működése és min­den vágya csak arra irányul, hogy háborúba keverje egymással a nemzetiségeket, egymás iránt vad gyűlölettel töltse el a vallásfelekeze­teket, kioltson minden fáklyát, melynek fénye a haladás útját világítja meg és fondorlatokkal, erőszakkal lehetetlenné tegyen minden, a fel­világosodás ügyét szolgáló lépést. Néhány héttel ezelőtt megírtuk, hogy Strabach bécsi polgármester lemondani szán­dékozik állásáról és hogy lemondása után Lueger lesz az uj polgármester. Ezt a hí­rünket megerősíti a ma érkezett következő távirat: Bécs, márczius 31. A községtanács mai rendkívüli ülésén Lueger dr. alpolgármester felolvasta Stro­­bach polgármesternek egy levelét, melyben az kijelenti, hogy Bécs városa polgármes­teri állásáról a mai napon lemond. Mi­után Lueger kiemelte Strobachnak hivatalos működése közben szerzett érdemeit, az ülés véget ért. Éjjel azt telefonálja bécsi levelezőnk, hogy e lemondás következtében Lueger lesi a pol­gármester és az ő helyét, az alpolgármesteri széket Stróbach foglalja el. Az egész dologban tehát csak­ annyi az új, hogy Stróbach nem távozik végleg a városházából, hanem ígéreté­hez híven, csak helyére engedi a vezért. Még azt sem lehet mondani, hogy szerep­csere történik. Nem, ez a polgármesterváltozás valóságos komédia, hiszen amikor Strabach lett Bécs város polgármestere, akkor is tudta már mindenki, hogy ő csak amolyan strómann, akit a végső szükségben állítanak előtérbe az antiszemiták és hogy a kéz, mely a szennyben vájkál, Luegernek, az alpolgármesternek a keze, ez szervez ez izgat, ez ragadja magával a fe­­hérszegfűsök nagyra nőtt táborát. De annyira szabadon még sem cselekedhetett, mint amen­­­nyire szeretett volna, mert feszélyezte az, hogy a felelősség nem az övé, most azonban övé az egész hatalom s a felelősséggel Lueger úr nem sokat törődik. Ha eddig is czifrák voltak a bécsi álla­potok, ezentúl éppenséggel, mintaszerűek lesz­nek és el lehetünk rá készülve, hogy az uj polgármester most még nagyobb hangon fogja piszkálni a magyarokat is és hogy minden ere­jével az ő eltévelyedett eszejárása szerint fogja »reformálni» a császárváros minden ügyét. Előőrsön.­­ (Egy franczia katonatiszt naplójából.) — A Magyar Hírlap tárczája. — Hosszú, vigasztalan napok múltak el Pári bevétele óta. Szenvedéssel, haldoklók kiáltásával és a gyülölség gyakori kitörésével telt idő. 18­76 de­­czember 25-ének éjjele volt; őrségen voltam a sán­­czokon. Századon át a Párisi mozgóőrséghez tartozott; csupa jó fiú, akik minden tettre, amely bátorságot és elkésedést követelt, készen voltak csak épen fegye­­em dolgában nem állottunk elég erősek. Fagyos éjszaka volt, a derült, csillagos menüboltozat szinte remegni látszott; a szende félhold kísérteties, hó takart mezőket világított be és a németek lövészárkai olyan közelre estek, hogy mi is meghallhattuk a katonák erős lépését a puskatus lármáját, amint oda-oda ütődött a megfagyott földhöz és hallhattuk a kiáltásokat: — Ver­da?... Valószínűleg ők is csak úgy meghallották a mi őreinket: — Que vive? . . . Que vive? . . . Éjféltájban, amikor már alig tudtunk a hideg­ség ellen védekezni, egy derék, csinos ifjú lépett elém a sorból és különös kérelmet intézett hozzám: Kapitány úr, szólott az intelligens és ener­gikus arczu fiatal ember, elhagyhatnám egy pilla­natra az őrséget? — Bárgyúság! Térjen vissza rögtön a sorba­ Vagy azt hiszi talán, hogy én kevésbbé­ fázom, mint ön? Óh, óh várjon csak, mire harczvonalba érünk, még túlságosan melege lesz. Meg sem mozdult, feszesen, amint a szolgálati szabá­szat előírja, állt előttem kezét puskáján tartva. — Kapitány úr, kérem bocsásson el. A dolog nem tart tovább néhány pillanatnál. Biztosítom, hogy nem fogja megbánni. — Az ördögbe is, kicsoda ön tulajdonképen és mit akar? — Ki vagyok ? X ... És egy­ nevet említett, amely akkoriban a zenészvilágban nagyon jóbb­á volt. — Mit akarok? Az, kérem alázattal, egyelőre maradjon az én titkom. — Ej, no lám? Akkor csak hagyjon fel az aféle korhelyfogásokkal. Ha ma éjjel egy embernek megengedem, hogy­ Párisba menjen, milyen jogon agadhatnám meg azt az egész századtól? 0. kapitány uram! nevetgélt az ifjú, — az én utam nem Párisba vezet, hanem erre felé, la! . . . és a német csapatok felé mutatott. Csak két percznyi szabadságot kérek! Különös viselkedése és beszéde fölkeltette kíváncsiságomat. Elhatároztam, hogy megadom neki a Reformátusok gyűlései. — Saját tudósítónktól. — A reformátusok egyetemes konventje ma dél­előtt tíz órakor kezdte meg ülését, a református gim­názium dísztermében. Erre az időre már nagy és előkelő közönség jött össze a gyűlésre, amely előre­láthatólag több napig fog eltartani. Ott voltak: Bánffy Dezső br. miniszterelnök, Tisza Kálmán, Szilágyi Dezső képviselőházi elnök, Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter, Vay Béla báró, Tisza István gróf országos képviselő, Szász Károly és Szász Domokos püspökök, Degen­­feld József gróf, Bernáth Elemér kir. ítélőtáblai tanácselnök, Karap Ferencz nyug. kúriai biró, Szi­­lassy Aladár miniszteri tanácsos és mások. A kon­­ventet Kun Bertalan püspöknek, a konvent egyházi elnöknek szép imája előzte meg. Tisza Kálmán a konvent világi elnöke, mielőtt a konventet megnyitja, egy veszteséget jelent be a konvent és az egyház egy kiváló tagjának Vályi János tiszántúli főgondnoknak halálát. Indítványozza, adjon a konvent e veszteség fölötti fájdalmának jegyzőkönyvében kifejezést. (Helyeslés.) Tisza ezután meleg szavakban üdvözölte a konvent egyházi elnökét, Kun Bertalan püspököt, aki nem régen töltötte be életének nyolczvanadik évét. Indítványozza, adjon a kongresszus e fölötti örömének jegyzőkönyvileg kifer­jezést azzal a kívánsággal, hogy az isten áldja meg továbbra is egészséggel a konvetnek szeretett egyházi elnökét. (Éljenzés.) Kun Bertalan megköszöni a konventnek iránta tanúsított rokonszenvét, a­mely a legmélyebb há­lával tölti el szivét. — Ha valami számbavehető érdemem van, úgymond, ha valami jót és hasznosat tehettem életemben, ezt a konvent volt és jelenlegi tagjainak­ köszönhetem. Ígérem, hogy míg az Isten kedved életemnek és megajándékoz munkaerővel, tehetsé­­­gemhez képest, mindig munkálkodni fogok egyházam érdekében. (Éljenzés.) A konvent ezután áttért a napirendre. Először a közalapi végrehajtó bizottság jelentését mutatja be Kenessey Béla jegyző. Ezzel kapcsolatosan Fejes István elpanaszolja, hogy a konvent határozatainak végrehajtása nagyon sokszor fennakadást szenved, mert a végrehajtó bizottság a felhalmozott teendők­kel nem tud megbirkózni. György Endre egy köz­ponti iroda szervezését ajánlja. Tisza Kálmán elnök felkéri a felszólalókat, hogy egy ily iroda szervezése iránt dolgozzanak ki formaszerű javaslatot, mert ezt a fontos kérdést így melegében elintézni nem lehet. Degenfeld József grófnak az ellen van kifogása, hogy a konvent részéről az egyházkerületeknek megszavazott és folyósított segélyösszegek gyakran függőben ma­­radnak, úgyszólván a levegőben lógnak, mert az illető egyházak a segélyt nem fogadják­ el. Indítványozza, hogy a konvent a segélyek­ folyóvá tétele előtt mindig kérdést intézzen a­ segélyezendőkhöz, vajjon a megszavazott összeget hajlandók e elfogadni. Az indítványt a konvent el­­­fogadta. A közalapi végrehajtó bizottság jelentését egyébiránt a konvent jóváhagyólag tudomásul vette. Ezután Petri Elek egyetemes gyámintéz­­ pénztáros mutatja be az országos ev. ref. ír gyámintézet első évi jelentését. 1896-ra előirá volt 10o/o-os belépési járulékokból 52,621 fi I az engedélyt, de figyelmeztettem, hogy uzján halál leselkedik rá minden bokor mögül. Nem hallgatott rám. Kiugrott az árokból és öt lépésnyire előre ment az ellenség tábora felé. A néma éjszakában hallani lehetett a hó ropogását, amint erős léptei alatt felhangzott. Tekintetünk kö­vette a fekete silhouettet, amelyet a hold árnyéka félelmetesen meghosszabbított. Azután megállt az az ember, katonásan köszönt és erős, mély hangon in­­tonálta Ádám szép karácsonyi énekét. Miauit, chrétiens, c’est C’havre tolenuelle. Ou THomme-Dien desceudit juscpi'a nons. . . Ez olyan váratlanul történt, olyan egyszerű volt; az ének nyert a külsőségek által: az éjszaka, a csönd olyan széppé tették, hogy mindnyájan, mi párisiak, m­i kétkedők és gúnyolódok, meghatóban lestük az éneket, minden egyes ütemét és minden egyes hangját. . . És a németek bizonyára csak úgy éreztek, mint mi: odaát is nem egy ember gondolt a szülő­földjére, az otthonára, a tűzhelyre amelyet körül ül a családja, a gyermekekre, akik vidáman, örömmel tánczolnak a gyertyafényben úszó karácsonyfa előtt. Nem hangzott fel a legkisebb zaj, egy lépés sem, egy kiáltás vagy a fegyverek csörrenése. Mikor az én énekesem bevégezte karácsony

Next