Magyar Hirlap, 1897. május (7. évfolyam, 120-150. szám)

1897-05-01 / 120. szám

Budapest,­­897, VII. évfolyam, 120. szám. Szombat, május 1. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvén-utcza 4. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Egész évre 14, féiévre 7, V* évre 3 írt 50 kr. egy hóra 1.20 A kereskedelmi akadémiával szemben. HORVÁTH GYULA. FENYŐ SÁNDOR: Egyes szám­ára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Engelmayer és társai. A szabad sajtó erősebb alkotmányos biztosíték, mint a népképviselet. Hodossy Imre, Engelmayer Gusztáv szabadelvű párti képviselő. Psik, Groisz, Jovánovics, Veszter és Fluger stb. szintén. A magánéletben való­­szinüleg jó, bizonyosan becsületes, aligha­nem kellemes modorú és— könnyen meg­lehet — okos emberek. De, úgy véljük, arra, hogy negyvennyolc­ alkotásait, ne­vezetesen a sajtótörvényt megváltoztassák és kikorrigálják — semmiképpen nem elég jelentékeny férfiak. Igaz, hogy aki őket bátor cselekedetükre fölbiztatja, egy a király által kinevezett miniszter, külön­ben egy kiérdemesült öreg biró, akit a királyi kegy előtt még, egy koronázatlan imperátor kegye vagy szeszélye emelt ki az akták közül és tett meg jogügyi kapaczitásnak. Tehát e kapaczitás és Engelmayerék ma a képviselőház igazságügyi bizottságában jó­nak látták ismét rohamot intézni ama tör­vény ellen, amely a sajtót szabaddá tette és így egy erős, alkotmányos biztosítékot adott­­ az országnak. Engelmayer és társai ki­mondták, hogy ez rossz volt, mert nem al­kotmány kell a népnek, hanem az, hogy­ ha két temetésrendező intézet túlságosan befe­ketíti egymást nyílttéri vitában, hát mind a kettőt hamarosan el lehessen csukni a járásbíróság börtönébe. Ez kell a népnek: magánbecsület, sok magánbecsület. Azon­felül védelemre szorult női szemérem, szóval: a becsület szép czimere alatt defloreált ama 16-ik paragrafus. És dönteni fognak: E. P. G. J. F. V. és E. stb. Ez urak a bizottságban minden aggo­dalom nélkül kompetenseknek vallották ma­gukat arra, hogy egy nagy tételes törvényt, egy nemzeti szentséget, egy —vagy talán az egyetlenegy épségben maradt — alkotmá­nyos biztosítékot egyszerűen felrúghassanak. A miniszter egy kicsinyt beszélt helyettük, ők maguk nem igen okvetetlenkednek. Nagy egyéniségük nyers súlyát teszik majd a mérlegre a bizottság többi tagjai­nak ékesszóló érvei ellenében. És ők a nehezebbek, akik majd föllebbennek, kön­­­nyűeknek mutatkoztak, azok csak az ország legelső jogi kapac­itásai kö­zül valók: Szivák, Emmer, Hodossy, Győry, Chorin, Beksics, Bernáth. Ho­gyan, kérdi a szives olvasó, hiszen a névsorból látható, hogy jelentékeny fér­fiak vannak túlnyomó számban a negy­­vennyolczas alaptörvény fenntartása mel­lett és mégis? Ami igazi súly: tekintély, tudás, igazság és többség nincs az Engel­mayerék részén. Győzni, mégis csak ezek fognak győzni. Ez furcsa, első tekintetre nem is ért­hető. A kormánypárt részéről föláll Chorin, jogi nyelven himer-hámoz és ha nem is mondja el, de szavaiból világos, hogy ő is azt tartja: az alaptörvényen rést ütni bűn és hazaárulás. Nagyszerű disszertáczióban fejti ki ugyanez elv részleteit Szivák Imre, szintén szabadelvűpárti. Ha kormánypárti, sőt egész jogosan reménybeli kormányférfi. Emmer, mint Desmoulins Camille úgy be­szél : a sajtószabadság a fő, minden más mellékes! A public­ista azt gondolja magá­ban: mégis csak vannak még nagy elmék és kiváló jogászok ebben a szabad­elvű pártban! Igaz, hogy vannak az ellen­zéken is, itt Hodossy, Győry. Szóval az egész igazságügyi-bizottsági vita impo­nálóan magas színvonalú, bölcs is, szép is, nincs is más baja, csak az, hogy a vita eredményét nem annak lényege fogja adni, hanem az ‘ Eped­mayerek szavazata Nél,';x;y' gyári‘ ütőn előállított szak­­tekintély. Néhány eddig ismeretlen hazafi­­ságú hazafi. A szabadelvű párt, mely né­hány numerusát ideküldte, hogy parali­zálná és megfegyelmezné ama itt vitázó tagjainak erejét, akik külön-külön is bír­nak életmiszerekkel és nem csupán a párt által élnek, lélekzenek, tudnak és hisznek. És ilyen módon Engelmayerék nem kapaczitálják Chorinékat, hanem kapaczitáczió nélkül meggyőzik. Meggyőzik majd arról, hogy ha ők nem akarják azt, amit az Engelmayerek, hát őket kiteszik innét és még több Engelmayereket ren­delnek be. Olyanokat, akik minden gon­dolkodás nélkül kétszer is jóváhagyják és megszavazzák a 16-ik paragrafust. Vajjon mi jobb már most: kitérni ezeknek az útjából, vagy bennmaradni és azon mun­kálni, hogy az alaptörvényhez való hűség ünnepies kijelentése mellett, a törvény­törés mennél szelídebb és lehetőleg ke­véssé ártalmas legyen? Lássuk, hogy va­lamit megmentsünk ! így szólhatnak Cho­rin és társai, maradnak és megszavazzák az Erdély miniszter javaslatának tizen­hatodik paragrafusát, amelyet ily módon, bár a többség utál — a többség elfogad. Almavirág. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Bársony István. Telhetetlenül tudom szeretni a virágot. Nekem nem elég belőle egy szál, ha a leg­­remekebb is. Nekem sok kell. Nagyon sok. Minél több. Azt se bánnám, ha a föld kerek­sége mindenütt csupa virág volna. Egyik nagy vágyam: látni a kazanszki rózsamezőket. Ahol csupa rózsa nyit, amennyire a szem lát. Ahol a magyar lobogó színei boritnak egy belátha­tatlan területet. A piros, fehér és zöld. Mert az igazi rózsa vagy fehér, vagy piros, vagy ennek a kettőnek a keveréke. A többi: a fekete, a sárga, mind csak erőszakosság, mű­­vészkedés eredménye, összeszerelmesités gyer­meke. Aztán van egy másik hóbortos álmom. Ha gazdag földesur lennék, megvalósitanám. Elképzelek egy sötét parkot, sürü, zöldermős fákkal, amelyek alatt még az árnyék is zöld. Ebben lennék órahosszat s mikor megtelne minden porczikám a gyönyörű sötétzöldnek a hangulatával, akkor egyszerre kimennék a sürü park szélére. Ott pedig sütne a nap minden erejével, összes ragyogó fényével, és előttem terülne száz hold vakítófehér jáczint. Szorosan egymás mellett az égnek álló bóbitás virágok, hogy keskeny leveleikből már ne is lehessen látni semmit. Csak fehér lenne minden, minde­nütt, a végtelenségig. A levegő pedig tele lenne azzal az őrült illattal, ami száz holdon együtt­­virító jáczinttenger hulláma közül árad. No, most van egy kis részem ebben a «sok»ban, ebben a fehérségben. Április napja süt s egy kertben vagyok, amelyet mintha hó boritana. Pedig bokáig gázolok a selyempuha fűben, amely susogó panaszhangokat hallat, mikor tiprom. Ahol a nap éri, érczfényben úszik a fű zöldje. Pedig finom és lágy, mint a nimfák haja. Érezni vágyom az arczommal is ezt a simaságot s lefekszem rá, a panaszkodó susogó nimfafürtre. Csakugyan hó esett. Virághó. Virág a fán, virág a földön mindenütt. Amint a szél a galy közé suhint, hull a hó. Egy fehér fasor mentén jöttem ide. Csupa meg­gyfa volt az. Messzire nyúlt a fasor, nem láthattam a végét. Hanem láttam egy fehér szalagot, amely egyenesen beleveszett az égbe. Olyan volt, mint a tejút. Az alacsony, fehér fák dobzódó pompával sorakoznak; boglyas, ragyogó fejek összeért, bátran végig lehetett volna sétálni rajtuk tündérlábbal. Vagy tán az is besüppedne a habkönnyű szőnyegbe, amelyet milliárd hajlongó meg­gyvirágból font eg­gyé a tavasz. Ha ezt a fehér koszorút hirtelen fel lehetne tenni az ég homlokára, akkor igazán ott volna, nappal is láthatón, a tejút. Fehér pihe száll szakadatlanul, de ezt a pihét nem olvasztja a nap. A meg­gy már kezd el virágzani; a legkisebb szellő is ezer szirmát tépi. Forog-forog s százezer éri belőle minden pillanatban a földet. A fű is örül tán ennek a bársonyos hónak, nemcsak én. Szeplős a fehér szirmoktól az esrész kori. Fölöttem pedig teljes díszben terül egy vén almafa bokrétája. Egy nagy, remek virágsátorban vagyok Ez az almafa az egyetlen itt a sok tömérdek meg­gy közt. Ez még nem hullatja virágát. Alatta még nincsen virágszemét. Hanem maga a fa olyan, mintha tündérszép Ilona nap­ernyője volna. Felfelé nézek. Mindenütt almavirág. Az én bűbájos virágom. Azok a kicsi, szemérmes bokréták, amelyek minden bimbója, mintha egy angyalnak volna a bölcsője. A girbe-görbe rendetlen almafaágak a világ szépségét ringat­ják most. Ez a rücskös vén fa vinné el most a világ szépségdíját, ha én lennék a biró. Szeretném elkényszeredett derekát megölelni és csókot inteni mindegyik virágnak oda fel. A kis lelkeim, hogy mosolyognak, hogy bújnak pajkosan egymás mögé !.............Akik itt vannak alant, kitárják keblüket és sárga mézporral hintett ajkakat kinálgatják. Öten­­hatan-tizen is vannak egy fészekben; némelyik még csak bimbó, annak a szirma úgy pirul, mint az érett szamócza. Amelyik kinyílott, annak a belseje fehér, vagy rózsaszínnel befújt, s csak a szirmok háta maradt meg pirosnak. Százezer nyíló virág mellett ugyanannyi bimbó, mind molyhos, szürkés-zöld, változó nagyságú Lvélkosárkában. A fejlődésnek ez a rendetlensége mesés. Egyszerre van a fán rügy és kinyilt virág, minden átmeneti fokozattal.­Még csak az hiány­zik, hogy valamelyik galyról egy piroshéjú, fehérítőin, édesre érett alma hulljon az ölembe. Ittai számunk­ra­piüai.

Next