Magyar Hirlap, 1927. november (37. évfolyam, 248-272. szám)
1927-11-01 / 248. szám
x 77U \ ................7..... '............ ■ '..............'.......:..................... r " ' r lOm.,.* *, 10 nut. A PÉLDÁNYONKÉNT | .... OKTÓBERI .Klaufi» 'H£LffLm MMIlB REQENYKEDVEZMÉNYÜNK ..rally badtooj / §T| j|| M || M || I| W m FOUCHARDIERE-CELVAL Ä ssS.ls. IlJj II IL| II * ŐNAGYSÁGA **•»»»» IJUL JLjiUh ____,vezet___ A Halottak előtt „Temetni, azt tudunk“ — mondja a gúnyos, keserű szállóige és mi hozzá tehetjük, hogy eltemetni sem tud nemzet igazabban, alaposabban, mélyebben, mint a magyar. Halottak napján kigyulladnak a sírok, de a kegyeletes illumináció nem abból a lángból táplálkozik, amely a nagy hazafiak, útmutató szellemek szívét és agyát hevítette. A mauzóleumok előtt kötelességszerűen megjelenik a Frázis és a Páthosz, mindkettő hivatalos szónoka az elváltozott, óvatos utókornak, amely kénytelen ünnepelni, de nem akar az ünneppel sajátmaga ellen bizonyítékokat szolgáltatni. Minden elmondható, ami zengzetes a magyar politikai retorika szólamkincsében, csak az a két-három exakt tény nem, amiért a mauzóleumok lakói éltek, esetleg meghaltak. Néhány év előtt éppen boldogult Nagyatádi Szabó István vezetésével vonultak ki a kisgazdaképviselők Kossuth Lajos sírjához és egy ország keserű kétkedése mellett hangzott el a szó: Győzzél Kossuth! Az országban ugyanakkor mindannak az ellenkezője történt, amivel Kossuth Lajos meg akarta váltani a magyar népet. Valahogy ez történik valamennyi sír előtt; a hivatalos magyar emlékezés sajátságos módon jogot formál a gyertyagyújtásra azok előtt az „emlékjelek“ előtt is, amelyek kemény, merev vádpontok az egész mai magyar berendezkedés ellen. Lehet, hogy ez a pietás jóhiszemű, lehet, hogy a szofizma támasztja alá, amely szerint a szabadságért és jogokért lángoló nagyok ma máskép gondolkodnának és cselekednének. Ám akárhogy is van, végeredményében akaratlan demagógiába esnek mindazok, akik hangszálakat rezegtetnek olyan egyéniségek sírja előtt, akik fölött, ha ma élnének, legföljebb ügyészek tartanának szónoklatot. Ez a hét Kossuth hete: ma a halott Kossuth sírja fölött lobban fel a kandeláber lángja, egy hét múlva áll a szobor a magyar törvényhozás háza előtt, ám akár a temetőben, akár a szobor előtt ébresztgetik, egyelőre feltámaszthatatlanul el van temetve. Teste soha idegenebb nem volt a magyar földben, szelleme soha otthontalanabbul nem kószált, mint amikor örökre forró eszméit a hideg márvány merev ünnepélyességébe pacifikálják az ország fővárosában. Ha Széchenyi megálmodta a sokhídú Dunát a palotasorokkal, Kossuth is álmodott magyar parlamentről, magyar népképviseletről, magyar demokráciáról. Ez az álom éppen akkor esik legtávolabb a megvalósulástól, amikor a magyar parlament elé állítják a sarokba, mint aki mindennek ellenére mégis csak rossz fát tett a tűzre. A mauzóleum alatt Kossuth teste nyugszik, a szobor alatt Kossuth szelleme pihen — egyelőre feltámasztatlanul. Kik támasszák fel, ma, vagy egy hét múlva?? Talán a mai kormány, vagy a mai főváros orátorai? Vagy talán a „gyüldei“ ifjak, akik csak a szabadságot korlátozó, egyenlőséget megcsúfoló, testvériséget megbontó törvényekért és jelszavakért tudnak lelkesedni? * Deák sírja előtt várjon mit fog recsegni a páthosz? A bölcs előtt, aki a Forintos Györgyök elől, a választási terror elől elvonult a kehidai kúriára és előbb nem jött elő, amíg az erőszak, a bor és a pénz gyengébb nem lett a meggyőzésnél, az érvnél, az igazságnál. A bölcs előtt, aki felirati javaslatában nem azt bizonyította a nemzeti élet ellenségeinek, hogy a magyar nép éretlen az önálló állami életre, hanem plasztikussá tette nagyszerű alkotó tulajdonságait? Akik a magyar nép politikai éretlenségének fallumával alapozták meg a kiváltságosok uralmának jogosultságát, mit mondanak Deák sírja előtt, aki, ha élne, sehogy sem értene meg egy konzervatív nacionalizmust, amely saját nemzete kiskorúságával motiválja történelmi hivatását? És mit beszélnek Eötvös József sírja előtt, aki emlékjelül „eszméi győzedelmét“ kérte az utókortól? A nagylelkű állambölcselet, amely a hazát csakugyan polgárai édesanyjának álmodta, a társadalmi és felekezeti egyenjogúság — sohasem volt bukottabb, elvetettebb eszme, mint manapság. És — mit mondanak gróf Tisza István kriptája előtt? Vájjon van-e igazi közük hozzá, aki, ha valaki, egyetlen igazi tradíció-forrása a konzervatív nacionalizmusnak? Bennünket életében egy világ választott el tőle — de ők, ők még távolabb esnek gróf Tisza Istvántól, mint mi a szenvedélyek legvadabb hullámzása idején. Mi gróf Tisza István emberi tulajdonságait, államférfim nagyságát, fanatizmusának feltétlen tisztességét és jóhiszeműségét még akkor is elismertük, amikor politikáját károsnak és veszélyesnek éreztük! Ám hol lehet fölfedezni ennek az emberi és államférfiúi nagyságnak, tisztességes fanatizmusnak és fanatikus tisztességnek tanító erejét és hatását azokban, akik politikája örököseinek vallják magukat? Tisza István a forradalmi zabolátlanság első pillanatainak esett áldozatul. Ám a forradalom józanabb ajkairól nyomban elhangzott az óhaj: Vajha a magyar demokráciának lenne Tiszához hasonló erős, puritán és meggyőződéséhez halálig hű vezére. S ma azt mondjuk: vajha a mai Magyarországon Tisza Istvánnak lehetnének ellenzéke azok, akik nem a konzervatívizmus, hanem a demokratikus fejlődésben látják a magyar nép jövőjét, erejét, egyéniségét, Jasza István szenvedélyeket szabadított fel és szenvedélyeket támasztott maga körül, alakja még túlságosan közel van ahhoz, hogy igazi történelmi jelentőségét pontosan meg lehetne állapítani. Életében nem írtak róla memoárokat és kilenc év után is hiányzik a teljes és elfogulatlan Tiszaessay. Ám kétségtelen, hogy nyílegyenes úton haladt, hittel, tiszta kézzel és a saját maga módján értelmezett alkotmányosság szellemében védelmezte utolsó lehelletig a régi Magyarország bástyáit. Az a sereg, amely e bástyák mögé telepedett és a régi, nemes, mohos falakat megtoldta a háború utáni friss és mohó reakció várövével — nem sokkal több joggal gyújthat szövétneket Tisza sírja fölött, mint Kossuth mauzóleumán. • Halottainkat tehát nem csak szépen temettük el, de alaposan eltemettük. Azok, akik e sírokhoz igazi joggal, igazi örökösökként közeledhetnének, kevesen vannak s csak az esti homály leple alatt lopóznak a hivatalos cécók hamar kihűlt helyére. Kevesen vannak, de ők azok, akiknek Ady Endre üzeni a székely fejfa alól. „Őrzők, vigyázzatok a strázsán.“ Nagy küzdelem folyik a történelem átírásáért, hogy Lipót császár legyen a hős és ne Rákóczi - mondotta Ravasz püspök a reformáció emlékünnepén Raffay püspök szerint a nemzet életérdeke, hogy a különböző felekezetek testvéri kezet nyújtsanak egymásnak A reformáció emléknapjának az ünnepségei már vasárnap megkezdődtek és a fővárosnak mintegy harminc különböző helyén volt ünnepség. Ezek közt a kelenhegyi evangélikus nőegyesület emlékünnepélyén Herrmann Miksa kereskedelmi miniszter, az egyházközség felügyelője tartott beszédet, melyben a polgári egyszerűség, a hazaszeretet és az emberszeretet szükségességét hangsúlyozta. A Bethlen Gábor-, a Magyar Calvin- és az Országos Luther Szövetség rendezésében hétfőn este folyt le a Vigadóban a budapesti protestáns társadalom ünnepe, amelyen részt vettek a luteránus világkonvent Budapesten időző tagjai is. Barla-Szabó József országgyűlési képviselőnek, a Bethlen Gábor Szövetség társelnökének megnyitó beszéde után Persson, a svéd evangélikusok kiküldötte üdvözölte a magyar protestantizmust, majd Ravasz László református püspök tartotta meg ünnepi beszédét. Ismertette a reformáció lényegét és igazságait és hangsúlyozta, hogy ebben az országban a magyarság és protestantizmus egyet jelentenek. — Csodálkozom azon, — mondotta a püspök —, hogy vannak protestáns emberek, akik egy gyönge pillanatban képesek odadobni őseik hitét, reverzálist adnak és megtagadnak egy szenvedésteljes múltat. Fel kell említeni ezt, mert most nagy küzdelem folyik a magyar történelem átírásáért, azért, hogy Lipót császár legyen a hős és ne Rákóczi, hogy kiderüljön, hogy a reformáció és a protestantizmus csak szégyenteljes kalandja volt a magyar géniusznak és ami ezzel összefügg, az mind destrukció, torzítás, sötétségben botorkálás, kínzó átmenet, amelytől meg kell szabadítani a magyart. Vigyázzanak: a legrettenetesebb játék egy nemzet ideáljait megölni ! Több alkalommal szakította meg Ravasz püspök beszédét a viharos éljenzés, amely nagy erővel nyilatkozott meg akkor is, amikor a felekezeti békéről száll. — Ha az a kemény harc, amelyet köznyelven felekezeti békének szoktunk nevezni — folytatta Ravasz püspök— csak annyi volna, hogy kik üljenek a miniszteri székekben, mennyi legyen ennek vagy annak az államsegélye és a keresztet kívülről vagy belülről viseljük-e, ez igazán olyan játék volna, amely nem érné meg a fáradságot. Nem hiszem, hogy komoly lélek ne hallaná itt egy rettentő földalatti vihar dübörgését, a hitetlen kapitalizmus küzdelmét a hitetlen kommunizmussal. Ebben a nagy ellentétben kielégítő feleletet egyedül Krisztus ad, mert olyan világban élünk, ahol egyesek dőzsölnek akkor, mikor ezrek ártatlanul elpusztulnak. Ezt látni kell, ezt meg kell mondani. Ne vessük most egymás szemére, melyik a konzervatív és melyik a forradalmi, hiszen némelykor inkább teremt forradalmat a gonosz ancien régime, a konok maradiság, viszont nem minden szabadelvűség üdvös, mert van a sátánnak is szabadelvűsége és progressziója. Egy jól rendezett társadalomban pörölhetnek azon, hogy minek tartják egymás papját és hogy embernek vélik-e egymást vagy miegymásnak, ma azonban ilyesmi egy megfeledkezett világ rettentő fényűzése és játéka. Percekig tapsolta és éljenezte az ünnepség közönsége Ravasz püspököt és jó időbe tellett, míg Raffay Sándor evangélikus püspök megkezdhette ünnepi beszédét. — Fáj nekünk — kezdette a püspök —, hogy ebben a szerencsétlen, megtiport magyar hazában napról napra romlik a felekezeti békesség és nincs olyan erő, mely a romlást megállítja. Megemlítette ezután Raffay püspök, hogy az idei római katolikus nagygyűlésen szintén elhangzottak megértést kívánó kijelentések. Hangsúlyozta, hogy a magyar protestánsok nyugodtan és békében akarnak élni és a nemzet meg a társadalom érdekében együtt dolgozni. A nagy katolikus püspök Pannonhalmát és Debrecent összekötő aranyhídja — folytatta Raffay — köddé foszlik, ha csupán ünnepi szónoklat marad. Volt már egyszer a felekezetközi békességnek egy erős aranyhídja, a Lambruschini-féle excepció, amely a vegyes házasságokról szólott. Ezt az aranyhidat a Corpus Juris Canonici lerombolta. Újra fel kell építeni a felekezetközi békességnek a hídját, mert a katolikusoknak meg kell érteniük, hogy egyetlen önérzetes ember sem tűrheti el, hogy tisztes házasságát, melyet Isten és az állam törvényei szerint megkötött, bárki, bármi címen ágyasságnak s az ebből a viszonyból származó gyermekeket fattyainak nevezze. Itt van a felekezetközi viszonynak károkozó bacillusa. A nemzet életérdeke, hogy a különböző felekezetik testvéri kezet nyújtsanak egymásnak. Raffay püspök beszédét lelkes ujjongással köszöntötte az ünneplő közönség. A régi képviselőházban is ünnepség volt a reformáció évfordulóján. A Bethlen Gábor-, a Magyar Calvin- és az Országos Luther-Szövetség rendezte ezt az ünnepet, amelyen Jörgensen Alfréd dán egyetemi tanár volt az ünnepi szónok, aki azzal fejezte be előadását, hogy szeretné, ha Dánia és Magyarország között szorosabbra mélyülne a viszony. Utána Imre Sándor egyetemi tanár a protestantizmus mai feladatairól tartott beszédet, Tóth István a Bethlen Gábor Kör, Thomka István pedig a Bethlen Szövetség nevében szólalt fel.