Magyar Hirlap, 1898. szeptember (8. évfolyam, 241-270. szám)

1898-09-01 / 241. szám

Budapest, 1898. Szerkesztőség, nyomda és kiadóbmntal:Honvéd-esezi A kereskedelmi akadémiával szemben.1 VIII. évfolyam, 241. szám. Csütörtök, szeptember . Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR’ Egész ívre 14, félévre 7, negyed évre 3 írt 50 kr, egy Mapral.20 Egyes szám­ára: helyben 4 kr. vidéken 6 kr. Szép Fülöp felesége. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Lövik Károly. Délben tizenegy órakor Szép Fülöp fel­kelt párnáiból, fűszeres illatú meleg fürdőben kenegette magát, azután sorban fogadta a masszőrt, a borbélyt, a reggelit hozó komor­nyikot, az öltöztető szolgát s végül fél egy órakor piros selyem burnuszban, bájosan és kifenve, mint egy courtisane, csókolt kezet fe­leségének, az ő Sárájának. Mondom: bájos volt és elbűvölő, mint rendesen: az arcza pu­hára csiszolt bőre a hamvas őszi baraczkra emlékeztetett, szép homlokát szeszélyes hullá­mokban övezte a kőszénfekete haj, szeme áb­rándosan és mégis merészen tekintett a vi­lágba, nemes metszésű orra, gödrös álla, le­gendás bajusza egészítették ki a pompás har­­móniájú képet. A férfiszépség mintáját nehéz lett volna másban keresni; tudta is mindenki, hogy Fülöp az ország legszebb embere, akihez imádkozni jártak a leányok, akinek lábainál haltak meg az asszonyok. Kecses és finom volt, mint egy antik kép, törékeny és ideges, mint XV. Lajos del­női. Az utczán nem igen mutogatta magát, mert a nap ártott a tennt-jének és különben sem szerette, ha nyilvánosan megbámulták. Ő meg tudta becsülni értékét és megvetette az olcsó népszerűséget. Leginkább otthon lézen­ Legyen világosság! úgy látszik, némelyek meglepő szen­­zácziónak hajlandók tekinteni azt a ter­mészetes és régen várt eseményt, hogy Dreyfus kapitány egyik legmakacsabb el­lenségéről, a Zala-per egyik legellenszen­vesebb tanújáról, minden kétséget kizáró­lag bebizonyosodott, hogy közönséges ok­­irathamisító, akivel nem vezető helyen, hanem a törvényszéki rovatban szokás foglalkozni. Igenis, Henry alezredes, a franczia vezérkar egyik főnöke bevallotta, hogy ő, saját törzstiszti, vezérkari kezé­vel, oly levelet fabrikált, amelyet Dreyfus vádlói arra használtak fel, hogy az Ördög­sziget szerencsétlen lakójának bűnösségét, mint kétségtelent, mint végképpen bebi­­zonyítottat állítsák a világ elé. El kell hinnünk a dolgot, annak da­czára, hogy Henry alezredes maga mondja el ezt. És csupán ez a meglepő az egész dologban. Ha Zola, Travieux vagy Jaures bizonyították volna be, egy cseppet sem csodálkoznánk az egész eseten. Hiszen a Dreyfus-ügyben — nevezzük így ezt az affért, bár már régen megszűnt az egy ember ügyének lenni — már csak az volna szenzác­iónak tekinthető, ha bebizonyo­sodnék, hogy Dreyfus bűnös és hogy mindama bizonyítékok, amelyeket a ve­zérkari kapitány terhére »összegyűjtöt­tek« és publikáltak, becsületesek, igazak és kiállják a józan, tisztességes kritikát. A Dreyfus-ügy legújabb fordulata Cavaignac hadügyminiszternek ama beszé­dével kezdődik, melyet július 7-én tartott a franczia kamarában. Az új hadügymi­niszter — du Paty de Cl­am unokaöc­cse — egy csapással akarta agyonütni a Drey­­* -­­t­ál ... .. fussard-okat és nagy emfázissal három levelet terjesztett elő, amelyek Dreyfus bűnössége felől minden kétséget kizárnak. A kamara elhatározta, hogy e beszédet az ország minden községében falragaszo­kon teszi közzé és ez meg is történt, anélkül azonban, hogy néhány higgadt embert megakadályozott volna abban, hogy Cavaignac »bizonyítékait« a legcsú­­nyábban gyanúsítsa. Minő elvakult azonban a franczia közvélemény és minő rosszhiszemű a kormány, meg a katonai főnökök, mu­tatja az a körülmény, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy az a levél, amely most hamisításnak bizonyult, a legkrudé­­lisebb francziasággal volt megírva. Pedig ezt a levelet állítólag, illetve a hadügy­miniszter és a vezérkar szerint, Schwarz­koppen ezredes, német katonai attasé írta Panizardi olasz katonai attasénak. Az egész franczia kormány, az egész vezérkar, az egész kamara elhitték, hogy II. Vilmos császár egyik meghitt, régi diplomatája, oly leve­let ír, amelyről Jaurés azt mondta július 8-án közvetlenül felolvasása után, hogy az nincs sem németül, sem francziául, hanem négerül van megírva, mert a­­ »hülye hamisító« azt hitte, hogy akkor könnyebben elhiszik, hogy egy külföldi attasé műve e gyalázatos falzifikátum. Szükségesnek tartottuk ezeket rész­letesen elmondani, hogy minél szem­­beötlőbb legyen annak a bizonyossága, hogy a hivatalos köröknek e vaksága, csökönyössége nem lehet természetes dolog. Ha csupán Dreyfus kapitányról volna szó, kiderült volna már rég az igazság, kimutatták volna törvényes gett, a papagályaival és ölebeivel szórakozott, a körben forgó tükrökben nézegette magát, divatlapokat tanulmányozott és a kezeit ápolta. Este megjelent valamelyik színházban, de csak a víg darabokban, mert a drámák felizgatták gyönge idegeit, azután beleült coupéjába és úgy félórára elszaladt még a barátnőjéhez. Ez volt az élete. Megzavarta az egész város asszonynépének nyugalmát, szerencsét­len himpellérekké tette a férjeket, akik mel­lette valóságos szarvas ördögöknek látszottak és ábrándossá tett minden fiatal leányt. Meg­közelíthetetlenségéről csodákat beszéltek, szive hatalmasan körül volt sánczolva mindenféle támadás ellen s ha olykor-olykor mégis meg­lágyult és magához emelt egy nőt, az inkább jó szive, mint érzései mellett bizonyított. Mert igen puha szive volt, az asszonysirástól neki is könybe lábadt a szeme s akkor elveszett. Utólag mindig boszankodott aztán magára s megfogadta, hogy ezentúl könyörtelen lesz. És tényleg mindig csak egy barátnője volt, akit azonban azonnal föladott, ha látta, hogy a köteles tisztelet és hála nincs meg kellő mér­tékben szívében. Emlí­tettem­, hogy felesége is volt: Sára, ennek azonban édes­kevés köze volt a szív­ügyekhez. Sára egy dúsgazdag czipőgombgyá­­ros leánya volt, félszeg, koravén és kiállhatat­­lan. Az arcza valóságos cselédtipus és a lel­kében is volt ebből valami, mert a szakácsnői után bűnös-e, avagy ártatlan ez a sokat szenvedett ember. Mert erre már sokszor lett volna alkalmuk. Amikor Eszter­házy homályos, gyanús alakja felbukkant, amikor Zola megostorozta a sötétben ólálkodókat, amikor Eszterházy Keresztély előállott leleplezéseivel, minden pártatlan bíróság a per revízióját rendelte volna el. Nem így Francziaország, a szabad­ság országa. Ott most nem Faure, nem a Brisson-kabinet és semmiféle minisztérium nem kormányoz. A hadsereg, illetve a vezérkar az, amely a klerikális elemekkel szövetkezve valakinek, vagy valaminek —­­ki tudja ki az, vagy mi az — az érde­kében működik. Azok a republikánusok pedig, akik állítólag az országot kor­mányozzák, a hadsereg tetszetős és a tömegeket ingerlő jelszavával visszaélve, azt saját pozícziójuk erősítésére akarva felhasználni, nem veszik észre, hogy e törekvésükben letaszítják piedesztáljáról a köztársaság szobrát. Ma tényleg katonai uralom alatt nyög Francziaország és ez a legkegyetlenebb zsarnokság, mert min­den ellentmondást, minden kételyt, válo­gatás nélkül a legerőszakosabb eszközök­kel nyom el, mert belső erkölcsi ereje nem lévén, hatalma csak addig tart, amig legyőzhetlennek látszik. Pedig hiábavaló a berzenkedés. Min­den igaz franczia hazafi és minden el­fogulatlan bíráló előtt nyilvánvaló, hogy a franczia hadsereg becsülete a Dreyfus­­pör revíziója által épp oly kevéssé vall­hat kárt, aminthogy nem ejtett rajta csorbát a Henry alezredes hamisítása. Ha a Dreyfus-pör revíziójától — ami a hadsereg rehabilitását jelenti — most voltak a legjobb barátnői, ezekkel kuporgott a konyhában, vetett kártyát és legendázott Szép Fülöpről. Mindig borzas volt és úgy tudott czivakodni, mint egy vásári kofa, ha a hang­ját, ezt a magas fisztula hangot, nekieresztette a negyedik emeleten is kiszaladtak a szobákból Leginkább a házmesternével veszekedett: hogyan és miért akadtak össze, annak az isten a megmondhatója, de úgy látszik, a sors össze­­szokta hozni a nagy száj­úakat. Sára nem érezte magát jól a márványo­zott termekben és a selyem ruhákban. Egy­szerű kedély volt, mely idegenkedett a fénytől és pompától. Jól esett neki, ha terítetlenül ehetett a paliszanderfából készült ebédlőaszta­lon, ha harisnyában járhatott és ha a szilva­magokat az utczára hajigálhatta le. A szobák­ban elektromos csillárok voltak, de Sára akár sose gyújtotta volna föl őket, duzzadó kereve­­tek, merész fantáziájú párnák kínálkoztak min­denfelé, de Sárát nyomta a pompa s legjobban a cselédszobában érezte magát. Vannakk ilyen karakterek, amelyek az átöröklődés tiszta bi­zonyságai: Sára nagyapja is boltiszolga volt. Apja, az öreg Steinitz már előkelőbb ízlésű volt: frakkeren járt (noha titokban neki is fájt a szíve) és havannákat szívott, a lánya azonban mindenben a nagyapára ütött. Az öreg Steinitz e­miatt gyakran tett a leányának szemrehányást. — Látod, mondta, nem csodálnám, ha Mai számunk 18 oldal!

Next