Magyar Hirlap, 1899. április (9. évfolyam, 91-119. szám)
1899-04-01 / 91. szám
Szemsitoseg, nyomda és kiadóhivatal: Honved-utcza«*. A kereskedelmi akadémiával szemben. felelős szerkesztő: Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 írt 50 kr. egy hónapra 120 FENYŐ SÁNDOR. Egyes számára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Apja, Nagyon messze esnek tőlünk, a déli földgömbön, a Szamoa-szigetek, ahol európai ágyuk bombázzák a szigetség fővárosát. Ezt a szerencsétlen várost Apiának hivják. Előttünk úgy hangzik, mintha ez a név egy serpentintánczosnőt, zongorázó hölgyet, vagy törzs nélküli asszonyságot jelentene, avagy valami hirdetésbeli fogpasztát, szájvizet, cacaot, bőrfinomitó szappant. Delpia egy gyarmatosító közérdekeltség ütköző pontja, ahol angolok, amerikaiak és németek mind uraknak képzelik magukat és a Szamoaszigetség lakosai szintén tartanak valamit magukról. Hogy nálunk is suttogva bár, de gyanús gesztusok kíséretében emlegetik a gyarmatos politika cziezomáját nagyhatalmi állásunk jelentőségének modern kiegészítéséhez. Apja és általában a Szamoaszigetek tanulságos példát nyújtanak, mert arról beszélnek, hogy igazi tengerjáró hatalmak is miképpen kapnak hajba messze világrészekben. Ott három fekete trónkövetelő közül jobban tetszett az egyik Angliának és Amerikának, mint Németországnak s aki nem tetszett Németországnak, a másik kettő éppen azt akarja trónra ültetni. A trónkövetelők hívei összevesztek, mindenik bizván a partokon czirkáló hajók tűzokádó ágyúiban. Angol és amerikai hajók azonban a benszülöttek véres czivakodásának közbeágyaztak, Ápiát és környékét nyolcz napig bombázták, vagy még tovább is. Úgy beszélik a messze világból érkezett hírek, hogy az ápiai német hatóságok csinálták a trónfoglalási lázadást, s ezek ellen a lázadók ellen szóltak és pusztítottak az ágyuk. Vájjon Szamoa királya ki lesz, a benszülöttektől megválasztott Mataafa, vagy az angolok pártfogoltja Tanú, vagy pedig a kettő közt Malietao: ez bennünket nem érdekel. Se kománk, se gallérunk egyik sem. Érdekes azonban az Óperenczián túli világ, ahol éppen akkor vesznek össze németek, angolok, mikor az európai nagy diplomáczia olyan buzgón szövi a frigykötés szálait. Az Apia környékén kilőtt bombák nem fogják ugyan szétrombolni a megkezdett barátságot, mert a Szamoaszigetek trónusánál hatalmasabb okok bástyái állnak előtte, ám nagyon érdekes epizódját alkotják a gyarmatosítás nagy színjátékának, melyhez szerepet követel magának minden valamire való állam. Ha már Dánia is, tehát Ausztria- Magyarország szintén. A Szamoa-szigetek afféle vegyes foglalás, melyhez, miután Anglia, Németország és Amerika egyformán és egyszerre kapott vágyat, a koncz nem lett egyiké sem. Csináltak belőle közös ügyet mind a hárman, és Kun igyekezett a maga kezére járni, a maga befolyását bevinni a lkosság közé és magának szerezni híveket, magának választani trónkövetelőket, s a leendő királyban üstökén ragadni az egész gyarmatot. Így kitúrni egymást fortélylyal, erőszakkal s az osztott konczot megragadni. Most úgy látszik, hogy Anglia és Amerika álltak össze a harmadik, Németország ellen, és kilövöldözni szeretnék. Sikerül, nem sikerül-e, s ha sikerül, mikor fordulnak ők ketten egyipás ellen, ez ismét nem tárgya elmélkedésünknek. Aki erősebb, az marja a másikat. Képzeljük az óceánok világába Ausztria- Magyarország gyarmati lobogóját, hogy milyen respektussal lengene a viharzó szelekben. Mert akárhogyan tagadják is, valami gyanús paksamétát vesz észre az aggódó figyelem s abba göngyöltnek sejti az óczeánokra viendő lobogót. Hallottuk már a külügyminisztert beszélni a keleti kereskedés fejlesztésének szükségéről, amit Magyarországon senki sem érez, mert nincs semmi Keletre vinni valója. Tény, hogy a haditengerészetre busásan költünk és a kilátás sem bizonytalan, hogy még többet fogunk költeni. A kínai vizeken négy hadihajónk van, holott a mi flottánknak nem szűk Macedónia, az adriai tenger, sőt a pólai kikötő sem De hát Kínát feldarabolják, a koczkát már elvetették, csak nekünk ne jusson belőle ? Miért volnánk nagyhatalom? Ausztria-Magyarország azonban nem tengeri hatalom és nem is olyan hatalom, mely itthon már rendbehozta háztartását, népei, nemzetei bizonyos megnyugváshoz jutottak és ipajokat is bocsájthatnak, hogy távol világrészekben keressenek új tűzhelyt. Ausztriának az ipara a Nyugatról kiszorult, mert silány czikkeket produkál. Keleten azonban vájjon hódíthat-e, ahol a Balkán-országoktól kezdve, a Levantén végig, sőt még messzebb, a sokkal kapósabb német ipar látja el a piaczokat — ezen törje fejét Ausztria. Mi az iparban hátramaradtunk, fejlődnünk kell. Semmi kedvünk, se adakozó hajlamunk, hogy A fecske meg a veréb. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Lövik Károly. I. Abafi gróf, a híres sportsman, mikor egy szép májusi reggel föl akart kelni, hogy a déli misére menjen, rettenetes főfájásra ébredt. Ez a főfájás nem volt olyan, mint a többi emberek szaggatással kezdődő és zsibbadással végződő rendes migrénje, valami egész különös, hogy úgy mondjam egyéni főfájás volt, amely jó tífusz deliriumából, az idegláz velőhorzsolásából és a büdös ólomnehézségéből alakult össze és gyötörte meg áldozatát. Nem az első és nem is az utolsó e fajta esete volt. Azelőtt csak ritkán, nagyobb izgalmak után jelentkezett, utóbbi időben azonban egyre szaporább vendég lett és valósággal zsarnokoskodott. Mentség ellene nem igen volt: olykor az első falat ételre megugrott, máskor hideg zuhany, majd a friss levegő kergette el, de néha minden hiába volt, kőkeményen fészkelt az agyban, megzavarta a gondolkozást és leszorította a szempillákat. Majd ilyenkor végigérezte mindazokat az izgalmakat, melyek e bajt szülték. Az a pillanat, mikor az alatta vágtató ló a magas kőfal előtt ugrásra készül, az a másodpercz, mikor az oroszlán szemén meglátszik, hogy észrevette a vadászt és rája akar ugrani, a hajnali kártyaasztal fenséges csöndü perezei, az a jelenet, mikor a versenyző lovak a tribünök előtt összegomolyodnak s akkor, mint egy jól ellökött tekegolyó hátulról közéjük furakodik s jut eléjük a te lovad, mindez sajogva, lázban támadt föl izzó agyában. Persze, hogy ezek az izgalmak ásták alá egészségét. Néha maga is csodálkozott, hogy bírta el eddig és nem pusztult el már harmincz esztendős korában. Apró termetű, vézna ember volt, csupa csont és ideg. Az anyja gyönge tüdejű volt s ezt gyermekeire örökítette át, apja is fiatalon halt meg. Ez a származás nem vallott jóra s a fiatal gróf semmivel se járult hozzá, hogy egészségét izmosítsa. Húsz éves kora óta élete klubbokban, tribünökön, vasutakon, gőzhajókon és paripák hátán telt el, szivarfüstben, nehéz italok és izgalmak között. fia a tükörbe nézett egy kis képzelőtehetséggel megláthatta csontvázát, finom, sápadt bőr és túlfeszült izmok takarták el. A tavaszt mindig délvidéken töltötte el, télen pedig az utazást, ezt a szörnyű robotot művelte és mértföldet mértföldre járt be hónapokon át. És mindennek daczára, a szünetien izgalmak kapcsolatai: a kártyák, a fogadások, a nehéz szivarok, a vadászatok, a versenyfuttatások, az agarászatok, a kínos utazások, a nők és az italok nem tudtak végezni vele s húsz évig tartottak ki mellette. Élete lázas képeiből mindössze az a főfájás szűrődött össze, mely reggelenként kínozta. Miután ma volt a nagy dij s ilyenkor az egész társ a délelőtti misére megy, orvosért küldött a szomszédba. Az orvos hosszas vizsgálódás után feltétlen nyugalmat ajánlott. ( Hogy ez még él, dörmögött magában. Érthetetlen!) Abafi a jól nevezett ember udvarias alázatosságával nyugodott meg a rendeletben. Az orvos ebből bizalmat merített és így szólt: — Házasodjék meg méltóságod ... Ne, ha szabad ajánlanom, nem a méltóságod köréből. Bocsánat, de ott mindenki túlideges, a vér túl finom. Erről különben könyvet írtam s ha méltóságodat netán érdekelné ... Szóval egy nyugodt vérű családot ajánlanék. Az orvos azután elment, de az ajtóból még egyszer visszaszólt. — Ha nem veszi rossz néven, hány éves méltóságod? — Negyvenkettő, mosolygott rá Abafi. —Érthetetlen, dörmögött az orvos a lépcsőn, még halottnak kellene lennie.) II. Mikor délután kikocsizott a versenypárra eszébe jutott az orvos rendelete. Milyen különös volna, ha un, gondolkozott magában. I m segítene? Ha úgy két-három^j&vig falut ÉÁ’? ■dőkben, parasztok között ^rekedném, k ^ ftiai számunk 16 oldal, 1902 aT '■*