Magyar Hirlap, 1899. december (9. évfolyam, 332-360. szám)

1899-12-01 / 332. szám

Budapest, 1899. IX. évfolyam, 332. szám. MAGYAR HÍRLAP Szét­ke színűin;« me a es <naűufltvaiai:Honven­-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Jf|» éne 14. tétevra / negyed ewe á irt aü ki. egy noujin t/il Egyes szám­ára: helyben á kr., vidéken ő kr. Péntek, deczember 1. 1 -in.—„■ [UNK] [UNK] [UNK] I ...... Árny. — A M­agyar Hírlap tárczája.— (Svéd rajz.) Iríar Werner von Heidenstam. Alienus Jeruzsálemben is élt egy dara­big és egy szegényes kis vendégfogadó­ban húzta meg magát. Egy este soká ott álldogált a nyitott ablak előtt és ez nagyon jól esett neki. A levegő langy meleg volt, a város csöndes. Odalenn a hepe-hupás, hol völgyes, hol dombos szűk utczán, állatja nyakára hajolva, egy szamárhajcsár ügetett tova, a szamárnak kicsiny patái meg-megbi­­csakolva koppangattak oda a nagy,sima kékocz­­kákhoz. Az ember valami egyhangú dalt dú­dolt és napkeleti módra hosszan, siralmasan elnyújtott orrhangokat bocsájtott világgá. Amint eltávolodott, hangja mindinkább a csimpolyáéhoz kezdett hasonlítani. Az ablak hídján valami nyomtatott pa­piros volt széjjel teregetve és a délvidéki hold olyan fényesen és olyan erővel világított bele a februáriusi éjszakába, hogy Alienus a finom betűket minden erőlködés nélkül olvashatta. A papirosra valami értekezés volt rá­nyomtatva, szólott pedig az ósdiságról, a ma­­radiságról és a mozgástalanságról olyan hatá­rozottsággal, mely nem tűr ellentmondást. Alienus azonban elgondolta, hogy hiszen épp A delegáczió lelkiismerete. Mindég bizonyos idegességgel nézte Magyarország, ha a delegáczió összeült. És most, hogy a tekintélyes és félelme­tes közösügyes bizottság holnap meg­kezdi munkásságát: kénytelenek vagyunk konstatálni bizonyos megnyugvást, azt, hogy már ez is valami, lám, csakugyan összeültek! Mert idejutottunk, helyeseb­ben: ide jutott Ausztria, hónapokon ke­resztül kellett aggodalmaskodnunk, vajjon lesz-e módja a monarkia másik felének, hogy alkotmányos módon kiküldhesse­­ delegátusait, azaz: nem mond-e hirtelen csütörtököt a dualisztikus szervezet, amely­ — éppen a legjelentősebb fölfogás­­ sze­rint — egyedül lehető. Ők mondják éppen: »extra monarchiám non est vita . . .!« De élni mégis csak kell és ha a dualizmus ladikja léket kap is, Magyarország él és nem merül el és ha a káron nem nyer is, ha fájlalja, is a szerencsétlenséget — főkép a dinasztia szempontjából — mi csak megvoltunk volna a magunk megingathatatlan alkot­mányával, az alkotmánytalan és delegá­czió nélkül szűkölködő monarkiában. Mégis jobb így. Sőt nekünk úgy tetszik, hogy nekünk egyenesen örven­deni kell annak, hogy a monarkiának ket­tős organizmusa nagy nehézségek és kí­­nos provizóriumok között is, de még van: az osztrák alkotmányosság tört és kikezdett cserepét egy időre mégis csak össze kellett drótozni. Jó szerencse, hogy a Lajthántúl németjei belátták, hogy nekik ez életkérdés és ha ők nem engednek a drótnak, egy egész nem lesz belőlük soha és abban a pillanatban, amelyben minden önfentartási ösztönük­kel nem tapadnak a dualizmushoz: ös­­­szetörnek és szertehúznak egy furcsa trializmusban, vagy ami még rájuk nézve rosszabb, a foederáczió legkeservesebb izmusában. Azonban eszükre tértek — ideiglenesen. Lévén odaát még az is, ami a tiszta ész: provizórium kérdése, amely nem annyira állandó, mint amilyen változtató rendszer alapján kormányoztatik. Így az osztrák németség észre tévését nyomban követi a csehek elméjének sietős eltávozása, remélhetőleg nem huzamos időre. Sze­retnénk bizakodni ebben és bízni abban, hogy sikerül a jó cseheket rábírni a jó­zanságra — akárha valami bolondság árán és nincs kizárva, hogy eljön végre az a meglepő korszak, amelyben a biro­dalom németjei és csehjei ugyan egy időben lesznek okosak és alkotmányo­san kormányozhatók. Addig is, amig a legjobb és legvaló­­színütlenebb reménységekben ringatjuk magunkat, elégedjünk meg a bizonyos tén­nyel, hogy a delegáczió íme, mégis egybegyülhetett. Maga a munka, amit elvégezni hivatva van, magyar szempont­ból úgy sem valami lelkesítő. Mi itt ide­haza , összehúzva magunkat, nélkülözünk, pangunk, űzzük és a tógáinkhoz verjük a garast, ha ugyan megtaláljuk. Ugyanez időben nagyhatalmi, bécsi háztartá­sunk költi a milliókat és az ottani közös gazda 73 millió 64 ezer 709 ko­ronát kér — és kap •— tőlünk a jövő esztendőre az új kvóta kulcsa szerint. Igaz, hogy az összes előirányzat ez a város az, melyből a testvériség eszméje kiszármazott a világra és amikor ezt elgon­dolva, beletekintett a nyomtatott papirosába, akkor így szólt magában: Nem, nem! Hiszen mi fiatalok fiatalságunk egész melegével ter­mészetes ellenségei vagyunk minden mozdulat­lanságnak, ebből a városból származtak az igazságok, melyeknek befogadására mi most és minden időkben egy-egy darab földet munkál­tunk alkalmassá. Ezt így elgondolva, Alienus egy öntudat­lan mozdulatot tett kezével. Ugyanakkor pedig a saját maga árnyképére esett a tekintete, melyet a hold mindjárt az ágy mellé rajzolt a szoba falára. Alienus önkénytelenül elne­vette magát. Mert az árny egy színész alakját mutatta, aki hátraszegett fejjel és színpadias hévvel valami hangzatos mondatot szaval bele a levegőbe. Alienus elszégyelte magát és most leg­először kezdte érezni, hogy ebből a városból sok-sok gondolat ömlött napnyugat felé és e gondolatok között egy kicsiny, ritkán, nagyon ritkán észrevett és megbecsült gyöngyöcske is találtatik, melynek neve — alázatosság. Alienus orczájára tapasztva kezét egy pillantásra lezárta a szempilláit és ugy érezte, mintha ezer kis csillagot látna megvillanni. Bizonyára nem más, mint a maga lüktető vére okozta a látványt, mindazonáltal lassanként olyan volt, mintha ezek a fénypontocskák 337,347,561 korona és a monarkia má­sik felének még nehezebb a még több summát kiizzadnia. Ez azonban bennün­ket nem vigasztal és az ö rosszabb hely­­zetek a mi gazdasági és pénzügyi viszo­nyainkat meg nem javítja. Fizetnünk kell, mert el nem futhatunk és mert —• meg kell maradnunk. Sőt tudunk is, őszintén és magyarán szólva ezt az összeget még elbírjuk — ha muszáj. A monarkia állása — helyesebben Európa mai «békés» állapotja — ezt az áldo­zatot még megkövetelheti tőlünk. A na­gyobb kvóta nagyobb­ aránya mellett, annál a számadásnál fogva, amely a ki­egyezés egész komplexumában javunkra mutatkozik: a teher, ha nehéz is, nem elviselhetetlen. Tűrhetetlenné csak akkor válik, ha a nagyobb kvóta mellett a közösügyi, nevezetesen a hadügyi kiadá­sok rendkívüli módon szaporodnának és növekednének. A mai állapot már szinte a legmagasabb és legszélsőbb pont, ahová Magyarország — lélekzetében ki­fáradva — fel tudott mászni, azért, hogy felül legyen, a trón és a nemzet is felül — és elől — állhasson a monarkiában. Több áldozatot sem a hűség sem a biz­tonság, sőt még a pozíczió sem tud ez erős, de tartalék erejében kihasznált, anyagi készségében kifáradt magyar ál­lamból kicsikarni. És itt kezdődik a delegáczió nagy szerepe, ha csak nem akar statiszta lenni az államok életének nagy szin­­játékában. A magyar delegácziónak — a mi hitünk szerint — kötelessége fixirozni a mai pontot. Eddig: az or­szág boldogulása, ha meg is van nehe­megállanának és a csillagokhoz hasonlítanának, melyeket épp az imént látott az égen. Csak jó sok idő múlva riadt föl álmodozásából, amikor hangok zendültek meg az utczán és Alienus kinézett az ablakon. A túlsó oldalon egy fal vonult végig a házak között és tűz égett a mezőségen. A tűz mellett ott ült Jézus, csekély számú őszinte kö­vetőitől és barátaitól körülvéve. Néhány lé­pésnyire mögötte volt az óriási fal, melyre megnagyobbodott árnyéka reávetődött. Ekkor az történt, hogy János, a kedvencz tanítványa, gondolataiba mélyedten egy darab fekete szenet vett kezébe és körül kezdte hú­zogatni az árnyképet, míg végre a mesternek egész alakja reá volt rajzolva a falra. Erre aztán eldobta a darab szenet és beszélgetni kezdett a többiekkel. Másnap reggel megint a nyitott ablak előtt állott Alienus és nézte az embereket, amint tova vonulnak az utczán; a járókelők közül sokan megállották a rajzkép előtt. — No ez valami foltozó varga, mert olyan görbe a háta, — vélte a fokozó varga. — Dehogy is az, — monda a gyümölcs­­árus. — Hát nem látod, mennyire előre hajlik ez mutatja legjobban, hogy nem lehet más, mint gyümölcsös kofa, csak a kosarát felej­tették el a hátára rajzolni. Félig nyitva a szája, mintha csak mondaná. Gránátalmát vegyetek! A­lmát vegyetek!Almát vegyetek! (fiai számunk 18 óldat

Next