Magyar Hirlap, 1898. április (8. évfolyam, 91-119. szám)

1898-04-01 / 91. szám

Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvert-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR­Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 frt 50 kr. egy hónapral 20 Egyes szám­ára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Egiek és földiek. Az ősz kardinális, a bölcs és tudós bátor és mérsékelt ' Schlauch Lőrincz beszédjei rendszerint finom csemege mind­azok szemében, akik a keresztény művé­szetet szeretik és értik meg. Mai szónoklata — amelyet betegsége miatt más olvasott föl helyette a Szent­ István-társulatban — ha nem is oly elokvens, nem is oly színes, mint a régiek, még mindig remek­számba megy. Lege artis és mégis szer­telen vakmerőséggel van épitve az egész: hajszál karcsuságu • oszlopok tartanak benne roppant tömegeket és az emelet grá­nittömbjei alatt nem roppant össze a filigrán alap. Óriási templomok, kedves kis munkáslakások, szurtos műhelyek és ragyogó sekrestyék férnek meg békén a félig archaikus, felerészt egészen modern alkotmányban, amelyet természetesen a Michael Angelo római templomának ku­polája tetőz be. Komoly mosol­lyal és utolérhetetlen gracziával történik mindez és­­— ami­re — senki sem aggódik, hogy a tündérpalota mindjárt össze­roppan Az egész csak egy beszéd. És még az sem fontos benne, akinek mondatik, mindennél előbbrevaló az, aki mondja. Azt szeretnék mondani, hogy ez az elnöki megnyitó egy »önremekmű, amely­ben minden a fényes elméjű főpap ked­véért van. A tudomány régi és m­ai állá­sának, a mai kor vallástalanságának és hitének, a szoczializmus mibenlétének és jövőjének meghatározása: mind csak a kardinálisé, külön az övé, egy szempon­tot támogat, egy beszédet szolgál, egy alkalomnak a csudálatos részlete. Még a logika is, amely az egyes részeket mint gyönyörű aranyláncz összefűzi, merőben más szerkezet, mint amilyeneket eddig ismerünk. Nem olyanok, mint ama kö­zönséges praktikus szemek, amelyek egy­mást keresik, hogy egymásba kapcsolód­janak, összefonódjanak. Ellenkezőleg: egymástól elhajlanak, de oly művésziek. És végre is, a logika mégis meg­van — a beszéd elhangzott és érdeme szerint hatott. Nyilván nemcsak annak a ked­véért, aki kigondolta és megírta, hanem főképp azért, mert végeredményében mégis csak földi dolgokkal foglalkozik, sőt ezek között a legnagyobbal, a legér­dekesebbel és a leglángolóbbal: az úgy­nevezett szoczializm­ussal. Mondanunk sem kell, hogy a bíbo­ros nem is magas főpapi állásából, de még magasabbról, a fellegekből nézi ezt az áramlatot és bár onnan is kiveszi an­nak komoly fekete föl­dját, de részleteit nem láthatja. Mégis: kijelöli annak ter­mészetét, megmutatja útját, sőt meg is állítja a körmondatok lágy és bűvös sza­vával. Az állam hatalma — különösen nálunk — tévéig Nóámulattal, ideges kapkodással, czéltalan hetykeséggel mered reá a jelenségre, a kardinális azonban külön áll és kenetteljesen beszél hozzá­juk. Ott összetört és­ vörös borba öntött drága gyöngy — gondoljuk mi ezalatt magunkba — drága ókori orvosság, mel­­­lyel halálos betegeket gyógyítottak két­ezer év előtt, mert hogy nem vesz be senki többé, mert hogy oly bizalmatlan IgiiiäBiiiniaiäilLÄiHigänwämairö a világ és nem kér az ókori orvosságok­­­ból, legyen az megtört gyöngy, vagy ki­ékesített beszéd! Nem, nem, mi sem va­gyunk megelégedve a világgal és mélyen sajnáljuk, hogy ő eminencziája mai fon­tos nyilatkozatainak stilisztikai értékét—■ amely megbecsülhetetlen nagy — nem lehet fölváltani egy­ négykrajczáros ke­nyérre és a szoczializmus fejlődésének szükséges irányáról inkább az ifjú Es­terházy grófot győzte meg, mint valamely öreg takácsot. A csúf praktikum, ime csak mindég elé tolakodik és ez a kor olyan nyomo­rul­, hogy nem akar megélni vakító me­­taphorákból, ragyogó syllogizmusokból és a mennyei malasztból, amelyet oly sű­rűen osztogatnak mindazok, akiknek a földi malasztban oly dús részük van. És mi is, ahelyett, hogy a nagyközönség ne­vében megköszönnék az élvezetet, melyet a kardinális ma beszédjével szerzett: földi gyökereket, hitvány lényeket kere­sünk. A világ még egyetemlegesen bele­örül — mint a Dickens nagy alakja — a folytonos ténykeresésben és egyszer va­lóban csufül elbukik, ha mindég csak a sima földön jár. Mennyivel biztosabb elementum a levegő. Az ember száll és azzal vége! Néha azonban lebukik és csúfos és­­ bajos pozitúrába­­kerül, mint az ma meg­történt a néppárttal, amely jelentős ve­reséget szenvedett a Szent István-társu­latban. Jelöltje alig kapott néhány sza­vazatot és Kaposi tisztelendő ur lett a társulati igazgató, pedig Kaposi csak katholikus és nem néppárti. Azt hit­ Az elfogott pénztárnok, hogy magát ki­mentse, az el nem könyvelt összegek hovatettét egy egész csomag firkával igyekezett kideríteni mely téritvény, elismervény, provízió czim alatt, némelyik csak egy látogatási jegy alakjában, melyre az összeg és a dátum voltak följegyezve, bizonyitá, hogy azok az összegek általa ki let­tek fizetve, az igazgató meghagyásából. S milyen nevek kerültek elő abból a csúnya jegyzethalmazból? Az ország legemle­­getettebb nevek­! Mai számunk 20 oldal. Öreg ember nem vén ember. Jókai Mórtól. Második képzelt regény. C­oronilla. (32.) De aztán találtam még valami mást is: egy vaskos füzetet, fekete borítékban, melyre veres betűkkel ez a czim volt nyomtatva: »A Kei­stcsatorna katasztrófája.» Egy egész nagy füzet egy katasztrófáról! Előkerestem valahonnan a vasúti portást s kértem, hogy adja ki nekem azt a füzetet. Nem is volt drága. Egy koronáért adták. No, ez az olvasmány elég lesz nekem ad­dig, amig a trieszti vonat elindulása követke­zik, ami jó egynéhány órai haladék. Én tehát bevettem magam az első osz­tályú váróterembe: az ajtónál az ajtóőr át­­csökkentette a utijegyemet, amiért én neki egy koronát nyomtam a markába. Ettől egy kis gyanút fogott. Egy utas, aki a váróterembe lépésnél borravalót ad. Nagyon az­­ arczomba nézett. Sokszor látott ez ember engem. Hanem aztán csak egyet bólintott a fejével, az a «má­sik» öt koronás borravalót szokott ilyen­kor adni. Aztán beültem egy szegletbe s elkezdtem a füzet lapjait egy fogpiszkálóval­ felvagdalni. Késem természetesen nem volt. Azt nem a lipótmezei menedékház lakói számára talál­ták fel. Csak egy hordár alkalmatlankodott még azzal a kérdéssel, hogy nincs-e valami feladni való butyrom ? Ennek a számára azt a mesét gondoltam ki, hogy a bőröndjeimet, köpenyemet az ina­somra bíztam, hogy hozza el egy targonczás­­sal a vasúthoz. Azok most bizonyosan beültek a három almába, nagy ünnep van, ott iddo­­gálnak. Ha előkelőinek, vegye át tőlük a mál­háimat. Ennek is adtam egy koronát. Nem is háborgatott többet. Hozzá foghattam az al­­vasához. Mindjárt az első sor így kezdődött. «A Karstcsatorna Magyarország kloaká­­jává alakult.» Aztán csupa egymásra következő tények lettek elősorolva. A vezérigazgató kitörte a nyakát, a tár­saság elnöke megőrült, a vezérügynök meg­szökött. A kormány lefoglalta a társaság vagyonát s szigorú vizsgálatot rendelt el. A vizsgálat rendkívüli visszaéléseket, sza­bálytalanságokat fedezett fel, később aztán tetemes pénztárhiányt. (Folyt. köv.) A fehér hajú szépség. — A Magyar Hírlap tárczája. — Ida: René Maizeroy: Csinos, nagyon csinos volt a leány. Mély tüzü tengerzöld szemének szelíd volt a nézése, — elvan szelíd, mint az ég boltozatja szép­séges őszi napon, amikor szőlőfürtöktől terhes szekérkék döczögnek a hegyi utakon, vagy amikor a halott falevelek először szállonga­­nak a csöndes légben. CsodálatosS^^jaf&ígi volt minden a lányon, parányi^Ájf^'am haa­­lékon’y. Olyan volt a nyaka, /­mint a hattyúé.V szőke, volt a selymes finom,és^a­ cseresznyéd y hez hasonló szája picziny, giftrűgéd és^fővona^­­ tos, mint az érett gyümölcs. VyRfeze ö*kan mir^ ji egy királynőé, vagy valami %$nté. Csakhogy// 1

Next