Magyar Hirlap, 1899. június (9. évfolyam, 149-178. szám)

1899-06-01 / 149. szám

Budapest, 1899. IX. évfolyam, 149. szám. Szerkesztéség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Csütörtök, junius 1. HÍRLAP Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 frt 50 kr. egy hónapra 1.20 Estyes szám­ára, helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Arról a bizonyos hekszeniuszról. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája, — Jókai Mórtól. Ha már olyan sokat czikkeznek róla, hadd czikkezzek én is a tapasztalásom után egyetm­ást. Nem Hexenschus ám ennek a német neve (boszorkány lövés), hanem Hechsenschus. «Hechse» = «in.» Magyar nevén «inssába.» A szótárban nincs meg, de meg van Diószegi Füvészkönyvében (gyakorlati rész). Tehát «inzsába» a neve, így ismerték a régi doktorok. Közvetlen közelből ismerkedtem meg vele. Új színművem volt kitűzve a napi­rendre, amiben a női vezérszerepet a feleségem volt eljátszandó. Az előadás napján volt a főpróbája: a legjobban ment minden. A jegyek is mind elkeltek. Mikor délben ebédhez akartunk ülni, a feleségem egyszerre leroskadt a pamlagra s szótlanul, ijedten nézett rám. Nem kiáltott, de az arcra, a szemei tudatták, hogy valami mond­­hatatlan kint érez, nem bír megmozdulni. A szobaleán­nyal levetkőztettük, de ne­kem a karomra emelve kellett őt az ágyáig vinnem, mert egy lépést nem tudott tenni­ Annyit tudott rebegni, hogy irtóztató kínokat A Thun urék kötelessége. A mai napnak negatív eredménye van: a két kormány, sem a mienk, sem az osztrák, nem adta be lemondását. A király érthető, tiszteletreméltó, sőt alkot­mányos szempontból is csak méltányol­ható okoktól vonakodik a hatalmi szóval való döntéstől, s nem tesz le abbeli fára­dozásairól, hogy a kormányokat bírja megegyezésre. Ezt külsőségekből is vilá­gosan megláthatni. Széll Kálmán délután volt kihallgatáson­­ — ez után, még a délután folyamán, ismét tanácskozott az osztrák miniszterekkel, akikkel már har­madnapja nem tanácskozott, majd este megint kihallgatáson volt, nyilván e ta­nácskozásokról jelentést tenni. Hogy e tanácskozások során mi végre jutottak s ehhez képest a miniszterelnök előterjesz­tései mik voltak, arról ma még har ki nem szivároghatott. A kibontakozás némi reményét az az ellentmondás hagyja meg, hogy a dolgok mai megszakadásig való feszültségben egyedül a békés megegyezés adhatja meg a kibontakozást. Hogy­ e megegyezésben a magyar álláspontból a lényeget bár tá­volról is érintő engedményeket tenni nem lehet, annak kezessége Széll Kálmán, de gondoskodik róla a paktum is. Ha tehát újra tárgyalnak, az a dolog természeténél fogva, nem vonatkozhatik arra, hogy mi milyen módon mondjunk le a magunk jussáról, hanem kizáróan csakis arra, mint más­szon ki a Thun-kormány abból a helyzetből, amelybe nem bele­került, hanem amelyet ő maga provo­kált és kimesterkedett. E helyzet abban áll, hogy a Thun­­kormány nemcsak hogy el nem végezte azt a kiegyenlítő munkát, amelyre tulaj­donképpen kormányra hivatott, hanem mindenféle makinácziókkal egy utána kö­vetkezhető kormány számára is lehetet­lenné tette e kiegyenlítést. Thunéknak bukniok kellene, de a bukásuk nem javít a helyzeten. Bárhogy érték is el, de el­érték, hogy politikus és főképp parla­menti személy ma Ausztriában a Szék­­­féle formula alapján kormányt nem vál­lal. A helyzet egyetlen lehetséges megol­dása tehát az, ha Thunék maguk teszik jóvá, amit elkövettek. Nemcsak a nemes­ség kötelez, hanem a perfidia­­s, s őne­kik kötelességük jóvá terni a perfi­­diájukat. Meggondoltan élünk ezzel az erős szóval, s a béke kedvéért sem enyhíthe­tünk rajta. A mi olvasóink előtt ismere­tes, mai tudósításainkb­an ki volt fejtve, hogy Thun uréktól szinte vakmerő kép­mutatás a Széli-féle formula dolgában az informálatlan ártatlanságot, a kijátszott meglepettet adni. Megírtuk és mindenki tudja, hogy maga Bánffy báró már az év elején tudtára adta Thunéknak az ischli klauzula bukását s a Széli-féle formulának a korona által való elfogadását. Mikor, arról volt szó, hogy Széll Kálmán legyen éret a keresztcsontjában. Akárhol nyúltunk hozzá, ott mind fájt. Én sietve vágtattam a színházi orvoshoz. A derék jó Bókái , volt az, nekünk is házi or­vosunk, s a gyermekkórház igazgatója.Szeren­csére otthon találtam. Mondtam neki, hogy nagy baj van! A feleségem beteg lett, hekszeniuszt kapott. Min­denek előtt kérek egy orvosi bizonyítványt, hogy ma nem játszhatik: hadd szaladok vele az igazgatóhoz, rendezőhöz, hogy tűzzenek ki más darabot ma estére. Erre az én doktorom azzal az ő nyugodt mosolyával, (mely sok halálos bajomban meg­vigasztalt) rám nézett s azt mondát — Hát csak hekszeniusz a baja? Akkor nem kell a darabot megváltoztatni. Majd se­gítünk rajta. — Lehetetlen az! — Hát az elektrotherapeutica mire való?« Azzal előkereste az operácziós szekrényé­ből azt a kis ölbeli masinát (én igazán b­ea­­főző katlannak néztem volna), a köpönyege alá vette, s jött velem a lakásunkra. Már akkor valamennyi öregasszony is­merősünk mind ott lamentált a betegem körül. A doktornak első dolga volt, mindenkit eltávolítani a beteg mellől, akinek a sápadt a magyar miniszterelnök, Thunék hiva­talból lehettek vele tisztában, hogy a Széll Kálmán megbízatása csakis az ő formulája alapján történhetett. Az alatt az egy hónap alatt, mely a Bánffy báró értesítésétől a Széll Kálmán kormány­vállalásáig eltelt, Thunéknak elég idejük és alkalmuk volt előhozakodni az aggo­dalmaikkal. S hogy nem tették, s hogy a magyar király s a magyar törvényhozás fait accomplija elé vetették az osztrák császár kormányának tiltakozását: ebben áll az ő teljesen tudatos perfidiájuk. S ebből következnek az ő köteles­ségeik is. Nekik, a Luegerek szájaskodása mutatja, kezükben és hatalmukban van az a valami, amit Ausztria szégyenéül va­gyunk kénytelenek osztrák közvéleménynek nevezni. Az a gyűlöletes izgatás, mely most lehetetlenné teszi Thun­erék eltávo­lítását, s jobb híján tartja őket a kormány­széken, az ő kegyes protekcziójukkal in­dult meg s az ő ösztökélésükből táp­lálkozik. S épp ezért ezt a mesterséges kövéleményt nekik maguknak kell lesze­relniük is, s ha az államférfim képesség­nek s a kormányzó lelkiismeretnek csak egy szikrája él bennük, be kell láttat­­niok Ausztriával, hogy mással, mint a lojális és tekinteteiben máris a végsőkig elment magyar álláspont tiszteletével nem lehet megteremteni azt a kiegyezést, mely, s ezt ismét őnekik kell megérte­niük, Ausztriának legalább is olyan érdeke s a monarkiának még szük­arczáról a veritek gyöngyözött alá a nagy kín miatt. Az orvos utasítása szerint mi ketten hát­tal fölfelé fektettük a szenvedőt. Ekkor Bókai oda­állította az asztalra az elektrotherapeuticai gépet, amelyből két zsinór jött elő, az egyiken, a­hogy emlékezem rá, egy kis rézhenger volt, amelynek a végébe horgany lemezkék voltak illesztve. Ezt húzta végig a betegnek a hátán és a keresztcsontján. Az én feleségem nem kiáltott soha, akármi fájdalma volt, de az arczmozdulatai, az elforduló szemei, a beharapott ajkai, a ke­zemet görcsösen szorító keze elárulák, hogy emberfölöttit szenved. És azután még egynéhányszor húzogatta végig az orvos azt a csodatevő gépet a fájó részeken, mire a beteg szemlátomást megeny­hült; néhány percz múlva már mosolygott is s azt kérdezé: — No, elég véremet vette már dok­tor úr ? — Vérét ? szólt nevetve Bókai. Egy csepp sem folyt. — Hát nem éles késekkel hasogatott végig ? Bókái aztán megmutatta neki a jóltevő eszközt, nincs semmi éle a lemezeknek. A vil­­lany hasogatta végig az érző inakat. — No, már most fekügyék szépen hanyatt Mai számunk 20 oldal

Next