Magyar Hirlap, 1899. április (9. évfolyam, 91-119. szám)

1899-04-01 / 91. szám

Szemsitoseg, nyomda és kiadóhivatal: Honved-utcza«*. A kereskedelmi akadémiával szemben. felelős szerkesztő:­­ Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 írt 50 kr. egy hónapra 120 FENYŐ SÁN­DOR.­­ Egyes szám­ára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Apja, Nagyon messze esnek tőlünk, a déli földgömbön, a Szamoa-szigetek, ahol euró­pai ágyuk bombázzák a szigetség fő­városát. Ezt a szerencsétlen várost Apiá­­nak hivják. Előttünk úgy hangzik, mintha ez a név egy serpen­tintánczos­­nőt, zongorázó hölgyet, vagy törzs nélküli asszonyságot jelentene, avagy valami hir­­d­etésbeli fogpasztát, szájvizet, cacaot, bőr­­finomitó szappant. De­lpia egy gyarma­tosító közérdekeltség ütköző pontja, ahol angolok, amerikaiak és németek mind uraknak képzelik magukat és a Szamoa­­szigetség lakosai szintén tartanak vala­mit magukról. Hogy nálunk­­ is suttogva bár, de gyanús gesztusok kíséretében emlegetik a gyarmatos politika cziezomáját nagy­hatalmi állásunk jelentőségének modern kiegészítéséhez. Apja és általában a Szamoa­­szigetek tanulságos példát nyújtanak, mert arról beszélnek, hogy igazi tengerjáró hatalmak is miképpen kapnak hajba messze világrészekben. Ott három fekete trón­­követelő közül jobban tetszett az egyik Ang­liának és Amerikának, mint Németország­nak s aki nem tetszett Németországnak, a másik kettő éppen azt akarja trónra ül­tetni. A trónkövetelők hívei összevesztek, mindenik bizván a partokon czirkáló hajók tűzokádó ágyúiban. Angol és ame­rikai hajók azonban a ben­szülöttek véres czivakodásának közbeágyaztak, Ápiát és környékét nyolcz napig bombázták, vagy még tovább is. Úgy beszélik a messze világból érkezett hírek, hogy az ápiai német hatóságok csinálták a trón­foglalási lázadást, s ezek ellen a láza­dók ellen szóltak és pusztítottak az ágyuk. Vájjon Szamoa királya ki lesz, a benszülöttektől megválasztott Mataafa, vagy az angolok pártfogoltja Tanú, vagy pedig a kettő közt Malietao: ez bennünket nem érdekel. Se kománk, se gallérunk egyik sem. Érdekes azonban az Óperen­­czián­ túli világ, ahol éppen akkor vesznek össze németek, angolok, mikor az európai nagy diplomáczia olyan buzgón szövi a frigykötés szálait. Az Apia környékén kilőtt bombák nem fogják ugyan szétrombolni a megkezdett barátságot, mert a Szamoa­­szigetek trónusánál hatalmasabb okok bástyái állnak előtte, ám nagyon érde­kes epizódját alkotják a gyarmatosítás nagy színjátékának, melyhez szerepet kö­vetel magának minden valamire való ál­lam. Ha már Dánia is, tehát Ausztria- Magyarország szintén. A Szamoa-szigetek afféle vegyes fog­lalás, melyhez, miután Anglia, Német­ország és Amerika egyformán és egyszerre kapott vágyat, a koncz nem lett egyiké sem. Csináltak belőle közös ügyet mind a hárman, és Kun igyekezett a maga ke­zére járni, a maga befolyását bevinni a lkosság közé és magának szerezni hí­veket, magának választani trónköve­telőket, s a leendő királyban üstökén ra­gadni az egész gyarmatot. Így kitúrni egymást fortélylyal, erőszakkal s az osz­tott konczot megragadni. Most úgy lát­szik, hogy Anglia és Amerika álltak össze a harmadik, Németország ellen, és kilö­völdözni szeretnék. Sikerül, nem sikerül-e, s ha sikerül, mikor fordulnak ők ketten egyipás ellen, ez ismét nem tárgya el­mélkedésünknek. Aki erősebb, az marja a másikat. Képzeljük az óc­eánok világába Ausztria- Magyarország gyarmati lobogóját, hogy milyen respektussal lengene a viharzó szelekben. Mert akárhogyan tagadják is, valami gyanús paksamétát vesz észre az aggódó figyelem s abba göngyöltnek sejti az óczeánokra viendő lobogót. Hallottuk már a külügyminisztert beszélni a keleti kereskedés fejlesztésének szükségéről, amit Magyarországon senki sem érez, mert nincs semmi Keletre vinni valója. Tény, hogy a haditengerészetre busásan költünk és a kilátás sem bizonytalan, hogy még többet fogunk költeni. A kínai vizeken négy hadihajónk van, holott a mi flottánknak nem szűk Mac­edónia, az adriai tenger, sőt a pólai kikötő sem De hát Kínát feldarabolják, a koczkát már elvetették, csak nekünk ne jusson belőle ? Miért volnánk nagyhatalom­­? Ausztria-Magyarország azonban nem tengeri hatalom és nem is olyan hatalom, mely itthon már rendbehozta háztartását, népei, nemzetei bizonyos megnyugváshoz jutottak és ipajokat is bocsájthatnak, hogy távol világrészekben keressenek új tűz­helyt. Ausztriának az ipara a Nyugatról kiszorult, mert silány czikkeket produkál. Keleten azonban vájjon hódíthat-e, ahol a Balkán-országoktól kezdve, a Levantén végig, sőt még messzebb, a sokkal kapó­­­sabb német ipar látja el a piaczokat — ezen törje fejét Ausztria. Mi az iparban hátramaradtunk, fejlődnünk kell. Semmi kedvünk, se adakozó hajlamunk, hogy A fecske meg a veréb. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Lövik Károly. I. Abafi gróf, a híres sportsman, mikor egy szép májusi reggel föl akart kelni, hogy a déli misére menjen, rettenetes főfájásra ébredt. Ez a főfájás nem volt olyan, mint a többi embe­rek szaggatással kezdődő és zsibbadással vég­ződő rendes migrénje, valami egész különös, hogy úgy mondjam egyéni főfájás volt, amely jó tífusz deliriumából, az idegláz velőhorzsolásá­ból és a büdös ólomnehézségéből alakult ös­­­sze és gyötörte meg áldozatát. Nem az első és nem is az utolsó e fajta esete volt. Azelőtt csak ritkán, nagyobb izgalmak után jelentke­zett, utóbbi időben azonban egyre­ szaporább vendég lett és valósággal zsarnokoskodott. Ment­ség ellene nem igen volt: olykor az első falat ételre megugrott, máskor hideg zuhany, majd a friss levegő kergette el, de néha minden hiába volt, kőkeményen fészkelt az agyban, megzavarta a gondolkozást és leszorította a szempillákat. Majd ilyenkor végigérezte mind­azokat az izgalmakat, melyek e bajt szülték. Az a pillanat, mikor az alatta vágtató ló a magas kőfal előtt ugrásra készül, az a másod­­percz, mikor az oroszlán szemén meglátszik, hogy észrevette a vadászt és rája akar ugrani, a hajnali kártyaasztal fenséges csöndü perezei, az a jelenet, mikor a versenyző lovak a tribü­nök előtt összegomolyodnak s akkor, mint egy jól ellökött tekegolyó hátulról közéjük furako­­dik s jut eléjük a te lovad, mindez sajogva, lázban támadt föl izzó agyában. Persze, hogy ezek az izgalmak ásták alá egészségét. Néha maga is csodálkozott, hogy bírta el eddig és nem pusztult el már har­­mincz esztendős korában. Apró termetű, vézna ember volt, csupa csont és ideg. Az anyja gyönge tüdejű volt s ezt gyermekeire örökí­tette át, apja is fiatalon halt meg. Ez a szár­mazás nem vallott jóra s a fiatal gróf semmi­vel se járult hozzá, hogy egészségét izmosítsa. Húsz éves kora óta élete klubbokban, tribünö­kön, vasutakon, gőzhajókon és paripák hátán telt el, szivarfüstben, nehéz italok és izgalmak között. fia a tükörbe nézett egy kis képzelőtehet­séggel megláthatta csontvázát, finom, sápadt bőr és túlfeszült izmok takarták el. A tavaszt min­dig délvidéken töltötte el, télen pedig az utazást, ezt a szörnyű robotot művelte és mértföldet mértföldre járt be hónapokon­ át. És mindennek daczára, a szünetien izgalmak kapcsolatai: a­ kártyák, a fogadások, a nehéz szivarok, a va­dászatok, a verseny­futtatások, az agarászatok, a kínos utazások, a nők és az italok nem tud­tak végezni vele s húsz évig tartottak ki mel­lette. Élete lázas képeiből mindössze az a fő­fájás szűrődött össze, mely reggelenként kí­nozta. Miután ma volt a nagy dij s ilyenkor az egész társ a délelőtti misére megy, orvosért küldött a szomszédba. Az orvos hosszas vizsgálódás után feltét­len nyugalmat ajánlott. (­ Hogy ez még él, dörmögött magában. Érthetetlen!) Abafi a jól nevezett ember udvarias alá­zatosságával nyugodott meg a rendeletben. Az orvos ebből bizalmat merített és így szólt: — Házasodjék meg méltóságod ... N­e, ha szabad ajánlanom, nem a méltóságod kö­réből. Bocsánat, de ott mindenki túlideges, a vér túl finom. Erről különben könyvet írtam s ha méltóságodat netán érdekelné ... Szóval egy nyugodt­­ vérű családot ajánlanék. Az orvos azután elment, de az ajtóból még egyszer visszaszólt. — Ha nem veszi rossz néven, hány éves méltóságod? —­ Negyvenkettő, mosolygott rá Abafi. —­­Érthetetlen, dörmögött az orvos a lépcsőn, még halottnak kellene lennie.) II. Mikor délután kikocsizott a versenypá­­rra eszébe jutott az orvos rendelete. Milyen különös volna, ha un, gondolkozott magában. I m segítene? Ha úgy két-három^j&vig falut ÉÁ’? ■dőkben, parasztok között ^rekedném, k ^ ftiai számunk 16 oldal, 1902 aT '■*

Next