Magyar Hirlap, 1898. március (8. évfolyam, 60-90. szám)

1898-03-01 / 60. szám

Budapest, 1898. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4­ A kereskedelmi akadémiával szemben. Vk­t. évfolyam, 60. szám. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Kedd, márczius 1. Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 írt 50 kr. egy hónapra 120 Egyes szám ara: helyben 4 kr. vidéken 6 kr. Sajtótörvény. A mi nagy betegségünkre csakugyan nincs orvosság, főképpen olyan orvossal, mint a mi szerencsétlen képviselőházunk. Sokat már a keletkezése órájától fogva sem vártunk ettől a szomorú gyülekezet­től, de ekkora szegénység láttán elakad a lélekzetünk. Egy rokkantak menedék­­házában több az idea, egy régiségtárban több a modernség, egy sülyedő hajón több a lélekjelenlét, mint e válságokban vergődő nemzet képviseletében. Szemmel látható, hogy az a fejetlen brutalitás, mel­lyel a hatóságaink a pa­rasztmozgalmakat kezelgetik, alapjában éppen nincs ellenére a mi honatyáink ízlésének. Az szaharai szárazság, melyben a rendelet-regime ellen való támadások nyomtalan elpárolognak, az az észrevehető erőlködés, melyet egy-egy jobb érzésű képviselő vagy töredék egy kis tiltakozás erejéig föllendül; az a fagyos közömbös­ség, mely minden hevesebb kritikát meg­­dermeszt s mindez azt mutatja, hogy ezektől az uraktól ugyan szét lehetne szedni az alkotmányt, nem sírnának utána. Úgy látszik, a legtöbbjük, ha a­­ Perczelek. s^a­ Rudnayak helyén ülne, ugyanúgy cselekednék, mint a Perczelek s a Rudnayak. A derék Prónay báró nyilván a lelkéből beszélt sokaknak, akik­nek csak a bátorsága nincs meg, hogy úgy beszéljenek, mint ő. Hogy volna különben lehetséges, hogy Emmer Kornél mai beszédét olyan mélységes hallgatással fogadják, mint a képviselő urak tették, körülbelül pártkü­­lönbség nélkül­? Nem szólva a képviselő úrnak sem egyéni értékéről, sem politikai jelentőségéről, maga az a tény, hogy pozi­tív javaslattal állott elő és tervet mondott, az általános fejetlenség és tanácstalanság közepett legalább­is figyelemreméltó. De hajh! pikantériát vártak, s e helyett komoly fejtegetést kaptak. Boszút vártak az igaz­ságügyi bizottságból való kiakolbolitásért, s a helyett, magas politikát kaptak. Kit az ördögöt érdekel minálunk a magas politika ? Pedig az Emmer Kornél javaslata komolyság és helyrevalóság dolgában messze föléje magaslik az eddigi szánal­mas vergődéseknek. Nem tudjuk s nem is kutatjuk, mennyiben jelenti az Emmer Kornél véleménye a szabadelvű párt közvéleményét. De szeretjük hinni, hogy az ország józan s alkotmányát féltő közvéleménye elvben nem vallhat mást, mint, Emmer Kornél. Hogy mi a magunk részéről mégis miért nem kö­vetjük őt mindvégig, arra menten rá­térünk. De magát azt az alaptételt, hogy monáluuh a sajtószabadságot nem megnyirbálni kell, nem megha­misítani s nem fölfüggeszteni, hanem rendezni és megállapítani, azt magunk is vallottuk, s örülünk, hogy a törvény­hozásban ily előkelő kén velője támadt. Arról a naiv brutalitásról, mely éppen a negyvennyolcz jubileumán, s éppen negyvennyolczas­ oldalról egyszerűen vis­­­sza akarja szívni a sajtószabadságot, arról a jó ízlés tilt szólanunk. Az uraknak kellemetlen a nyilvánosság ellenőrzése, s minden alkalmat megragadnak, amelyben remélhetik, hogy no, most megfoghatjuk a sajtót. Hogy mit érnek el vele s mit cselekszenek,­ akik,,a. »negyvennyolcz ke­retén belü­l meghamisítják a negyven­nyolcz tartalmát, arról már szólottunk. Ennél a bátortalan ravaszságnál legalább eb­b­e külömb az az őszinteség, mely a negyvennyolczas szabadságoknak törvé­nyes fölfüggesztését kívánja. Mindezek közt azonban alig több a külömbség, mint a bujkáló s a becsületes reakczió között, s mindezek a javaslatok s eljárá­sok csak a felszínen maradnak. Ellenben Emmer Kornél lenyúl a baj gyökeréig, s ott találja meg a fő okát, hogy amit mi annyira fejtegettünk: a mi állítólagos jogállamunkban a legtöbb sza­badságbeli jogok törvénytelen, alkotmány­­talan s rendezetlen állapotban végelfres­­kodunk. Nem nézve a gyülekezés és az egyesülés szabadságát, magának a sajtó­nak szabadságát is egy általánossá­gokban mozgó törvényen kívül nagy­részt kormányrendeletek intézkedései határozzák csak meg. Igazuk van-e azoknak a bizonyos köröknek, melyek látható czélzattal okolják minden rosszért a sajtót, azt most nem vitatjuk. De még ha igazuk volna, s igaz volna, hogy a sajtó szabadsága minálunk szabadossággá fajult — mért nem ütnek a maguk mel­lére, s mért nem okolják saját magukat, hogy nem a sajtónak, hanem a nemzetnek ezt a fontos jogát harmincz esztendő alatt nem tudták törvényben megrögzí­­teni ! S itt az a pont, melyen túl egy Emmer Kornél javaslatát tovább nem követhetjük. Amit harmincz év békéjében meg lehetett volna csinálni, azt ő mos­tanra kívánja: a bár kifogástalanul sza­badelvű, de elavult és fogyatékos sajtótör­vény és sajtórendeletek helyébe az uj sajtótörvény megcsinálását. Öregember nem vénember. Jókai Mórtól. Második képzelt regény. Coronilla. (2.) II. Attila sírja. Minden iskolai kézikönyvben feltalálható a hagyományos monda a világrendiző hun királyról, aki száznégy éves korában halt meg, akkor is nász­ágyon vérömlésben ; aztán hár­mas érczkoporsóba tették, folyam medrébe elásták, oda temették; a sirépitő munkásokat pedig, amint műveket bevégezve a hun táborba visszatértek, a harczosok egytül-egyig leölték, hogy hírmondó se maradjon, aki Attila sírjá­nak titkát elárulhatná. Hogy lehet, hogy azt a királysírt fel nem keresték, akik még emlékeztek erre a királyi zomotorra ? A történetírók némi útmutatást adnak. Attila három fia rögtön a királyi apa halála után osztozkodó harczot kezdett egy­más ellen; a hun egymást ölte, a góth segí­­tett a pusztításban, aki el nem esett a testvér­irtó harczban, világtalan világgá futott: a nagy király alhatott háborítatlanul ezernégyszáz esztendeig jól védett sírjában.­­ Pedig hat egyébért nem, az ezüstért, aranyért, mely tetemét rejté, bizonyosan ku­tattak utána a később idetelepült utódok. Az én fölfedezésem teljes világosságot derített ebben a kérdésben. A király sírboltot a Hernád közepébe épiték lapos kupola idomára a Hernád med­rében, faragatlan dolomit kövekből, melyek vizáthatlan ragac­csal foglaltattak össze. Ez a ragacs olyan kemény lett a vízben, mint a sürkő: szikrázott, a csákány ütéstől. Azonkívül a sírbolt nyugati oldalán két sor vastag égerfaczölöpöt vertek le gátnak. Ezek a czölöpök tizennégy század­ alatt egy ujjnyi vastagságban megküvesültek már. Ahogy az építők kiszámították, ez a gát felfogta a folyó áradásait, melyek hóolvadás, nagy zá­porok alkalmával egész tömeget hömpölygének alá a görgeteg köveknek, a hegyekről kitépett fáknak: az ennél a gátnál mind fennakadt: zátonyt képezett, a zátonyból sziget lett, tüske­bokor, égerfa, fűzfa tele nőtte, forgó szelek összetörték, jégtáblák lefürészelték a fákat, a törzs újra kihajtott, s századról-századra mind jobban betakarta Attilla sírkupoláját. Mikor én ez ősemléket fölfedeztem, úgy be volt az neve a fák gyökerével, hogy mesterség volt azt kibontani az ős szövevényből. De a sírkupola szétbontása is nehéz munka volt, dinamitot, lőport nem volt szabad alkalmaznunk, nehogy a ravatalt is megsért­sük, a csákány nem bírt a kemény kövekkel, elő kellett vennünk a régi rómaiak kőrepesz­­tési tudományát, tüzet rakni a szikla mellé, s az átizzott követ eczettel fecskendezni, amitől az szétmállik. így vájták ki a rómaiak a csetatyle máre aranytermő üregét. Pedig az egész keleti oldalát a sírbolt­nak le kellett rombolni: a nyugatihoz nem fér­hettünk, mert azt a megkövesült czölöpgát zárta el. Mikor már olyan nagy nyílás lett törve a sírbolton, hogy egy ember beférhetett rajta, magam voltam az első, aki az üregbe le­szálltam. Davy lámpát vittem magammal, de fölösleges volt az óvatosság, mert a sírbolt belsejében semmi­­ büsz» (rész levegő) nem volt érezhető. A porond, a falak egészen szá­razok, semmi nyirok, semmi penész nyoma. Nagyon jól el volt ez a hely zárva. De ami legjobban meglepett, az maga a lapos kőkolonczon fekvő koporsó volt. IHai számunk 16 oldal

Next