Magyar Hirlap, 1897. szeptember (7. évfolyam, 242-271. szám)

1897-09-01 / 242. szám

Badem csodaszere. Maczedoniai Nagy Sándorról mondja el Curtius, görög írók nyomán, hogy a­mikor barátja, Ptolemäus veszélyesen megsebesült, álmában látta meg azt a csodaszert, azt a bűvös virágot, mely a nagybeteg sebét nyomban összeforrasz­­totta. Az a csodaszer, melyet Badem­ ba­rátai hetek óta hirdetnek s amelyet mi, az első pillanattól kezdve méltó skepti­­czizmussal fogadtunk, szintén oly termé­szetű, hogy e kiváló államférfin, aki éber állapotában oly tehetetlen, csak álmá­ban juthatott hozzá s az osztrákoknak saját külön szerencsétlenségük az, hogy Badeni, ahelyett, hogy a kis lottó révén fraktifikálja ez álmát, rajtuk valósítja azt meg. El fogjuk mondani, mi ez a csoda­szer, mely egyszeriben végét fogja vetni az ellenzék akadékoskodásának, a hely­zet vigasztalan bonyolultságának, csupán, ama­i imményeket akarjuk előbb meg­­­ismertetni, m­elyek Badennt zseniális el­határozására hivták. Az osztrák miniszterelnök, hosszú ásakodás­­ után, végre belátta, hogy min­den egyéb teendőjénél fontosabb, a Ma­gyarországgal megkötendő kiegyezési provizórium létesítése. Végre is, oly mi­niszterelnöknél­, aki ezt sem tudja meg­csinálni, még Ausztriában sincs létjogo­sultsága. Így került aztán Badeni abba a ferde helyzetbe, hogy ő, aki mindent elkövetett a kiegyezési tárgyalások elhú­zására, most kénytelen a provizóriumot, a kiegyezésnek azt az ideiglenes meg­hosszabbítását forszírozni, mely éppen­ csak Magyarországnak nem lehet ellenére,­­ miután a provizórium a jelenlegi kvótá­nak fentartását és az osztrák követelé­seknek egyelőre való kudarczát jelenti. Erőszakolni kénytelen a provizóriumot, holott ez, az egész külföld előtt, a Badeni politikájának is nagy kudarcza, mert ép­penséggel nem hihető, hogy akár Német­országnak vagy a francziáknak, vagy akár csak a bolgár Ferdinándnak is nagyon imponálna az a tény, hogy két, oly szo­ros szövetségben élő birodalom, mint Magyarország és Ausztria, ily szurrogá­tum segítségével tud csak egymással meglenni. Tragikomikussá azonban az teszi az egész ügyet, hogy még az sem bizonyos, hogy Badeni akár ezt a provizóriumot is keresztül tudná vinni az ő Reichsrathjá­­ban. Érzi ezt jómaga is és e veszélyes helyzetben,, amikor­ az ő léte vagy nem léte . íplol történik dönt­és, a kritikus per­­czek pz .taght­ottság-ban...anaiktor-az idegek .S":az agy szinte beteges erővel működ­nek, álmodta meg vagy gondolta ki azt az arkánumot, mely ma került a nyilvá­nosság elé s amely mindenütt, ahol érző és a politikában is, becsületesen gondol­kozó emberek vannak, felháborodást fog kelteni. Badeni ur úgy ..­­ miután végig­­h­ázalta az ostrák­'­­parlament' összes frakczióit s talán — ér­sek tárgyait előbb biztonságba helyezve — Mittermayer kép­viselővel is tárgyalt, belátta, hogy az em­berekben való bizakodása hiú, fogta magát és szövetkezett az elemekkel. A derék árvíz, a kedves éhínség, az alázatos hagymáz és­ az emberiség elso­­kasodásának­­ egyéb ellensúlyozói, azoknak ugyancsak mindegy németül beszélnek-e az­ emberek avagy csehül. Ezeknek nin­csenek nemzetiségi sérelmeik és követe­léseik, már­pedig Badeninek ily szövet­ségekre van szüksége. Közzétette tehát a nagy államférfiú, hogy a birodalmi gyűlésnek legközelebb megnyitandó ülés­szakán, az ínséges vidékek gyámolítá­­sáról szóló törvényjavaslatot csak a delegácziók megválasztásáról és a ki­egyezési provizórium megkötéséről szóló javaslatok letárgyalása és elfogadása után hajlandó beterjeszteni. E taktika kegyetlenségét és ember­telenségét nem kell magyarázni. Ausztriá­ban ezernyi ezer embert juttatott koldus­botra az az árvíz-katasztrófa, amely a mult hónapban pusztított s melynek rész­ben szemtanúja volt az uralkodó is. E nyomorultaknak, kik az éhínség előtt állanak, mondja az osztrák minisz­terelnök: mutassátok meg sápadt arezo­­rokat, lesoványodott testeteket, kisirt sze­meiteket az ellenzéknek, mondjátok meg nekik, álljanak el követeléseiktől, mond­janak le nyelvüknek és nemzetiségüknek jogairól, mert különben ti fogtok éhen halni. Hiszen dulce et decorum est pro patria et Badeni mori! Valóban, a kormányzási művészetnek netovábbja a nyomornak e gyüm­ölcsöz­­tetése. Shylok, Badenihez képest, köz­ponti jótékonysági egylet volt és ezzel az alkotmányos kormányzással az abszolu­tizmust, mint a legliberálisabb uralkodási rendszert lehet szembeállítani. Igaz, az obstrukczió, melyet Badenivel szemben alkalmaznak, parlamenti szempontból meg nem engedett eszköz. De a Badeni takti­­ kátrak az erdőben. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Irta: Bársony István. Vége felé jár a nyár. Mindjárt itt lesz az ősz. A levegő meg a nap reggel is, alkonyat felé is őszies már. Nincs meleg, pedig sok a verőfény. Homokos erdei után bolyongok. Ez az ut széles és nyílt volt eleinte, nagy lombfák hajol­tak rá kétoldalt s gyönge gyep­ nőtt rajta, ahol ki nem vájta a földet a keréknyom. De ahol most vagyok, ott összeszorult az erdő. A fák nem terebélyesek, inkább sudár­ növésüek; fel­kapaszkodik mind az ég felé, amerre a napfény jobban éri. Itt szinte­ bele­vész már az út a jár­­hatatlanságba. Magas, erős, ruganyos fű nő a közepén s a széle csupa bozót. Akkora bozót, hogy teljességgel eltévedhet benne az ember. Makacsul összeálló növényszövedék takarja be a földet, födi be az alacsonyabb bokrot. Mintha valami szárazföldi hínárt ter­melve az erdő: százféle fű és gaz fonódik össze, kapaszkodik egymásba, oly erővel, hogy a futó szarvas megakadna benne. A liánok, a kuszó-kapaszkodó növények, mind jobban elhatalmasodnak. Egy-egy szívós, inas fonal húzódik a gaz közt szabálytalan, rendetlen terjedéssel: az a futó szeder. Kemény indája valóságos drótszövedékkel hálózza be az erdő alját, amint idegenül lopakodik végig ebben a nem neki való környezetben. Talán kikivánkozik igazi hazájába, a síkságra, a dud­­vás, bogáncsos árkok partjára, a napos tarlókra, azért siet tévelegve, mindent megkerülve, lenyűgözve, ami a föld felületét közel éri. A gyöngéd, finom levelű, fehér virágú futóka éppen ellentéte. Az már felszalad inkább az erős, száras gaz közt s ráhajlik egy-egy bokorra, alig érinti, úgy simul hozzá, hogy szinte odakölcsönzi neki levelét s virágát egyaránt. Az ember azt hinné, hogy a bokor virágzik újra, nyár végén,­ősz elején. Minél beljebb hatolok az erdő ösmeretlen, ember nem járta sűrűségeibe, annál szembe­tűnőbb, hogy mily ellenállhatatlan erővel hatal­masodnak el a liánok. Virág alig van. Ami van is, mintha félne, úgy rejtőzik-szégyenkezik. Egy vadmályva hal­vány lilarózsa arczocskáját látom valahol. An­nál élénkebb szín soha nem kerül a szemem elé. A vadkapor élőben levő ernyői közt akad még egy-két fehér virágernyő; elszórtan, egy­mástól sű­rü gaz által elválasztva virít egy tisztáson a szerény mécsvirág, amely csak al­konyatkor bontogatja ki fehér keblét, hadd csókolgassa az esti szellő. Ez sem igazi lakója az erdőségnek. Az igazit, a kék harangvirágot, épp most fedezi fel szemem egy galagonyabo­­kor tövénél. Zúgva kerülgette egy sárgagyürűs dongó, az tett rá figyelmessé. * Már bent vagyok az erdők belsejében, ahol még annak a kevés életnek sincs nyoma többé, amit az utak közelében észre lehet venni. Ott néha megfordul egy szekér, annak a zörgése-kattogása megijeszt vagy kiváncsivá tesz egy­­ bujkáló Mátyás-madarat, az aztán recsegő-fii­ogó hangon szidja az erdő csend­jének a m­egháborgatását. De itt semmi sincsen, ami hangosan élne. Ennek a homokos erdőnek nincs vize. Viz nél­kül pedig a magevő madár el nem lehet. Azért oly kihalt itt minden bokor. Ha egy pintyőke szól valahol, az ugyan ritkaság. Bizonyosan tud valami odvas fatörzset, amelyben meggyűlt az eső­ viz s hűsen maradt az örökös árnyék­ban. Az az ő kútja és fürdő medenczéje. ' Az tartja itt. Egy tövisszúró gébics bámult le rám hosszas barangolásom közben egy fiatal tölgy alacsony ágáról. Ennél több madarat se láttam. Megbámultuk egymást. Idei költés volt, járat­lan a világ sorsában, tapasztalatlan abban, hogy kicsoda-micsoda az ember, úgy mentem el alatta, hogy nem volt két arasznyira a ka­lapomtól. Meg se mozdult, csak nézett oldalt fordított fekete szemével kíváncsian. De amikor szembe fordultam vele, megijedt s egy ággal feljebb röppent. Az embertől nem félt, de­ az ember szeme aggasztotta. * Megállók. Körülnézek. Milyen furcsa világba jutottam!. 33Â €»■ mn­ “jv srMé s m m !sir 'é iZ?. . í?

Next