Magyar Hirlap, 1897. június (7. évfolyam, 151-179. szám)

1897-06-01 / 151. szám

Budapest, 1897, VII. évfolyam, 151. szám. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: honvéd-utcza 4.­­ Főszerkesztő: A kereskedelmi akadémiával szemben. I HORVÁTH GYULA. Kedd, junius 1. Felelős szerkesztő: I Egész évre 14, fétévre 7,10 évre 3 írt EO kr. egy hóra 1.20 FENYŐ SÁNDOR. Egyes szám­ára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Az ostoba paragrafus. A tizenhatodik paragrafus körül hegy­­magasságnyira fölverődött hullámok holnap meg fognak törni a ház asztalán. Ahogy most, utolsó órában a dolgokat nézzük, alaposan megolajozták már ezeket a hul­lámokat 'Mi’­’­'r az ország vezérlő­ pártja, amely m­agát szabadelvűnek nevezi, leg­ridegebb pártkérdéssé teszi a szabad­­elvüség e nagy kérdését s a javaslatban rála adott tagadó választ; mikor az el­lenzék számra legtekintélyesebb pártja, mely a negyvennyolczat irta zászlajára s a Kossuth nevében sütkérezik, nézeteiben meg tudott oszlani a negyvennyolcz ez es­szencziája, a Kossuthizmus e sine qua non-ja körül, akkor alig lehetnek remény­ségeink a javaslat sorsa iránt s a kedvünk olyan, mintha halottasházban járnánk. De sem a tizenkettedik óra megsza­bott mesgyéje, sem a hiábavalóság lehan­­goltsága nem állhatja útját, hogy az igaz­ság mellett még egyszer tanúságot ne tegyünk, hogy az oktalanságnak, a kön­­­nyelmüségnek s a rövidlátásnak legalább munkáját meg ne könnyítsük. Legalább azt ne mondhassák, hogy a lelkiismeretük tiszta, s majd később — úgy érezzük, hamarább, mint gondolják — mikor ők lesznek az elsők, akiknek bele kell ha­rapnia a maguk ültette fa fanyar gyü­mölcseibe, ne adhassák az ártatlant, aki nem tudta, mit cselekszik. Tudják ők na­gyon jól, s ha nem tudnák, ime, az utolsó perczben még egyszer az orruk alá dör­göljük: az alkotmánytalanságot, jogászi nonsenset, könnyelműséget és ostobaságot. Alkotmánytalanságot, mert az esküdt­szék intézménye nem afféle közönséges intézményünk, hanem alapintézmény, a megújhodott ezer éves alkotmánynak negyvennyolcz óta esszencziális része. Azt már tagadni sem merik, hogy a 16. §. ajtaján a magánbecsület leplében valamely rosszakaratú hatalom kilophatja az egész sajtó szabadságát — legföljebb azt mond­ják, hogy­­ bennük ez a rosszakarat nincs meg. Már most föltéve, amit egyál­talában be nem bizonyítottak s nem is igaz, hogy a sajtó ma valóban méltatlanul bánik el a magánbecsülettel, s az esküdtek valóban nem védenék meg eléggé: egy­szerűen az a kérdés, a közügyre nézve mi nagyobb málum: az-e, ha egy pár magánbecsület levágott farkkal szalad­gál, vagy az, ha a magyar sajtón, a magyar szabadságnak a mi pártviszo­nyaink közt­idolsó megbízható védel­mezőjén, szájkosár van és hivatalos bélyeg? De jogászi szempontból is hamis a 16. §­-nak mindjárt az alapföltétele is: az, hogy az esküdtek nem védik meg eléggé a magánbecsületet. Mert a becsületnek az állam nem tartozik több védelemmel, mint amennyit a társadalom ad annak. A becsület nem is egyéb, mint az egyéni értéknek társadalmi elismerésben való aequivalense, s ahol a társadalom kebelé­ből kikerült független esküdtek ezt az aequivalenst megadni nem hajlandóak, ott hiába ugrik elő az állam, hogy pecsé­tes nyugtatványt adjon róla. Nem ad arra senki egy sületlen gombot sem. De ostobaság is ez az egész hűhó a magánbecsületnek a public­itástól való féltékeny őrzése körül, ameddig a rendes bíróságok tárgyalásai nyilvánosak és az irataik megtekinthetőek. A 16. §-nak leg­sötétebb reakcziósságát semmi sem mu­tatja világosabban, mint hogy logice a törvényjátás nyilvánosságának eltörlése következik belőle. Mert mindaddig, amíg ez eltörölve nincsen, az újságok közük az elsőbíróság ítéletét, közük a második, közük a harmadikét, s amit egy esküdtszéki tár­gyalás után már rég elfelejtettek volna, mint a töltött káposzta, négyszer fölmelegítésben csiklandozhatja a nagyér­demű publikum ínyét. Minden, amit elér­hetnek, annyi, hogy egypár vivómesterrel kevesebb fogja nyilttérben követelni a lo­­vagias számlák kiegyenlítését. Mert azt csak nem hiszik, hogy ameddig Magyar­­országon újságok vannak s azokat ma­gyar újságírók írják, nem akad újságíró, aki fültövön ne csípje a magánbecsület azilumába menekülő nyilvános gazságokat, akárha őt csukják be értté, s nem­ a gazembert ? De igenis, kaput nyitottak a reakczió­­nak;s odaadták neki a kisujjukat, s az tőlük fogja első sorban követelni az egész kezüket. Ma még szabad a szó, meg a sajtó, amig ő nekik tetszik; hamar lesz az nem szabad akkor is, mikor őnekik nem tetszik. S ez éppen a könnyelműség s az elvakultság: azért, hogy egy kis ké­nyelmetlenségtől megszabaduljanak, hogy ható, 176-1-et vallja meg indítási évéül. Szóval, ha történik is valami, az rendkívül­ diskréten történik és senki nem beszél róla. Én termé­szetesen, aki bizalmasa vagyok az egész város­nak és drága Füle bácsija menyecskéknek, lányok­nak a legkevésbbé, mert gyöngém a diskréczió, és mint már említettem is, diskrét vagyok a végletekig. Történik tehát nem egiben­­ hogy este hat óra tájban, ugyancsak csütörtöki napon, kinn kószálok a város másik végén, az utczát persze nem nevezhetem meg. De egy közös jó bará­tunk lakik abban az utczában, és minekutána éppen kinézett az ablakon, megálltam az ablak alatt, hogy elbeszélgessek vele egy kicsit. Be­szélgetünk, beszélgetünk, az én emberem mind nyugtalanabb és türelmetlenebb lesz, végre be­csapja az orrom előtt az ablakot és azzal az indokolással, hogy neki a feje fáj, a faképnél hagy. Én mit sem sejtve megyek tovább, egy­szer csak elém libben egy gyönyörűséges asszony, aki ugyancsak szapora léptekkel igyek­szik tovább. Mi az ördögöt kereshet ez az as­­­szony ebben az utczában, kérdezem magamtól és udvariasan megszólítom: — Hol jár erre, ahol a madár sem jár ? Ő kissé fanyar mosol­lyal vallja be, hogy a szobaleányának a nagynénje a halálán van és hogy már csak meg kell látogatnia az öreg asszonyt, azután bocsánatot kér, hogy nagyon fáj a feje és tovább siet. De megfordul éppen akkor, amikor én csodálkozva konstatálom, hogy ebben az utczában mindenkinek a feje fáj és utánam kiált: Diskréczió. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Méltai Jenő. — A diskréczió, fiaim — mondta Füle bácsi, a városka egyetlen, istenitett Füle bácsija — a legbonyolódottabb dolog a világon. Én csak diskrét ember vagyok, azt mindenki tudja, de mondom nektek: nemcsak a gyűlölettől a szerelemig egy lépés, hanem a diskrécziótól az indiskréczióig is. Még kevesebb. Egy féllépés. Czentiméterekben kifejezve 37Va czentiméter. Amikor az ember a diskréczióban fölül akarja múlni önmagát, akkor követi el a legnagyobb indiskrécziót. Tudok erre egy esetet . . . A diszes társaság kinn ült a­ czukrászda előtt és gyönyörködött a korzóban. A kis város főutczáján a hölgyek először vitték sétálni a tavaszi toiletteket és a férjek méltóságteljesen lépkedtek a toilettek oldalán. Katonatisztek is fölös számmal csörtették a kardjukat a köve­zeten, mert csütörtök volt és este hat óra, a térzene éppen az imént kezdődött. Az egész intelli­­genczia ott hullámzott az utczán, még biczik­­listák ,s jöttek nagy csöngetéssel, eredeti dressz­ekében, amelyek magukon viselték a helybeli szabóczég egyéniségének bélyegét. A színtár­sulat előkelő tagjai is fölvonultak, a primadonna sárga szalmakalapjáról óriási pipacsok nevettek le, a drámai szende pedig olyan sottis-nap­­ernyővel vonult ki, aminőre a legöregebb skó­tok sem emlékeznek. A czukrászda oleanderjei mögött a kis társaság szép sikerrel bonczol­­gatta a korzón hemzsegő hölgyek lelkivilágát, mindaddig, amíg Füle bácsi a bekezdésben idézett kijelentéssel más irányba nem terelte a társalgás menetét és hozzá nem látott az «eset» elmondásához. Lassan, méltóságteljesen beszélt és közbe-közbe a szakállával intett a fehérfőkötős czukrászkisasszonynak, aki minden ilyen intésre uj pohárka fodormenta-likőrt — a czukrászda speczialitását — állított az asz­talra. — A mi városkánk — így hangzott az «eset» — hála istennek, nagyon erkölcsös város. Lopás, gyilkosság alig fordul elő három évben egyszer, a bakák is csak vasár- és ünnep­napokon verekszenek össze a parasztlegények­­kel, az sem verekedés, inkább olympiai játék. A panganét nem szerepel benne soha. Gyújto­gatás az árvíz óta nem volt és akkor könnyen eloltottuk. Hamis pénzt itt nem vertek soha. Ami pedig az asszonyokat illeti, nem mondom, hogy valamennyi hű az urához, de bizonyára elenyészően csekély nálunk a hűtlen as­­­szonyok száma. Elő tudnám őket sorolni az öt ujjamon, de először is diskrét ember vagyok, tehát nem teszem, másodszor pedig ti éppen olyan jól ismeritek őket, mint én, tehát fölösleges. A jeles franczia írók édes­kevés anyagot találnának nálunk egy házasságtörési drámához, ami itt történik, az inkább bohózat-szerű. A férjek csöndes megadással viselik sorsukat, ha ugyan tudnak valamiről. A szerencsés udvarlók pedig hallgatnak, mint, a sír. Harmincz éve lakom a városban, de a botrány fekete felhői még soha sem tornyosultak a látóhatáron és a legutolsó válóper, mint a városi levéltárban megolvas­ Kftaí számunk 86 oldal.

Next