Magyar Hirlap, 1928. április (38. évfolyam, 76-98. szám)
1928-04-01 / 76. szám
7 7/ 24 FILLÉR FEXER * PESSKeKr . ............................. —------- I MUJRICE MAORI: m huJ* 1 lUllíli Mii NTsTli 11GRIS T1TKA ÄSS Ä Ilii 11 El MAGYAR HÍRLAP «■««USE» ÁPRILISi regénykedvezménye Macchiavelli vagy a Láthatatlan Diktátor írta: ZSOLT BÉLA Olvasom, hogy egy kitűnő olasz tudós, a renesszánsz búvára, Dante szimbolikájának megfejtője, holnap Macchiavellit magyarázza és ünnepli a reneszszánsz-kultuszt ápoló Corvin Mátyás Társaság-ban. Az „Államtitkár“ halálának decemberben volt a négyszáz éves fordulója és a vasárnapi előadás bizonyára igen illetékes eszközökkel ébreszti számunkra a Cinquecento e notórius, gyűlöletes és félreismert zsenijét. Nicolo Macchiavelli kétségkívül a legmegbélyegzettebb név volt az irodalomtörténetben, amíg csupán a Principe és a Liviuskommentár cinikusoknak és kegyetlenül erkölcsteleneknek tetsző adataiból következtettek jellemére. A fejedelmi, diktátori hatalom „használati utasítása“ valóban mentes az álszenteskedéstől és a mai értelmű eszményiségtől. Rideg, praktikus tanács, nem frappáns tételek formájában, hanem tapasztalati alapon. Nicolo Macchiavelli hosszú ideig szoros összeköttetésben állott Cesare Borgiával, „a szörny“-nyel, aki azonban mégis legközelebb vitte Itáliát az egységhez és a gyülevész olasz bérharcosokból győzelmes hadsereget szervezett. Nicolo Macchiavelli, holott republikánus és demokrata volt és börtönbe, kínpadra került meggyőződéséért — Itália egysége és szabadsága gondolatának szolgálatában megvetette annak a központi hatalomnak empirikusan felépített elméletét, amelytől a nagy nemzeti cél megvalósítását várta. . Hogy e cél eszközeinek meghatározásában és javallásában nem volt finnyás, nem Macchiavelli egyéni erkölcstelenségéből, hanem kora iránt való őszinteségéből és céltudatosságából ered. A közeli utókor bizonyára többre értékeli, a távoli utókor viszont hamarabb elfelejti, ha Castiglione módjára megrajzolja az Udvari ember etikailag idealizált portréját. Macchiavelli azonban nem ambicionálta, hogy V. Károly kora egyik legtökéletesebb lovagjának tartsa. Diplomataként megfordul az olasz fejedelemségek és a transzalpin királyságok udvaraiban, bőven nyílik tehát alkalma és módja, hogy kitapogassa az uralkodó eszmények, pápai, királyi és császári devizák mögöt rejtőzködő reális tényezőket. Macchiavelli Principerje szerint az uralkodás csakugyan a helyesen alkalmazott színlelés, a szuverén ámítás és hazugság, a szerencsével való bánni tudás és az idejében alkalmazott kegyetlenség művészete. * „A jogtalanságokat egyszerre kell véghezvinni — tanácsolja —, hogy rövid ideig kevesebbet ártsanak, a jócselekedeteket apródonként, hogy jobban gyümölcsözzenek.“ „Abból, ami nem a tied, sem alattvalóidő, könnyen lehetsz adakozó, mert másokéból adakozni nem okoz lázongást, sőt inkább magadhoz fűz, a magadéból költeni, ez az, ami megöl.“ „Nem teheti és nem is szabad egy fejedelemnek megtennie, hogy hűséget tartson, ha ez kárára van és a helyzet megkívánja, hogy szavát megszegje. Sohasem hiányoztak egy fejedelemnek hiteles okok, amelyekkel hűtlenségét kiszínezze. Ezt a szerepet azonban ügyesen kell játszani, nagy tehetőnek és leplezőnek kell lenni. Az emberek különben oly buták és annyira engedelmesek a mindennapos szükségnek, hogy az, aki félre akar valakit vezetni, mindig talál olyant, akit félrevezethet.“ „Kétségtelen, hogy a szerencse legalább felényi befolyással van cselekedeteinkre és csak azt engedi meg, hogy a másik felét kormányozzuk magunk vagy még annyit sem.“ * Ezek az idézetek valóban azt bizonyítják, hogy Nicolo Macchiavellinek nem voltak illúziói a fejedelmi hatalom erkölcstanáról. De vájjon lehettek-e illúziói annak, aki a Cinquecento Itáliájában politizált és Borgia Cesare udvarában tanulta meg, hogy kell százada emberei felett a főhatalmat gyakorolni, hogy kell barátokat szerezni és barátoktól, ellenfelektől megszabadulni? És lehettek-e illúziói egy korban, amelyben ezek az alapelvek szükségszerűen alakultak ki, a középkor szinte teokratikusan szervezett rendje alól felszabadult egyéni ambíciók nyomán? Az isteni jog után az emberi jog, az Isten kegyelméből való fejedelem után a saját tehetségéből, elszántságából, gallásnélküliségéből hatalomra jutó s nem küldetésében, hanem saját erejében hívő szuverén individuum. A renesszánsz hőse, az egyház közösségében feloldódott egyén után — az emberi erejéből uralomra termett és uralkodni képes egyén. Macchiavelli megmutatta tengelyét egy történelmi kategóriának, mely az előzőhöz viszonyítva, minden erkölcstelensége mellett is több szabadságot, szélesebb lehetőségeket teremtett, mert a középkor nyomasztóan zárt, merev egységének mindenhatóságát megtörte az ember egyéni erejével. Ez a humanizmus szociológiája, a renesszánsz forradalmi cappja volt az ember felszabadulásának és mert forradalmi volt, nem lehetett mindig erkölcsös és esztétikus. Macchiavelli tanai azonban kora közvéleménye előtt nem voltak olyan visszataszítóak, mint például a XIX. század szemében, mely már nem a felszabadult egyén, hanem az egyéni abszolutizmus alól felszabadulni vágyó társadalom szempontjából vizsgálta tanításait. Ám az egyén felszabadulása szükségszerű előzménye volt a szélesebb társadalmi felszabadulásnak, és a renesszánsz avatta először emberi joggá az emberi sors intézésének mindeddig elvont privilégiumát. * Ez az egyéni jog integrálódott három évszázad során, amíg a francia forradalomban osztályöntudattá, osztályok öntudatos jogává jegecesedett. Hogy a félremagyarázott macchiavellizmus közben és mindmáig is undok eszközzé vált a zsarnokok használatában, nem csökkenti Macchiavelli érdemét, aminthogy értékét növeli, hogy művéhez kora igazi élményét — nem hazugságait és erkölcsi közhelyeit vette anyagul. „E munkában vannak tévedések — mondja Macaulay, — ezek a tévedések azonban olyanok, amelyeket író Macchiavelli helyzetében nem kerülhetett el. Politikai vázlatában jobban átgondolta az eszközt, mint a célt. A nagy elv, hogy társadalmak és törvények csak a magánboldogságok összegének növelése végett léteznek, nincs eléggé elismerve.“ Ünnepelni, értékelni, magyarázni tehát lehet, érdemes, sőt szükséges Macchiavellit, aki vígjátékírónak „jobb a legjobb Goldoninál és nem sokkal marad a legjobb Moliére mögött“, aki békés természete mellett eredeti és nagytájékozottságú hadászati művet írt és klasszikusa a világos és tömör kifejezés módjának. Történelmi jelentőségét, irodalomtörténeti nagyságát ma már csak a tájékozatlanság magyarázza félre, de a hatalom gyakorlásának tudományában leckét venni tőle időszerűtlen és csak ideig-óráig vezethet célhoz. Macchiavelli a diktatúra élettanát írta meg és ez az élettan nem sokat fejlődött négy évszázad alatt. Ma is a Principe elvei maradtak legfőbb törvényei. Az egyéni jognak ez a brutális túltengése azonban ma már szemben áll millió és millió egyén öntudatos hitével saját sorsa intézésének jogában. A diktátor mellett van egy másik diktátor, a láthatatlan diktátor, ahogy a Macchiavellihez viszonyítva, bizonyára naiv Coudenhove- Calerghi a „választót“ nevezi. Európa nagyobb, fejlettebb, gazdagabb és szervezettebb részén ez a láthatatlan diktátor parancsol és uralkodik. Franciaországban, Németországban éppen most lesik visszafojtott lélekzettel, hogy fog rendelkezni a láthatatlan diktátor béke és háború, élet és halál fölött. S az egész világ abban reménykedik, hogy ez a népmilliókból alakult szuverén eleget tesz a nagy elvnek, amelyet Macaulay Macchiavelli műveiben nélkülöz: a társadalom és a törvény a láthatatlan diktátor jóvoltából a magánboldogság összegének növelését fogja szolgálni. Négyszáz évvel Macchiavelli halála után végsőkig kiélezetten áll a harc a látható és a láthatatlan diktátorok között. A Választó és a diktátor mérkőzésének kimenetelétől függ, hogy az emberiség megteszi-e előre azt a lépést, amelyiyel Macchiavelli előbbre lendítette kora társadalmát. A „Royal Oak“ angol hadihajón történtek miatt indított hadbírósági tárgyaláson végre kiderültek a titokzatos okok, amelyek a Daniel korvettkapitány elleni eljárás megindítását eredményezték Londonból jelentik a Magyar Hírlapnak. Dániel korvettkapitány perének tárgyalása az egész közvéleményben nagy érdeklődéssel találkozik, már csak azért is, mert a hadbíróság tárgyalását az Eagle repülőgépanyahajón tartják meg. Az eddigi megállapítások szerint a Royal Oak hadihajón bekövetkezett viszályok alábbi okokra vezethetők vissza: 1. A tenger erős hullámzása miatt nem a hajó jobboldali kötélhágcsóját, hanem a baloldali kötélhágcsót bocsátották le a tengernagy érkezésekor. Ez a hajóetikett súlyos megsértése, holott valamennyi állam haditengerészetében nagyon sokat adnak az illemszabályokra. A tengernagy emiatt úgy az első tiszt, mint több más jelenlévő hallatára azt a kijelentést tette, hogy a hajó nem méltó arra, hogy vezérhajó legyen. Ezután leeresztették a jobboldali kötélhágcsót s a tengernagy elhagyta a hajót. Az első tiszt megállapította, hogy a tengernagy viselkedése miatt a fegyelem a hajón igen meglazult és az esetről jelentést kell tennie. A jelentést azonnal meg is szövegezte és felolvasta tiszttársainak. 2. Egy estély alkalmával, amelyet a hajón tartottak, a tengernagy kijelentette a hajó zenekarának karmestere előtt, hogy a zenekar teljesítménye nem egyéb zenebonánál, amely csak a fület bántja és azután jazz-band-et hozatott. Emiatt a karmester rögtön beadta lemondását. 3. A tengernagy azzal vádolta az első tisztet, hogy egy estély alkalmával, amelyet ugyancsak a hajón tartottak meg, nem gondoskodott elég táncosról a hölgyek részére és elmulasztotta a tisztek egy részét bemutatni azoknak. Mindkét esetben alantas tisztek előtt tett emiatt szemrehányást az első tisztnek. A tengernagy által használt kifjezések kétségtelenül olyanok voltak, hogy nemcsak a sorhajóparancsnok állt az első tiszt pártjára, hanem még a hajó lelkésze is. A háborút, mint a nemzeti politika eszközét elítélik - ezt kell kijelentenniök Briand szerint a háborúellenes egyezményt aláíró hatalmaknak Párizsból jelentik. Ma tették közzé Briand külügyminiszternek Kellog amerikai államtitkár javaslataira adott válasz jegyzékét. A jegyzék elején Briand annak a reményének ad kifejezést, hogy az ebben az ügyben eddig lefolytatott levélváltásnak egyszer mégis gyakorlati eredménye lesz. A francia kormány mindig azon az állásponton volt, hogy a kétoldalú háborúellenes szerződés sokkal elfogadhatóbb, mint a többoldalú, mert ez utóbbinak végrehajtása rendkívül nagy nehézségekbe ütközik. Ezzel kapcsolatiban Briand ismét emlékezetébe idézi az amerikai külügyi államtitkárnak azt a havannai kongresszuson elfogadott határozatot, amely a támadó háborút elítéli. Egy második határozatában a kongresszus már általában a háborúról is elítélően nyilatkozik, de ez a határozat csak előkészítő irat egy esetleges pánamerikai döntőbírósági szerződésnek. A francia kormány mégis hajlandó elfogadni az amerikai javaslatot, de csak azzal a feltétellel hogy az ebben vállalandó új kötelezettségei nem állnak ellentétben a múltban kötött egyezményekkel. Briand szerint a francia kormánynak három fentartást kell a javaslatok elfogadásához fűznie: az egyik az, hogy a többoldalú háborús szerződésnek egyetemesnek kell lennie, azt valamennyi hatalomnak alá kell írnia és ha az abban vállalt kötelezettségeket valamelyik szignatórius hatalom megszegi, akkor ezzel a többi hatalom kötelezettségei megszűnnek a szerződésszegő hatalommal szemben. A harmadik fentartás az, hogy ha