Magyar Hirlap, 1928. július (38. évfolyam, 147-172. szám)

1928-07-01 / 147. szám

12 1928 július­­. A tanács meghosszabbí­­totta az uccai árusítás idejét Két hónap előtt nagy feltűnést keltett a fővá­ros tanácsának rendelete, amellyel az uccai áru­sítás záróráját a nyílt üzletek zárórájának meg­felelően állapította meg. A fűszerkereskedők és a többi üzleti érdekeltségek akciójára hozta ezt a határozatot a tanács és ezzel sok ezer kis­­exisztenciát tett tönkre, mert az uccai árusok nagyrészt az üzletek bezárása utáni időben az esti órákban adták el árujukat. A tanácsi rende­let következtében azonban az uccai élelmiszer- és gyümölcsárusok is este nyolc órakor kénytelenek voltak eltá­vozni a standról, a luftballonárusokat már hat órakor elzavarták az utcáról, azzal, hogy a tanács rendelete sze­rint iparcikkeket csak este hat óráig szabad az utcán árusítani. A szegény kisemberek azonban nem nyugod­tak meg a döntésben és azóta nap-nap után né­pes küldöttségek keresik fel az illetékes fóru­mokat, hogy tőlük a rendelet módosítását, sé­relmeik orvoslását kérjék. A legutóbbi közgyűlé­sen interpelláció formájában is szóvá tették az utcai árusokkal szemben elkövetett méltányta­lanságot és úgy látszik, ennek az erőteljes ak­ciónak az ere­dményeként a tanács el is ha­tározta a rendelet módosítása A legutóbbi tanácsülésen Lobmaijer Jenő ta­nácsnok előterjesztést tett az utcai árusítási szabályzat megfelelő átszövegezésére és a záróra idejének újabb szabályozására. A tanács az elő­terjesztéshez hozzájárult és ennek következté­ben a jövő héten az utcai árusok egy része az élelmiszereket és gyümölcsöket az eddigi nyolcórai záróra helyett éjféli tizenkét óráig, a wirslláru­sok a hajnali egyórai záróra helyett reggel négy óráig, a luftballonosok pedig az este hatórai árusítási rend helyett éjfél utáni egy óráig árusíthatják cikkeiket az uccákon. Ez az új rend azonban nem vonatkozik az összes uccai áru­sokra, hanem a tanács csak a hadiözvegyekkel és hadi­­rokkantakkal tett kivételt és csak az is ré­szükre hosszabbította meg az uccai áru­sítás idejét. A kerületi elöljáróságok a hadiözvegy és hadi­rokkant uccai árusok igazoló könyvecskéibe be­vezetik majd a meghosszabbított zárórái enge­délyt, azonkívül a főváros saját maga „hadiöz­vegy-árus­“ és „hadirokkant-árus“ feliratú táb­lákat nyomat és ezeket a táblákat az elöljáró­ságok útján az illető engedélyeseknek kiosztja. Az árusok tartoznak ezeket a táblákat feltűnően kifüggeszteni, hogy az ellenőrző hatósági köze­gek láthassák az esti árusítás jogosságát. Az elöljáróságokat az új rendről a jövő hét elején értesítik és felhívják, hogy ilyen értelem­ben azonnal hajtsák végre az intézkedéseket A hadirokkant és hadiözvegy uccai árusok tehát legkésőbb a jövő hét végén már éjfélig árusít­hatják a gyümölcsöt és egyéb cikkeiket az uccá­kon. Az új rend a közönség körében is nagy örömet keltett Tisztviselői kinevezések és előléptetések A tisztviselői státusban régóta várt kinevezé­sek és előléptetések listája most jelent meg. Eszerint 1928. évi július 1-től a főiskolás tiszt­viselők státusában az V. fizetési osztály B) fize­tési csoportjának első fizetési fokozatából ugyan­azon fizetési osztály A) fizetési csoportjának első fizetési fokozatába lépett elő: Miskovics János felügyelő; az V. fizetési osztály B) fizetési cso­portjának második fizetési fokozatából ugyan­azon fizetési osztály A) fizetési csoportjának második fizetési fokozatába léptek elő: Dömek Richard és Dörre Jenő felügyelők. A VI. fizetési osztály B) fizetési csoportjának első fizetési fokozatából ugyanazon fizetési osz­tály A) fizetési csoportjának első fizetési foko­zatába léptek elő: Dr. Berzsenyi Károly, dr. Do­­bokay Árpád, Soós András, Nagy Béla, dr. Reit­­mayer Rudolf titkárok, Csont Adolf főmérnök. A VII. fizetési osztály A) fizetési csoportjának első fizetési fokozatából a VI. fizetési osztály A) fizetési csoportjának harmadik fizetési fokoza­tába Marsovszky Gyula mérnököt főmérnökké nevezték ki. A VII. fizetési osztály B) fizetési csoportjá­nak első fizetési fokozatából ugyanazon fizetési osztály A) fizetési csoportjának első fizetési fo­kozatába léptek elő: Berkovics Bernát, Varga Bálint, Schabata István mérnökök, dr. Bálint Sándor, dr. Ocsovai József segéd­titkárok, Illyés Endre mérnök, dr. Rabóczky Dezső, dr. Várady- Szakmáry Tihamér, dr. Kelenfy Gyula segéd­titkárok. A VIII. fizetési osztály A) fizetési csoportjá­nak első fizetési fokozatából a VII. fizetési osz­tály A) fizetési csoportjának harmadik fizetési fokozatába vitéz Lajthay Jenő mérnök — mér­nökké, dr. Vass-Eysen Rezső fogalmazó — se­gédtitkárrá kineveztetett. A középiskolás tiszt­viselők státusában az V. fizetési osztály B) fize­tési csoportjának első fizetési fokozatából ugyan­azon fizetési osztály A) fizetési csoportjának első fizetési fokozatába lépett elő. Rád­er Lajos felü­gyelő Az V. fizetési osztály B) fizetési csoportjának második fizetési fokozatából ugyanazon fizetési osztály A) fizetési csoportjának második fizetési fokozatába léptek elő: Németh Lajos, Virágos Lajos, Bárdosi Gyula, Vadászi László, Matlasz­­ko­vszky Károly, Varasdy Géza Kálmán, frieden­­lichi Fritz Pál László felügyelők. A VI. fizetési osztály A) fizetési csoportjának első fizetési fokozatából az V. fizetési osztály A) fizetési csoportjának harmadik fizetési foko­zatába: Simon Géza Gyula, Vadnai Dávid, Gaál Lajos főintézők felügyelőkké neveztettek ki. A VI. fizetési osztály B) fizetési csoportjának első fizetési fokozatából ugyanazon fizetési osz­tály A) fizetési csoportjának első fizetési foko­zatába léptek elő: Schuszter János, Toegel Nor­bert, csébi Pogány István Zoltán, Somogyi Jó­zsef főintézők. A VI. fizetési osztály B) fizetési csoportjának második fizetési fokozatából ugyanazon fizetési osztály A) fizetési csoportjának második fizetési fokozatába léptek elő: Boné József, Orosz Ber­talan, Szendrey Pál, Papp Jenő, Drucker Dávid Léb, Hamar József, Nabóczky Miklós, Polgár Kálmán, Hoffmann Ödön, Takács János, Ko­­peczky Ottó, K. Szabó János, Stróbl Joachim Gábor, Osváth Béla főintézők. A segítség módja az ügyvédek helyzetén Reflexiók a miniszteri ankéthoz Írta: Dr. FORGÁCS DEZSŐ, a miskolci ügyvédi kamara titkára Nagy, igen nagy bajoknak kell ott már lenni, ahol a kormány egyik tagja szemé­lyesen veszi kezébe a segítés alatt és szemé­lyes vezetése alatt állapíttatnak meg közel három órán át tartó szaktanácskozáson a bajok és az orvoslások módjai.* A magyar ügyvédség kétségkívül elisme­réssel fogadja az igazságügyminiszter komoly lépését, amellyel az ügyvédi kar segítségére siet és sürgős intézkedéseket ígért az ügyvéd­ség helyzetének megjavítására. Mi nem ké­rünk agyontámogatást. Az ügyvédségnek hi­vatásából kifolyólag a boldogulás útja csakis az egyéni erők és képességek szabad és kor­látlan versenyében van adva s ha az összes ügyvédi kamarák vezetői készséggel és örömmel fogadták az igazságügyminiszter meghívását az ügyvédség helyzetének javí­tását célzó szaktanácskozásra, ez annyit je­lent, hogy a magyar ügyvédség ma már olyan válságos helyzetben van, amelynél cső­döt mondott a „suum cuique" szólama. Maga az a tekintélyes anyag, az a tömérdek repa­­rálni való sérelem, amelyeket az ügyvédi kamarák kiküldöttei az értekezleten az igaz­ságügyminiszter elé terjesztettek,­­ mu­tatja, hogy az ügyvédi kar képtelen a maga erejéből lábra állani és kormánysegítség nélkül nem is lesz képes erre. Az ügyvédi kar tisztában van azzal, hogy sorsán gyökeresen az általános gazdasági helyzet renesszánsza nélkül segíteni nem lehet, éppen azért fogadtuk megnyugvással mi — a kamarák kiküldöttei — a miniszter azon bejelentését, hogy egyelőre a legsür­gősebb teendők tárgyában várja a javasla­tokat. Korunk tisztában van azzal is, hogy elsősorban az ügyvédi munkaalkalmak sza­porítása lenne az a panacel, amely az ügy­védség sorsán nagyot lendítene, de másrész­ről ez bizonyos tekintetben kétségtelenül beleütköznék a más foglalkozási ágak (köz­jegyzők magánmunkálatai, közjegyzők, stb.) érdekkörébe, éppen ezért e tekintetben ja­vaslataink csakis ezek figyelembevételével s tehát ennek körén belül mozogtak. Lehetetlent az ügyvédi kar sem vár a kormánytól s az ügyvédi kar kétségbeesett helyzete dacára is az értekezleten résztvettek imponáló önfegyelmezettségére vall, hogy a javaslatok csaknem mind olyan irányban hangzottak el, hogy lehetőleg ne a mások kárára történjenek intézkedések az ügyvéd­ség javára,­­ másrészről óvatosan tartóz­kodtak oly irányú javaslatok megtételétől, amelyek az állam pénzügyi érdekeit érin­tenék. Pedig volna e tekintetben is okunk pa­naszra: az ügyvédi keresetet háromszorosan terhelő adók (kereseti, jövedelmi és for­galmi adó) éppen nem alkalmasak az ügy­védség helyzetének javítását előmozdítani, különösen az át nem hárítható és az ügy­védi költségek megállapításánál a bíróság által soha tekintetbe nem vett forgalmi adó az, amelynek antiszociális mivolta szembe­ötlő. A munkaalkalmak szaporításával megért­jük igazságügyi kormányzatunk nehéz hely­zetét, éppen azért szóltak javaslataink akként, hogy pl. a közjegyzők államosítása által ezen karnak is megadatnék régi óhaja, viszont egy lényeges területű munkakör (telekkönyvi ügyvédi kényszer, magánok­iratok szerkesztése stb.) az arra minden­képen érdemes ügyvédi karnak jutna. A küszöbön álló közigazgatási reform és ezzel kapcsolatban a kvalifikációs törvény­nek a mai fejlettebb jogi állapotoknak meg­felelő rendezése mind olyan, amelyek az ügyvédek helyzetének javítására kedvező alkalmak. Az egyetemi jogi oktatási idő felemelése, a kötelező beckelátogatás, az ügyvédjelölti joggyakorlati idő megfelelő felemelése, mind azon röviden megfejtendő problémák közé tartoznak, amelyek az ügyvédség, sőt nemcsak az ügyvédség, hanem a köz javára szolgálnának. Helyesen hangoztatta azonban az értekez­letet vezető igazságügyminiszter, hogy ezek nem tartozhatnak a legsürgősebben meg­oldandó feladatok közé, nem pedig már azért sem, mert mindezek a törvényhozás feladatait képezik s tehát késnénk a javítás eszközeivel. Hogy pedig a helyzet javítása sürgős teendőket igényel, azt elsősorban maga a miniszter hangoztatta, akinek kész örömest honoráljuk abbeli kijelentését, hogy maga is olyan komolynak tartja az ügyvédi kar helyzetét, hogy okvetlenül segíteni akar és ez ma olyan probléma, amellyel minden tényezőnek komolyan foglalkoznia kell. Melyek tehát a segítés sürgős, mondjuk legsürgősebb eszközei? Erre a fentiek után szinte magától adódik a felelet: azok, ame­lyekhez sem törvényhozási feladat, sem az állam pénzügyi megterhelései nem szüksége­sek. Ami az elsőt illeti, az ügyvédség legna­gyobb sérelmeinek egyike az 1921. évi XXVII. t.-c. azon rendelkezése, hogy nyug­díjas köztisztviselő ügyvédi oklevél nélkül is folytathat ügyvédi gyakorlatot A világ egyetlen állama sem ismer hasonló törvényt, amely az illető szakra való képesítés nélkül is megengedné a felvételt éppen akkor, ami­kor másrészről a nyilvánosság előtt elhang­zott számtalan kormánynyilatkozat és éppen maga ez a szaktanácskozás is megállapí­totta, hogy a magyar ügyvédség túlzsúfolt a­kar helyzetét komolynak tartja s ennek megszüntetése a kormány kiváló gondját képezi. A legkiáltóbb ellentmondás lenne, hogy az ankét az ügyvédek szaporítását megszün­tetni óhajtja (gyakorlati idő meghosszabbí­tása, szigorúbb vizsga, stb.), másrészről pe­dig hatályban maradna a most érintett tör­vény, mert ennek eredménye ekként nem lehetne más, minthogy bizonyos idő múlva alig lenne más ügyvéd, mint ügyvédi diploma nélküli nyugdíjas köztisztviselő Az ügyvédi kamarák évi jelentéseiben fog­lalt kívánságok nagy részére mindig az volt a stereotíp válasz, hogy pénzügyi okokból nem teljesíthető. Viszont a fent hivatkozott törvénycikk megint csak törvénnyel lenne hatályon kívül helyezhető, ami nagyon is elhúzná a javulás tényleges bekövetkeztét, éppen azért büszkén mondhattuk az anké­ten: „egyszer mi olyan javaslattal is elő­­állunk, amely nemhogy pénzügyi megter­helést jelentene az államra nézve, hanem ellenkezőleg: megtakarítást“ s amellett tel­jesen legális intézkedés is lenne. A javaslat az volt, hogy minden olyan nyugdíjas köz­tisztviselőnek, aki ügyvédi gyakorlatot foly­tat, ennek tartamára nyugdíja ideiglenesen beszüntetendő. Legális lenne az intézkedés, mert hisz az állam a nyugdíjas köztisztvise­lőnek olyan kenyérkereseti lehetőséget nyújt az ügyvédség gyakorolhatására ügyvédi diploma nélkül, amely kétségtelenül „kivé­teles“ intézkedés és tehát nem kívánhatja senki, hogy kétszeres nyugdíjat élvezzen, egyszer a nyugdíj folyósítása által az ál­lam, másodszor pedig az ügyvédkedés által a többi ügyvédek és a közérdek terhére! Ami a második elvet illeti, hogy a javítás eszközei ne érintsék az állam terheit, ezzel tehát el van érve, viszont a nyugdíj „ideigle­nes“ beszüntetése rendeleti úton is kimond­ható. Ugyanilyen szempontok vezettek bennün­ket — az ankéten résztvevőket — azon ja­vaslatunk megtételénél is, hogy a kötelező ügyvédi díjszabás kormányrendelettel sza­­bályoztassék, amelyre a minisztériumnak már megvan a törvényes felhatalmazása. (Polg. prdtts. Ért. 104. §.) Az ügyvédi ka­maráknak állandó kívánsága ez s hivatva van az ügyvédség helyzetén segíteni, amel­lett pedig az erkölcsi nívót emelni s nem utolsó sorban a bíróság tekintélyét növelni, mert kiküszöböltetni fog az a sok súrlódási felület, amely az ügyvédi költségek kérdésé­ben bíró és ügyvéd között nem egyszer elő­áll. Már az 1870. évi magyar jogászgyűlés jegyzőkönyveiben — amely az ügyvédi rend­tartás alapelveivel foglalkozott — olvashat­juk (lásd „Themis.“ I. évf. 1870. szept. 29-iki számát) az ügyvédség rendezése felett tartó vitáról hogy az ügyvédrendezés alap­­elveiül a következő pontok állíttattak fel: a) szabad ügyvédkezés, b) kellő elméleti és gyakorlati szakképzettség, c) önkormányzat, d) a bíróságoktól függetlenség, szükséges lévén, hogy ennek és a felek iránti igazolási vád elhárításának tekintetével megfelelő díjszabályzat alkottassák. Ez utóbbira a szakosztály azon határozatot hozta, hogy: „a díjszabályzat felállításának üdvös hatásai alig ismerhető félre, mert felszabadítja az ügyvédet a bírák kegy­osztogatása alól egy­részről és a felek zsarolási vádaskodásai alól másrészről, hogy pedig erre nálunk szükség van, az kétséget nem szenved, mert a bírák kegyosztogatása és az ügyfelek gyanúsítása egyaránt ássa alá az ügyvédi kar tekinté­lyét.“ Soha aktuálisabbak ezen 60 évvel ezelőtt megállapított elvek nem voltak, mint nap­jainkban, amikor a kar kiváló gondját ké­pezi az ügyvédi tekintély emelése is, ésany­­nyira, hogy a szaktanácskozáson mi magunk kértük az ügyvédi fegyelmi bíráskodásnak is mielőbbi szigorúbbá tételét. A kötelező, egyöntetű országos ügyvédi díjszabás pedig közelebb hoz bennünket az ügyvédi tekintély emeléséhez is s amellett tömérdek előnye közül csak azt az egyet emelem ki, hogy a perek apasztására is al­kalmas, mert az ügyvédet megszabadítja a rá nézve mindig kínos azon feladattól, hogy érdemletét — miután ennek összege mindig misztikum nemcsak az ügyfél előtt, hanem az ügyvéd előtt is — bíróilag érvényesítse. Íme, szerények voltunk kérdéseinkben a szaktanácskozáson, ez kétségtelen. Szigorú bírái önmagunknak, amikor kéréseinket az igazságügyi kormány előtt előadtuk. Nem rajtunk múlik, ha még ezen összesűrített kéréseink teljesítése is süket fülekre talál. De ezt nem hisszük, nem hihetjük. Egy kiváló közgazdászunk mondotta, hogy a miniszteri ankéteken mindig az az érzése, mintha az elnöklő miniszter álarcot viselne, hogy semmi irányban el ne árulhassa vé­leményét arckifejezése által. Mi ezen a leg­utóbbi miniszteri szaktanácskozáson, ellen­kezően, valahogyan úgy éreztük, mintha az igazságügyminiszter szívbe!! őszinteséggel és a megoldandó probléma halálos komoly­ságának tudatában akarná az ügyvédek hely­zetét megjavítani. Hogy akarja, abban ezek után a magyar ügyvédi kar nem kételkedhetne, s hogy tudja is, a szak­tanácskozáson elhangzottak alátámasztják, valamint hogy ezen reflexióid is csupán annyit akarnak dokumentálni, hogy a legsürgősebb feladatok megoldása e téren valóban nem nehéz. A magyar ügyvédi kar pedig nem is akar egyebet, mint régi nagy tekintélyének fen­tartását, aminek azonban előfeltétele anyagi helyzetének javításai . * Lásd az erről szóló tudósítást a Magyar Hír­lap május 16-iki számában. Vasárnapi Egy párizsi nő eljutott a dalai láma szent városába Párizs, június 30. Tibet még ma is a titkok országa. A világ legmagasabb hegyeitől körülzárt exotikus föld lakói még mindig igyekszenek magukat elszi­getelni Európa kíváncsisága és az európai kul­túra befolyása elől. Katolikus lelkészek mégis már vagy két és fél évszázaddal ezelőtt elju­tottak a tibetiek szent városába, Lhassába és 1719-ben a kapucinusok Tibetben kápolnát is építettek. A XIX. század kezdetéig Tibetbe tilos volt behatolni az idegeneknek és az idők folya­mán még élesebbé vált a tibeti lámák által sür­getett rendszabály. Egy angol katonai expedí­ción kívül, melyet Younghousband ezredes veze­tett Tibetbe 1904-ben, kevés európainak sike­rült eljutni a dalai láma szent városába, Lhassába. Ami a férfi­ vállalkozóknak nem sikerült, azt most elérte egy nő, egy párizsi asszony, Alexandra David-Noel. A vakmerő párizsi nő évekig tartózkodott Ázsiában, mielőtt tibeti út­jára vállalkozott és szélesalapú buddhista stú­diumokat folytatott. Megtanulta a tibetiek nyel­vét, azután, hogy még könnyebben célhoz jus­son, adoptált egy fiatal buddhista lelkészt, aki azután tibeti útján útitársa lett. Kínából indul­tak a tibeti expedícióra, amelynek során szám­talan kalandot éltek át és végül minden aka­dályt leküzdve, David-Neel asszony koldus­nőnek öltözve, eljutott fogadott fiával együtt Lhassába. Így lett Alexandra David-Noel az első európai nő, aki az élő buddha városába el tudott jutni és ott két hónapig időzött ka­landokban gazdag, veszélyes útjáról könyvet írt amely Voyage d'une Parisienne á Lhassa címen most jelent meg egyik párizsi könyv­kiadónál. Elmondja a könyvében a bátor pá­rizsi asszony, hogy egész útján szigorúan meg kellett őriznie inkognitóját, mert különben a legveszedelmesebb támadásoknak tette volna ki magát Csak Gyangtsé­ben, Tibet harmadik leg­nagyobb városában, amely az angol kereskede­lem egyik tibeti empóriuma, nevezhette meg magát. Megjelent az ott székelő brit hivatalnok bungalorjában és annak nagy álmélkodására angolul szólalt meg. Elmondotta, hogy Kínából gyalog tette meg az utat Tibetbe és nyolc hó­napig vándorolt olyan vidékeken át, amelyeken eddig még európai nem­ járt.

Next