Magyar Hirlap, 1897. december (7. évfolyam, 333-362. szám)

1897-12-01 / 333. szám

Budapest, 1897. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal:Honvéd-utcza 4­ A kereskedelmi akadémiával szemben. VII. évfolyam, 333. szám. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR.­ Szerda, deczember 1. Egész évre 14. félévre 1, negyed évre 3 frt 50 kr, egy lkó napró 120 Egyes szám­ára : helyben 4 kr. vidéken 5 kr. »Öröm ma élni!« kiáltott föl egy bécsi újság a Badeni bukása napján. Ér­demes volna fölutazni, megnézni, a jó bécsiek ma is úgy örülnek-e még az életüknek. Mert Badeni megbukott, az igaz de nem tudni, mi bukott meg vele. És Gautsch ur az uj messiás — de úgy lehet, ő maga sem tudja, milyen evangé­lium szerint. Az új minisztériumról azt hirdetik, hogy minden párttól egyforma távol fog állani, s minden párthoz egy­forma közel. Mi csak a távolságot látjuk, amely óráról-órára növekszik. Nehéz meg­­állapítani, ki vár Gautschtól kevesebbet: a jobboldal-e vagy a bal. Maga az uj kabinet összeállítása művészete a semmitmondásnak. Vagy ha mond valamit, legfeljebb annyi mond: bocsánatot kérünk, hogy élünk. Gautsch uron, a sima stréberen kívül legföljebb ha a Böhm-Bawerk neve ismeretes, a volt miniszteré, államtitkáré, és tanács­elnöké, akinek közgazdasági és szocziál­­politikus írásai némi hátgerinczre valla­nak. Persze pénzügyminiszternek, akinek majd Magyarországgal kell egyezkednie, még a mai világban is olyan ember való, akit némiképpen férfinak lehet tekinteni. Az övén kívül csak a Latour gróf kineveztetése érdekes, mert ezt az előkelő hivatalnokot a kultuszminisztériumból tették a föld­­mivelési minisztérium élére. Tout comme chez nous. A neve is átkozottul jól hang­zik: az ember menten lámpavasra gon­dol. Egyébként most a nemes gróf tobzód­hat a­ klerikális földmivelési politikában. Az egész Gautsch-kabinet pedig azon töprenkedhet, mint törje föl a Badeni diófát úgy, hogy sem a belében, sem a magjában kár ne essen. Ha ennek a nyitjára rábukkan, akkor meglesz provi­zórium, kiegyezés, nyelvtörvény és min­den egyéb. De ha nem, mi lesz akkor ? Ma már világos, mennyire igazunk volt ideát mindannyiunknak, akik a Ba­deni bukásának puszta tényétől nem vár­ták mindennek a jóra fordulását. Az a kínos esetlegesség, mely a politikát olyan erősen hozzáfűzte a kalendáriumhoz, az óramutató minden kérlelhetetlen mozdu­latával kínosabbá válik. Deczember hato­­dikáig, ameddigre a mi utolsó termi­nusunk szól, a reichsrathnak éppen hogy a betört asztalfedői lehetnek megcsinál­tatva, a Gautsch ur éppen hogy a maga részéről is megígérheti mindazt, amit Ba­deni úr már több ízben elmulasztott megtartani. Magyarország pedig mérföldes lépésekkel közeledik ahhoz a dátumhoz, amelyen ha akarja, ha nem, élnie kell azzal a törvényben biztosított önrendel­kezési jogával, amelyért mindenki rajong, amíg csak papíron van meg, s amelytől annyival többen ijednek meg magyarok, ahány perczczel közeledik a lehetősége. Annyira, hogy már szinte megátkozzák azt a vén Deákot, aki nem átallott, a ki­egyezésbe afféle impraktikus doktrinér fo­galmakat is belevenni, mint az osztrák alkotmány s a magyar önállóság. Ó azok az öregek az ő­ gyerekes idealizmusukkal! Ezt a furcsa hangulatot két dolog magyarázza meg. Az egyik az, hogy a magyar önren­delkezés, bármilyen gyönyörű álom is, megvalósulásában nem bizonyos, járna-e számunkra annyi politikai és gazdasági haszonnal, mint az Ausztriával való poli­tikai és gazdasági szövetség. Ha egy pusztán perszonális unióban élő Magyar­ország épp olyan biztositéka volna a monarkia nagyhatalmi állásának s ennek révén ismét a saját maga állami biztos­ságának, akkor Königgrätz után csakugyan nem lett volna értelme belemennünk a dualizmusba. S mégis, aki figyelemmel kíséri a hatvanhetes alkotmányt, észre­veheti, hogy annak nemcsak a hadi és külügyi közösség, de a gazdasági szövet­ség is lényeges és szerves alkotórésze, melyet csak közjogi elvbentartás okából választottak attól külön. De mikor a kiegyezési törvény utal annak a szüksé­gére, hogy a két állam gazdasági ügyei­ről majd külön szerződésre lépjen, el­árulja az alkotóinak azt a fölfogását, hogy a mai viszonyok közt államoknak szoros szövetsége gazdasági szövetség nélkül el­képzelhetetlen. S ez így is van hi­szen ma a hadseregek is gazdasági ér­dekeket szolgálnak, a nemzetek közt való ellentétek is gazdaságiak, — hogy lehetne hadi és külügyi szövetség olyanok között, akik egymással gazdasági harczban ál­lanak. Már­pedig gazdasági téren Ausztriá­val, ha szerződésünk nincsen, csakis há­borúnk lehet;­­ háború, amelyben mind a­­két fél veszit. Különben is a pragmatika szankczió többet követel a perszonális unió­nál s ebből a többől legid­eköve­kezik az a még több s az a legtöbb, amit a 67. XII. s a többi kiegyezési törvény foglal magába. Hogy ilyen hatalmas, közel két,­­százados alkotmányt most három hét alatt kelljen megtámogatnunk, az iga­zán nem csábító gondolat. Ám ez mind csak teória, de itt van, második okul, a praxis. Harmincz eszten­deje élünk a mai kiegyezéssel, s csak a vak nem látja, hogy minden fogyatko­­ z téli szalon. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Boldog vagyok, hogy sok jót írhatok a megnyílt téli szalonról, különösen ama friss és fiatal tehetségekről, akik a dicséretnek még örülnek, jól esik nekik és nincsenek abban a véleményben, hogy az kompetál nekik. Különö­sen hálás vagyok néhány új ember iránt, vidám miattuk a délelőttöm, mint amikor virágzó fiatal gyümölcsfákat látok. Oh, mily j szép ez a tavasz, mily gyönyörletes ígéretek­kel van tele és a termés — a végén — hány­szor, óh de mennyiszer —aszú, kényszeredett, kevés vagy semmi. Ezek a szegény szép gyü­mölcsfák mennyire fázékonyak, mennyire alá vannak vetve a véletlennek, az időjárásnak jön egy kis hideg eső, szél, jég ... De mi­csoda oktalanság ez már megint a festő jövő­jéért sírni, amikor a ma: csupa virág, a fa, az ága, a levele is alig látszik tőle! Elég szomorúság már magában az is, hogy a kiforrott mesterek munkái itt, a téli szalonban: a régi pompának csak a vázai már. Nem írok neveket, készakarva, őszintén szólva: félre akarom vezetni a közönséget. Hátha még nem ismeri föl a hanyatlást vagy hátha csak én látom. Maradjon meg az illúzió, ha csak egy órával is él tovább: ez a jó, szükséges, a szükséges meleg. Az úgynevezett igazság had­­ vaczogtassa a fogát és fag­gyon meg tehetet­len dühében. Különben is ez a délelőtt a kö­zönségé és az enyém, nem a kritikáé. És e sorok írja ezúttal nem vágyik arra a dicső­ségre, hogy gyors­ műbi­álónak tartsák és in­kább hasznos kis kalauzzal akar szolgálni ezúttal. Méltóztassanak megnyugodni, majd eljön az idő — hamarosan — amikor megpróbáljak megokolt véleményeket mon­dani. Mivelhogy ez a mostani tárlat ér­demes erre, ami nagy szó. Vagy félszáz kép van itt — mind magyar festőtől eredő — amelyeket legjobb tudásuk szerint, teljes komolysággal csináltak, — ha nem is mind első rangú, de kivétel nélkül érdekes művészek. Lelküket tették föl rája és ezért nem volna becsületes dolog néhány dicsérő szóval leszá­molni velük. Igaz ugyan, hogy a napi újságnak sok a dolga és a nagyközönségben a képek iránt való őszinte érdeklődés csak most kezd ébredezni, de van itt néhány kép, mely meg­állít, nem hazafiságból, nem a képzőművészeti divat miatt, nem misszióból, hanem azért mert: izgat, gondolatokat ébreszt, kedvet ad az írásra: esemény, sajet s ezzel vége. Különben talán nincs is szükség, arra, hogy mentegetődzek, mert magyar festők munkáiról akarok írni — a közelebbi jövőb­en.­­ Most, ismétlem, a műcsarnok látogatói — és a­z a mi kedves olvasóink — kedvéért csak kézi­­ kis tükörrel szolgálok és ideírom a katalógu­somat, amit benne ma délelőtt megjegyeztem. * Melyik a legszebb nagy, figurális kép ? Két kép mellé írtam, hogy ez. Az egyik a Koszta Józsefé, a másik a Kornstock K­árolyé. Csaknem új ember mind a kettő. Melyik a leg­jobb arczkép? Nem a Horovitzé, nem a Bmezuré, sőt a Lotzé sem. De a többi között is nehezen tudok választani. Öt portraitistát is felírtam: Kriescht, Burger Lajost, Boruth An­dort, László Fülöpöt, Szinnyei­ Mer­ét. Majd mind az ötöt keresztül húztam és egy új ne­vet írtam fel, de ezt is kitörültem a kataló­gusomból. Aludni kell erre és megbizonyosod­nom, hogy nem a gyönyörű model kedvéért ítéltem-e ilyen hévvel ? Maradjunk inkább az ötnél és — nemcsak a páros szám ked­véért — tegyük hozzá még Stettka Gyulát. És ki festette a legszebb tájképet? Szlá­­nyi Lajos, feltétlenül ez az egészen fiatal le­gény. Ebben olyan bizonyos vagyok, hogy nem is vitázom ebben maga­m­nál. * Most pedig — nem sorban, össze-vissza — ideirom ama neveket, amelyek szép vagy ér­dekes képek alá vannak jegyezve: íme: Paczkay, Mednyánszky, Karlovszky, Stein, Háry, Tor­nyai, Mendiik, Bosznay, Mihalik, Zemplényi, Üm­ösi, Mannheimer, Tölgyesi, Jendrassik, Mai számunk 18 oldalt

Next