Magyar Hirlap, 1899. október (9. évfolyam, 271-301. szám)

1899-10-01 / 271. szám

­i%­, fie, MM... Budapest, 1899. Szem­esitéses, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. IX. évfolyam, 271. szám. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Egész­en a 14, téléire 1 negyed évre 3 frt 50 kr. egy hónapra 1.20 Eeves szám­ára, helyben 4 kr., vidéken 5 ki. Erzsébet királyné betegei. Nevében az Asszonynak, a dicsősé­ges királynénak, a szentnek, a szegény­nek és betegnek: gyógyítsátok meg a szenvedőt, aki szintén szent, mert beteg és szegény. Erzsébet szárnyas alakjával fehér zászlójukon­ egy proczesszió halad el előt­tünk. Nem imádkoznak, többet tesznek ár­nál, jó cselekedetet. Énekük uj: száraz adat, orvosi szó, kérés és követelés. Ahová tartanak, nem valami csudatévő kút, misztikus kegyhely, hanem kórház, vagy ma még, csak annak a kimutatott helye: Erzsébet királyné szanatóriuma. Oda tartanak és a búcsú láttán; édes gyer­mekkori hit száll rá sziveinkre és még a vérünket is átjárja malasz­­tod, emberi vallás. Meghatva nézzük őket, nagy urakat, élükön a király­­lyal és József nádorunk fiával, tudós doktorokkal, jóságukról és módjukról hires emberekkel. . . Elől pedig a fehér zászlón, kilép a fehér alak, nem holt jel­vény, de élő Genius,­­az arczan,­­ világít, a szenvedés és az öröm, látván, hogy mint mennek utána: gyógyítani a betegeit. Meg kell indulni. Aki előtt elhalad ez az újkori proc­esszió, nem ember, ha állva, ülve, tétlen, tudja nézni amint men­nek, mennek, fáradnak és küzködnek mások, kevesek. És ha a szív nem szó­lítja csatlakozásra, nem készteti cseleke­detre azokat, akiknek még jártányi ere­jük, valami kis tehetségük is van, kell hogy megmozdítsa az ösztön, mert azok, akik a legnagyobb emberi nyomorúságot akarják leimádkozni, nemcsak kegyesek, hanem okosak is, nem csupán imádkoz­nak, hanem harczolnak is: háborúba szállnak a nemzet legnagyobb ellensége, a tüdősorvadás ellen. Töröknél és németnél ádázabb és gonoszabb ellenfelünk, kinek mérgétől minden esztendőben csaknem százezer névtelen katonánk hullt el, ki bebújtál a szerető csókjába, elrejtőztél az anya lé­­lekzetébe, amelyet gyermeke belehelt, lát­hatatlan, de nyomon követhető orvgyil­kos, birodalmad és uralmad ellenében — tehát mindannyiunk biztonságáért — a szelíd lelkű és szavú bucsusok képé­ben ime látod magad előtt a törhetetlen hadjáratot. A kép oly fantasztikus és az olvasó megbocsásson, ha a köznapi hang túl­­csigázza föl hangunkat és fantáziánkat. Mert maga a rideg tény is izgató és rendkívüli dolog: egy önzetlen és önfel­áldozó, de reális és erélyes kis társaság a fejébe vette, hogy ott, ahol éri, meg­gyógyítja a szegénysorú tüdőbetegeket, megmenti az országot egy állandó jár­ványtól, amely rémesebb, mint a nagy kolera, csakhogy már megszoktuk. Megfogja pedig a bajt, ott, ahol a legna­gyobb : a szegényeknél, akiknek se kenye­rük, se nyugodalmuk nincs, csak levegő­jük van, de az rossz és bűzhödt, öl, ahelyett hogy éltetne. Kiviszik a beteget friss levegőre, él­tetik, táplálják és ápolják nem egy túl­zsúfolt közkórházban, hanem egy óriási kertben elhelyezett szanatóriumban, nem az ágyhoz lánczolva, hanem erdők ár­nyában, nem budapesti és magyar módra, hanem úgy, ahogy boldog nyugati nem­zetek — még kicsinyek is — már is gyógyítják azt a bajt, amely nálunk a fő és halálos nyavalya. Nem tesznek csudát — emberi kötelességet csupán, alapján a mai orvosi ismereteknek és tapasztala­toknak, amelyek bebizonyították, hogy a tüdővész: levegő, táplálkozás, illetve: pénzkérdés! Irtózatos — és megalázó gondolat — hogy lehessenek felebarátaink, egy nemzet, tehát egy család tagjai, akiknek el kell pusztulniok ifjan, gyalázatosan, csak azért, mert nincs módjuk az orvos­ságot megszerezni. Nincs pénzük, hogy friss levegőt vehessenek maguknak és nincs módjuk, hogy a kórság kezdetén sok és jó fejjel növeljék ellentálló erejü­ket, hanem kevés és rossz kenyér­rel táplálkozva vergődnek, amíg el­hullanak védtelenül és magukra, család­jukra és a nemzetre haszontalanul, akár ős­szel a legyek. . . És ha még a vég­zet bánna el velük, ha isten szólítaná őket, ha nem volna jelentékeny részük, jyipgrnprUhAl­. » v Álo4r*.»l­ ,óc *• —•----1—‘---­a boldogulásnak és a jövendőnek Vissza­­szerezhető! És ha nem lennénk mi ma­gyarság oly kevesen, bárha sorsunk — és el­küldetésünk — megadta nekünk a tehetséget, hogy sokan legyünk ! A szegénység tehát a legtöbb halál­ok, akár mit mondjon is ön rafiőul tisz­telt halottkém uram! Vérlázító gondolat, amely kell, hogy ne csak a szegénységet keserítse el és töltse be irigységgel, meg ádáz gyűlölettel, hanem fölizgassa, gon­dolkodóvá tegye és tettre indítsa a jó módúakat is. Egészségesek és tehetősek. Házasságok története. (Kathlánnet.) REGÉNY. Irta: Jókai Mór. I. (Minden jog tenta irtva.) Egy férfi, a­ki senkinek sem udvarol. Ugyan nevezetes ember legyen, a­ki Monte Carlo babylonvilágában fel akar tűnni. Olyan volt a mi emberünk. A vezetéknevével lehetett spanyol is, olasz is, a keresztneve volt Octáv. A nevét nem kisérte se elől, se hátul semmi czim, se lord, se dán, se maharadzsa, se sheik, a­miből a nemzetiségét ki lehetett volna találni: beszélt mindenféle európai nyelven, a néger vadászával arabul, a titkárjával pedig valami olyan idiómán, a­mit a világon senki sem ért, (tán csak a holdbéli emberek). Termete a szokottnál magasabb volt, úgy hogy a hangversenyeken a mögötte ülők rá­kiabáltak, hogy «üljön le !» mikor a­nélkül is ült, csontos, szikár alak volt, hosszú karokkal, iszonyú tenyerekkel. Az arcza még feltünőbbé tette: magas domború homloka, kiülő szemöldökjármai, az erős pofacsontok, a kajló állkapocs, aztán a rücskös arczkőr. Az orra kissé félre volt nyomva. Hanem a szemei szépek voltak, sötétkékek s a szempillái hosszuk. A mi azonban az arczát nevezetessé varázsolta, az volt a jobb pofáján látható hármas sebhely. Három hosszú heg. forradás egymás mellett. Azok egyszerre lettek adva, oroszlán körmének a sebhelyei azok. Az arczra kapott vágás kérkedő dísze minden férfi ábrázatnak, ámde ilyet kaphatott az ember egy diáktól, egy kadéttól is; kaphatta ügyet­lenségből, hogy a­ fejével parírozta a vágást; de egy oroszlántól kapott sebhely, az már valami! — A merész vadász az egyik lövésé­vel az oroszlán szügyét találta el, a másikkal a jobb lábát zúzta szét; de a halálra sebzett szörnyeteg azért még rárohant s bal tenyerével hatalmas csapást mért ellensége fejére, mig az ugyanazon perczben a puskája végén levő dákossal a szivét szúrta keresztül a királyi fenevadnak. Ezt minden ember tudja és odabaitja, s ha akad valaki, a­ki számon kéri, hogy mért nincs az oroszlán negyedik körmének a helye is ott az emléklapon, annak megmagyarázzák, hogy azt a gazdájának segélyére siető derék néger fegyverhordó vágta le szablyájával. Ez még érdekesebbé­ teszi az embert. Ez volt aztán a bajvívás! A viselete a lehető legegyszerűbb volt: sötétkék matróz kabát, mindenféle zsebekkel, fehér pantalon, fején lawn tennys kalap, lágy, mindenféle formába nyomorítható. Ezt viselte jó időben, rész­időben, regattán, konczertben, nem ugyanazt az egyet, mindennap mást, de hasonló szabásút; frakkot, fehér mellényt semmi alkalom kedvéért fel nem öltött. Elfogadták ezzel a kü­­lönc­ségével, különben tökéletes gentleman volt. Részt vett minden mulatságban (kivéve a ga­lamblövést) s fizetett mindenütt, a­hová el sem ment. Nem is volt rá szüksége, hogy kicsípje magát, mert nem udvarolt semmiféle nőnek. Talán éppen azért nem, mert tudta jól, hogy olyan jut az arcza. Van ugyan rá elég példa, hogy férfiak, akik inkább hasonlítanak Thersiteshez, mint Antinoushoz, még­is keresik a szerencsét a szép nemnél, sőt de Octávnak egy nagy oka vol Ságra: az, hogy gazdag volt./;4^azdag em­b^t'' Mai szamunk 20 óldat.

Next