Magyar Hirlap, 1898. május (8. évfolyam, 120-149. szám)
1898-05-01 / 120. szám
Budapest, 1898. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal:Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. Viki. évfolyam, 120. szám. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDORVasárnap, május 1. Egész évre 14, feletre 7, negyed évre 3 trt 50 kr. egy hónapra 120 Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. A kárvallottak. Egy nagy biztosító barátunk meséli, hogy ő nekik odafönn Morvában s Gácsországban is vannak klienseik és objektumaik, s ezek az objektumok egy idő óta szokatlan gyakorisággal kezdenek leégni. Annál csudálatosabb ez, mivel azt állítják, hogy emberi kéz nem játszik bele a dologba, s még csudálatosabb, hogy ez a véletlenség főképpen a kissebb szövőgyárakat kerülgeti . . . Erre a kedves furcsaságra gondolunk, mikor illő komolysággal fogadjuk az osztrák kvótabizottság renunéziumos tervét. A tisztelt bizottság, amint mindenki előreláthatta, föltétlenül ragaszkodik az ő régi álláspontjához, s nem megy bele semmi újságba. Meginvitálja majd szóbeli tárgyalásra a magyar bizottságot, de előre sejteti, hogy szóban sem mennek többre, mint írásban. Egyszóval: hiába minden, Ausztria rendíthetetlen. A kis osztrák gyárak kísérteties világánál világítsuk meg még egyszer, — ki tudja, hányadszor! — ezt az egész históriát. Nyilvánvaló: a mi derék testvéreink belelovalták magukat a magasabb kvóta j gondolatába, s nincs az a lóerő, amely őket onnan kivontassa. Ők többet akarnak, miért, azt maguk sem tudják megokolni. Fát csak azért! S ameddig Magyarország a kvóta dolgában kötélnek nem áll, addig szó sincs kiegyezésről, szövetségről, rendről és békességről. A diplomata formából kivetkőztetve ez az az »eredeti álláspont», melyben az osztrák kvótabizottság oly tiszteletreméltó szívóssággal ragaszkodik. S ha a bizottság «ragaszkodik», a Reichsrath sem maradhat mögötte, annál kevésbé az a közvéleménynek kikiáltott közpresszió, mely most az osztrák kormányra és parlamentre ránehezedik. Ausztria tehát «ragaszkodni« fog, ma is, holnap is, isten tudja meddig. Mit tehetünk mi ennek ellenében ? Ami méltányosságot, türelmet, bölcsességet és engedményt egy országtól, egy nemzettől, nem: egy közjogi birkától csak kívánni lehet, mi megadtuk és meg nem tagadtuk. Ragaszkodni csakis ahhoz ragaszkodunk, hogy elevenen meg ne nyúzzanak bennünket — s elvégre ennyihez még a birkának is joga van, ha nem Chinában, mindenesetre Európában. Megcsinálhattuk volna menten a külön vámterületet, külön tarifát, külön bankot — nem csináltuk meg. Kimondhattuk volna, hogy mi is «ragaszkodunk» — ragaszkodunk nem csak harmincz esztendő gyakorlatához, hanem harmincz esztendő kvótaszámához is — nem mondtuk ki. Még a kvóta emelésének gondolata elöl sem zárkóztunk el, s egy közjogi vita válságaiba kergettük a parlamentünket a provizórium kedvéért. Mit értünk vn .? Harmincz év gyakorlata,raison, méltányosság, államérdek: Ausztriának mind csupa schmann. Folytathatjuk még egy darabig — megtehetjük, aminek tegnap adtuk mulatságos példáját, hogy megpróbáljuk konstruálni a fából való vaskarikát s az önállóság alapján álló önállótlanságot — de sokáig ezt nem tehetjük. Valamikor csak véget kell vetnünk; van határ, amelyen túl a méltányosság komédia s a türelem öngyilkosság. Ezt a mesgyét hamar elérjük, s ekkor ha tetszik, ha nem, meg kell csinálnunk az önálló magyar gazdaságot. Eldöntetlen csakis a kvóta marad, ezt pedig, ha nincs más mód, eldönti a közös uralkodó. S ez az a pont, ahol még egyszer megállunk, hogy teljes jóindulattal figyelmeztessük valamire a mi szeretetreméltó szomszédainkat. Ez a fejedelmi döntés, preczedens is van már rála, az alkotmányosság legelemibb fogalmai szerint is nem lehet más, mint a status quo-nak még egy esztendeig, s ha szükség van rája, évrőlévre való változatlan fönntartása, mindaddig, míg a két ország egymás között valami módon meg nem egyezik. Tudvalevő, hogy a magyar még a kvóta méltányos kikerekítésétől nem idegenkedett, a királyi döntéssel föntartott status quo s a méltányosan kikerekített kvóta különbsége tehát máris elmaradt haszna, tehát igazában megtörtént kára Ausztriának. Amíg a provizórium s az egyenetlenség, állandó, ez a kár is állandó marad. Ám ez csak a kvóta, — hát mégi i gazdasági szövetség! A kis morva szövőgyárosok esete csak szimptómája annak a nagy betegségnek, melybe az egész osztrák ipart beleejtette a provizórium bizonytalansága. A magyar önállóságnak s ezzel együtt az osztrák ipar magyar piacza elvesztőnek már csak a lehetősége is annyira megrendítette ezt az ipart, hogy a lajtántúli «közvéleménynek» kurucz taktikáját mind sűrűbben keresztezik az osztrák iparosok őszinteségi rohamai. Valóban, az osztrák sajtó s az osztrák parlament harczias hangjával és rendületlen keménységével pokoli módon ellenkeznek az osztrák kamarák, iparos és Zöld május, — vörös május. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Jókai Mórtól. Ha visszaemlékezem a hajdani boldog május elsejére! úgy örültünk előre ennek a napnak, mint az iskolás gyerek az ünnepnapnak. Csak egy kérdés volt :vajjon szép idő lesz-e ? Hogyne lenne ? Hiszen május elsejéről csak van tudomás a magas régiókban! Korán virrad: öt órát harangoznak, világos a szoba , nem lehet az ágyban maradni. Alig hangzott el a harangszó, megszólal a trombita: a derék polgári zenekar ébresztő nótákat harsogtat végig az utczán: megindul a szekérzörgés, minden kocsi, minden szekér fel van zöldágazva, a lovak fejéről pántlikák lobognak, füleik mellé orgonavirágok, cseresznye virágok tűzre, vezetőik virágot viselnek süvegeik mellett. Mindnyájan sietünk ki a zöldbe. Sokan még korábban keltek, mint mi: a Svábhegyre vezető út tele van boldog vándorokkal. A májszter botjára akasztva viszi a csutorát, a legények czepelik szatyorban a gulyáshúsnak valót, az asszony ölében viszi a legkisebb kiabálót, a másikat kerekes kosárban tolja utána a két legnagyobb. Falábú kintornás siet a gyalogorgonájával hegynek fölfelé. Jókedvű borbélylegény gitárral a nyakában polkázik piros pozsgás imádottja előtt a gyalogjárón, aztán elfoglalják a szép nagy Svábhegyet, tízezeren, húszezeren, harminczezeren, mind befogadja az! Nincsenek még a telkek parczellázva, nincsenek drótkerítések, villák, kapuk «tilos a bemenet» felirattal, nincs zakatoló vasút, csendőr sincs, van fülemile, pacsirta, csücsörke, minden bokor szállást ád. A férfiak tüzet raknak a tisztáson fagalyakból, szalonnát sütnek, nagykendőböl hintaágyat rögtönöznek az ölbeli baba számára s aztán elmennek mezei virágot szedni: a gyöngyvirág, a kankalin most nyílik javában, senki sem érzi azt: édes mindnyájunké. S a fölséges zöld természetben feledi mindenki a a baját, amit a négy fal között otthon hagyott. Délután már zeng az erdőliget a jókedvű danától : van játék, van táncz! Az emberek tudtak még mulatni. Ez volt a hajdani zöld május elseje. Most ennek mind vége: fölváltotta azt a vörös május elseje: a keserűségnek, a panasznak, a daczolásnak narja: mulatozás helyett politizálás, társasjátékok helyett népgyülések, rendőri engedelem mellett, vagy tilalom daczára, tüntető körmenetek, jelszavas táblákkal, pusztai népdal, nemzeti himnusz helyett munkás marszell ez. Sok mindenféle oka van ennek. Legelőször az az újkori intézmény, hogy a tavaszi költözködés határidejét kivették a derék, jóindulatú Szent György kezéből setették május elsejére, Fülöp és Jakab napjára. Hogy legyen békesség azon a napon, amelyen még a szentek is osztoznak egymással. Ezen a napon csepekedik ezernyi meg ezernyi szegény ember egyik ros szallásról a másik még rosszabbra. Korán reggel leszámlálja az utolsó dénárját házbér fejében a házmester markába, délig csupa lélekkárhozat a dolga, emelget, tologat, kiabál, izzad, szegez, sikárol, meszel, patvarkodik, délben nem kap meleget, mert még nem lehet tüzet rakni, csak a körme körül falatozik; délután aztán ott hagyja az asszonyára a további munkát, s menekül a városligetbe. Hogy legyen annak jó kedve ? Hát azok az ezerek, akiknek éppen semmi költözködésük nem volt ezen a fekete napon, mert a retyemutyájukat lefoglalták fizetetten házbér Hlai számunk 28 oldal