Magyar Hirlap, 1898. augusztus (8. évfolyam, 211-240. szám)

1898-08-01 / 211. szám

1898. augusztus 1 -ün SsYMl HIRLAP ___________________________________3 fles, markáns világításban mutatja be az egész hazaárulási ügyet, az alábbiakban közöljük: A norvég iró czikke. Arról van hát szó, írja Björnson, hogy a Dreyfus ártatlansága mellett szóló lelki okokat adtam elő, amint azokat én látom. Legyen hát, — de fogósz röviden. Az első és az én szememben döntő érv az, hogy fiatal, nagyravágyó zsidó ember létére katonai pályára lépett, holott előnyösebb életutat is választhatott volna. Fáradhatlanul törekedett előre és egyetlen zsidó volt, aki a táborkarba bejutott. Főnöke Sandherr ezredes ki nem állhatta a zsidókat, többen kartársai közül hasonlóan. Ezért Dreyfus családja azt kívánta, hogy lépjen ki, a fiatal nagyralátó azonban büszkeségét helyezte abba, hogy maradjon. Bármily eszközre vetemedjék is az ilyen büszke, a legvégső kötelességtudó erőmegfeszitésre képes ember, hogy társait egy lóhosszal elhagyja, s ezeknek az eszközöknek mindig a szorgalom, rendszeretet és lelkiismeretesség határain belül kell maradniok. Legfölebb ezzel párhuzamosan haladva: jinformálttá, nélkülözhetetlenné, talán rettegesté tenni ’magát. Mi haszna lehetett volna az árulásból ? Azt csak kivethette volna pályájából és szétforgácsolván érdekeit, idejét elrabolta, munkáját megzavarta f és erélyének gerinczét törte volna. Az a fiatal,törekvő zsidó ember, a ki versenyfutása alatt jóval több akadályt kénytelen leküzdeni, mint pályatársai és ki sokkalta keményebben áll ama parancs uralma alatt, hogy csupán egyetlenegy feladatának szentelje magát bizonyára legkevésbé jut ama kísértésbe, hogy valami idegen és őrületes után törekedjék. Manapság az árulás senkit sem segíthet előre. Manapság az árulás kizárólag pénzvágynak lehet eredménye. Dreyfus boldog családi élete és kitűnő katonai bizonyítványai kizárják a bosszúvágy lehetőségét és sem élete, sem érintkezési köre nem mutatnak arra, hogy pénzzavarban lett volna. Mindennek ellenkező valótlanságnak bizonyult. Rendszerető volt és takarékos. Magának félmillió vagyona volt, felesége ugyanannyit hozott a házhoz. Hol találni hát az árulás előfeltételeit? Továbbá: váljon ezek a szorgalomban, nagyravágyásban és tudományszomjban nyilvánuló hajlamok-e azok, melyek vad zugutczákba vezetnek ? Csak olvasnunk kell Dreyfus leveleit, hogy meggyőződjünk, mily tősgyökeres, szigorú fegyelmezettségü természettel állunk itt szemközt. Egyetlen eltántorodást a tiszta, egészséges észjárástól nem találni itt , sem tatalomban, sem írásjelekben. Mindenütt férfias önfegyelem. Sőt, a legettentőbb fájdalom közepette az embergyülölet,a csúfondárosság egyetlen grimasza sem. Pedig épen ezekre volna szükség, hogy egy árulónak nyugalmát visszaadja, vagy czinikus nembánomságát indokolja. Ehelyett az igazság győzelmében való rendíhetlen hit, övéinek áradozó szeretete és a haza iánti csaknem megfoghatatlan hűség szól ezekből a levelekből felénk. Ha tettetés volna a dologban, egy szó, egy túlzott kifejezés, a reményfeladásnak sóhaja, mégis csak közbecsuszott volna. De semmi ebből! Mindig egyformán erős és tiszta! A főbizonyítékot azonban a degradáczió ténye alatt szolgáltatta, amelyet ez a theátrális dühben szenvedő nép inszczenált. Nincs lélekismerő, aki ezt az eseményt olvasva elhitette volna, hogy azt bűnös ember kiállhatja. Köröskörül a katonák négyszögei dühöngökből álló nézőközönség, alighogy az első megrázó jelenetnek vége volt, — a tiszti jelvényeket letépték egyenruhájáról és sápájáról, kardit kettétörték, övét, vállzsinórját elvették, — már az őrjöngök vad tombolásban törtek ki. Neki körül kellett járnia a négyszöget és ahol csak elhaladt, gyűlöletes, vad szemek meredtek rá, ordítottak, fütyültek, kilptek feléje. Lépésről-lépésre nő az őrjöngés. Nem bírnak egy helyben állani, oda szeretnének rohanni, ütni őt, szétmarcangolni. Csak a legnagyobb erőmegfeszitéssel sikerült őket visszatartani. Ezalatt pedig Dreyfus emelt fővel, mereven, büszkén haladt előre. Torkaszakadtából kiáltotta feléjük: — Ártatlan vagyok! Éljen Francziaország! — Ártatlan vagyok! Éljen Francziaország Mindent elkövettek, hogy hangját túlbömböljék, nem sikerült. Megpergették a dobokat, a közel állók még mindig hallották: — Ártatlan vagyok! Éljen Franciaország! Mikor a sajtó helyéhez ért, ezt kiáltotta: — Ti hozzáfértek a nép füléhez, hirdessétek, hogy ártatlan vagyok! Ártatlan! Ártatlan1 úgy hiszem, nem gyakran tanúsítottak még a földön ilyen bátorságot. Bűnös ember ezt egy pillanatig sem bírta volna ki. Dreyfus Alfréd tíz perczig kiáltotta. A bűnös összeroskadt volna. A szemei elhomályosultak volta, hangja, térdei megroskadtak volna. Az a férfi, ki ezt a próbát kiállotta, ártatlanságában oly erős, mint a nagy kinszenvedők. Még hitványabb komédia volt, mikor kieszelték, hogy Dreyfus utólag vallott. Világos, határozott szavakban kijelentette a hadügyminiszterhez irt levélben, hogy ártatlan és egyetlen kegyképen azt kérte, hogy folytassák a vizsgálatot. Most pedig egymást a bordereauról.Azt mondják, a Zola pernek nem voltak eredményei. Én, ki az első per gyorsírászati flvételeit olvastam, az ellenkezőt merem állítani. Mindenekelőtt az írásszakértők véleménye teljes mértékben megdöntetett. A valóságról különben mindenki személyesen is meggyőződhetik. A bordereau fényképmásolatát meg lehet kapni olyan kiadásban, melynek egyik oldalán Dreyfus kezétől, másik oldalán Eszterházy kézírásától eredő levelek vannak lefényképezve. Vásároljon magának ki-ki ilyen fakszimilét, tegye az asztalára és időről-időre tekintsen beléje. Következőket fogja tapasztalni: Dreyfus kézírása, mely első tekintetre a bordoreauval erős hasonlatosságot mutatott, mindinkább el fog ütni, míg Eszterházyé hovatovább teljes, elválaszthatlan egységet fog képezni. Nem kell ahhoz szakértőnek lenni, hogy az ember az azonosságot megállapítsa. Csak figyelni kell a részletekre. Minden ember, ha levélíráshoz kezd, valamivel beljebb írja az első szót s minden bekezdésnél ismét a papír szélétől távolabb fog az íráshoz. De mit tesz Esterházy minden levelében? Szorosan a papír szélén kezd meg minden bekezdést. Ilyen sajátosságot ezer közül egy embernél találunk. Eszterházynál megtaláljuk azt és — a bordereaunál is. — Havel tanár figyelmeztetett arra, hogy a bordereauban három oly szórend van, melyet csak az az ember használ, aki a franczia nyelvben nem egészen járatosjl úgy hangzanak,mintha fordítva volnának. Igaz ugyan, hogy mind nyájan használunk néha rossz szórendet. Ám, hogy rövid néhány sorban három ilyen hibás szórend legyen és hogy Eszterházy levelei szintén hemzsegjenek az efféle szabálytalanságoktól — míg Dreyfus a legelegánsabb francziasággal — hát ez oly körülmény, melynek mégis csak sulylyal kell birnia. Bizonyos írásjeleknél viszont Dreyfus hanyag, Eszterházy ellenben kínosan figyelmes. Franczia ember azt án előszócskára, ha a mondat elején nagy »Át betűvel íródik, sohasem tesz ékezetet. Eszterházy ellenben mindig tesz. Hasonlóan a bordereau írója. Ezterházy írásmodorának sajátossága az is, hogy sieltében néha két, sőt három pontot is tesz az »it beifire. Ez is ismétlődik a bordereauban. Jellemző végül az, hogy a kettős »s«-nél Eszterházy az elsőt mindig hosszúra írja, amit franczia ember sohasem tesz; ellenben így ir a bordereau szerzője is. E hasonlatosságoktól megdöbbenve, az irásszakértőknk az jutott eszébe a hadbíróság előt, hogy Dreyfus Eszterházy írását kopirozta. Labori ügyvéd azonban egyetlen kérdéssel agyonütötte ezt hatába óhajtott állni, és emlékezetessé akarta tenni a kastélyból való eltávozását. Azt fundálta ki tehát, hogy egy egész estére való teljes tűzijátékot szerez a városból (és nem a faluból, hogy a kastélybeliek meg ne sejthessék a szándékát); ezt a nagyszerű tüzijátékot azután július 14-én pontban esti tizenegy órakor elsütögeti a nemesi park kellős közepén, hogy csak úgy sisteregjenek a rakéták, forgó napok és tüzes békák . . .! Milyen ábrázatokat fog metszeni a báró ur! huh! milyen élvezet lesz! Dominique névtelen levelekkel az egész falut meghívta a látványossághoz. Minden ember ott lesz, és őszinte lelkesedéssel fogja orditozni: «Éljen a köztársaság! Éljen a báró ur!» Mindenki azt fogja hinni, hogy a báró ur megváltoztatta a politikai hitvallását! Vége lesz a Saint-Cucufa-család royalista hírnevének! Másnap a báró urat kigolyózzák a királypárti kaszinóból és a herczegek nem fognak vele többé kezet! Micsoda boszu! Ah! a derék Robespierre fényes elégtételt kap érte, amiért a báró ur olyan sokszor kifigurázta! Azonban július 14-én este tíz óra felé nagyon furcsa dolgok történtek Saint-Cucum kastélyában. A báró csakugyan minél jobban kimutassa a republikánus ünnep irányában való megvetését, azzal a javaslattal állott elő, hogy a rendesnél is korábban feküdjenek le, különösen pedig oltsanak el minden világosságot, hogy még a gyanúját is elkerüljék annak, mintha kivilágítani akarnának. A kapitány és a báróné élénken helyeselték a szerencsés gondolatot, mely az ő ügyüket is olyan nagyo elősegítette. Tíz órakor tehát, vagyis ha ö u külön sétálgatott a csöndes parkban. Már most kérem, a báróné épp tegnap olvasta azt az állítáiig igazi görög idyll-t, amelynek föntebb idéztük a bevezetését; amikor pedig a báróné tudomást szerzett arról, hogy Thestylis miképpen győzedelmeskedett az éj sötétjén, akkor örömkiáltás tört ki a kicsi, de klasszikus formájú kebelből. Szerencsétlenségre azonban a mi szentjános bogárkáink sokkal kisebbek és sokkal gyöngébb fényt árasztanak, mint a görög világító bogarak, melyek valóságos eleven lámpások. Elmira meg is próbálta még aznap este, csakhogy a kísérlet legkevésbé sem sikerült, mert az az udvariatlan szentjános bogárka, melyet egy bokorról szedve a hajára tett, azonnal eloltotta a parányi lámpácskáját és kellemesebb dolognak vélte a báróné hajának bódító illatában gyönyörködni, minthogy ő most a mutató gyertyának használtassa magát. Ez a bogárka bizoyára az erkölcsös Bérenger buzgó hivei közé tartozott. Már most más valamit kellett kitalálni. Elmira tehát törni kezdte a bájos fejecskéjét és szerencsésen ki is eszelte, hogy valami bengáli gyertyácskával elérhetné a czélját; a bengáli tüzet egy falevélre helyezve a hajára tenné és amikor el akar aludni, időről-időre megújítaná; ilyes módon igen előnyösen helyettesítené a világító bogarat. Kikocsizott tehát a faluba és titokban egy-két ilyen bengáli gyertyácskákat vásárolt; ezalatt pedig a báró karöltve sétálgatott a parkban a kapitánnyal és élénken magyarázta neki, hogy a régi jó királyok uralma hat hónap múlva minden bizonnyal vissza fog állíttatni Francziaországban. Mert a nemes ember, aki szintén nem ostobább, mint bárki más, igen erős hive a reakcziónak és mindig csak azon fáradozik, hogy az egyeduralom gyönyöreiben újra részünk legyen, ami alatt nem az alkotmányos monarchiát érti, hanem egy embernek Isten kegyelméből való uralkodását. Némi tekintetben igaza is van, amikor azt hiszi, hogy a parlamentarizmus már a végét járja és közel áll a végelgyengüléshez, de abban már nincs igaza, amikor azt hiszi, hogy az abszolút uralom megjavítaná a közállapotokat Amikor pedig halotti beszédet tart a köztársaságra, akkor meg éppen nagyon is oktalanul cselekszik. Saint-Cucufa báró is szakasztott úgy gondolkodott, mint a többi nemesek. Természetes tehát, hogy a július 14-ikétől, azaz a köztársaság ünnepétől ő is rettenetesen iszonyodott, és jaj lett volna annak, aki ezen a nemzeti ünnepen, az általános kivilágítás napján, csak egy kis pinczelámpást is meg mert volna gyújtani a kastélyban. Különben ez a régi fából faragott nemes úr alapjában véve nem volt rossz ember. Túlságosan fiatal feleséget vett magának, mind aki szerette őt, kivéve a Dominique kertészét. Ezt a derék kertészt ugyanis azzal gyanúsítja a báró úr, hogy a radikalizmus híve, amikor csak találkozik vele, nem is mulasztja el soha, hogy boszantásképpen ne gyalázza le előtte a mindeneket fölforgatni akaró Robespierre-t. Dominique el is határozta már magában, hogy elhagyja ezt a nemesi fészket, melynek jura oly egészen másként érez és gondolkodik, mint ö; a kertész Saint-Cucufa község szolga- |