Magyar Hirlap, 1930. május (40. évfolyam, 98-122. szám)
1930-05-18 / 112. szám
[Vasárnap IRODALMI ÉLET — —■—11 mint a könyörtelen realitással, véres naturalizmussal megrajzolt lövészárok és fogságbeli élmények. Földi Mihály komor szavainak sötét baldachinja mögül nemcsak a felravatalozott élet döbben ránk, hanem egy-egy résen átvilágít fájdalmas, de forró lírájú, meghatott érdeklődése minden emberi szenvedéssel szemben. Biztos ismerője az élet anatómiájának. Keze nyugodt, idegei fegyelmezettek, mint a jó operatőré, de azért lancettája megmegremeg, amikor az élet elevenjébe vág. Ez a szordinós érzékenysége szívmelegétől átfűtött légkört teremt a regényhősei körül, akiket húsból és vérből, könnyből és mosolyból mintáz meg a szemünk előtt az írói életteremtés impozáns elhitető erejével. Szerencsés és ritka értéke Földi Mihály írásművészetének, hogy magasabb írói célkitűzései sohasem gátolják abban, hogy meséje romantikájával mindig érdekes is tudjon lenni. A Franklin Társulat kiadásában megjelent új regényének sikerében nem jelentéktelen része van ennek a kivételes képességének is. Várkonyi Titusz Egy szépasszony regénye Clara Viebig új regényének alcíme ez, amely Charlotte von Weiss-ről, egy angyalian széparcú nő életéről és extatikus lelkéről szól. Clara Viebig valamikor a naturalizmus végső éveiben indult el, mint a modern német literatúrának egyik komoly várományosa s a századvégi és századeleji évek ama kevés nőírója közé tartozott, akik a színpadig is eljutottak s akiktől az elbeszélő literatúrában nagyon komoly értékeket vártak. Meg kell állapítani, hogy az írónő ezeket az ígéreteket nem egészen váltotta be. S amit produkált, gyakran nem emelkedett túl a szórakoztató literatúra nagy átlagán. Most ebben az új regényében mintha legalábbis elgondolásban régi emlékei térnének vissza. S ha az emberi lélek titokzatos mélységein próbál is járni, eszközeiben is, múltjának emlékei s a naturalizmus emlékei támadnak úra életre. Az új regény témája látszólag közhely: angyali arc, ördögi lélek. Konvencionálisan és romantikusan hangzik ez, pedig amit Clara Wiebig csinálni akart és részben megcsinált ebben a regényben, az nem ilyen obligát jellegű. Ez a Charlotte von Weiss valahol egy német kisvárosban kis államhivatalnok családjában lát napvilágot, abban az időben, amikor még a kisvárosból postakocsin lehet csak Berlinbe jutni és még a legkultúráltabb emberek szeme is postakocsin jár, amikor az emberi idegélet furcsa jelenségeit látja. Ez a Charlotte von Weiss angyali szépség, de valóban nem angyali az idegszerkezet, amellyel fölszerelődött. Lehunyt szeme túl korán vetődik föl, mohón és éhesen. Még nem tudja halovány sejtésben sem, hogy mit keresnek az idegei, de már él és hatni próbál női ösztöne, amely e koraérettségében nem egészséges, sem külső jelentkezésekben, sem következményekben. A modern pszichiáter a lélekanalízis eszközeivel hamar fölismerné, micsoda titkok rejtőznek az angyali arc mögött, a görcsös ájulások és az egyre expanzívebb ösztönélet mögött. De akkor tanácstalanul állnak körülötte. Mesterséges elnyomások és kalózfölszabadulások viszik tovább az életét a gyermeki élet erotikus játékaitól egy öreg férj karjain át telhetetlen szexuális életbe s azon túl emberpusztító, furcsa és bűnös kiélésébe beteg lelkének. S mikor a törvény keze végre leleplezi titokzatos méregkeverő bűneit, a börtön kapuja nyílik meg előtte s harminc éven át őrzi egy elmúlt társadalom a fegyházcellában azt, akit tizenhét esztendős korában egy jobb ember és lélekismeret a kórházba, az ideggyógyintézetbe utalt volna és sok mindentől, saját magától is, megmentette volna. Ez az a mélyebb mag, amely ott rejlik Clara Viebig regényében, amelynek külső eseményei azonban túlzsúfoltan és valóban romantikus hangossággal, inkább csak érdekes olvasmányt adnak, mint e proféina igazolását. Földi Mihály: Kezdődik újra minden A béke utolsó villamos feszültségű napjaiban, a régi élet kereteit szétrobbantó háború és a romokat is elhantoló forradalmak ciklonja után állít elénk Földi Mihály új regénye két végzetesen egymásra talált fiatal életet, egy orvosnövendéket és egy medikát, akik a társadalmat minden eresztékében meglazító földindulás után egy pillanatra azt hiszik, kezdődik újra minden és csak lidércnyomásos álom volt a két világrészt egymás ellen lázító dans macabre. Riadtan eszmélnek azonban rá, hogy összeomlott a régi élet sok végvára, céltalanná váltak hajdani célok, üszkös romjai maradtak csak meg régi illúziók álom-palotáinak, a régi életszemlélet tragikusan nagy elváltozásai, átértékelődései mentek végbe, elsikkadtak nagy vezérlő gondolatok s a lövészárkok trogloditái dúltan, ziláltan, irányt vesztett lélekkel roskadnak vissza az új megpróbáltatások küszöbére. Kezdődik újra minden, de megváltozott minden és a felborult világ lázas vergődésben keres új egyensúlyt, új kielégülést. Megyeri Miklós, a fiatal orvos, az eredendően is kételkedő és viaskodó ember, aki a vér apró lázainak magát megadó pillanatain át is szűzen őrzi meg első nagy szenvedényét, utálkozva, halálosan megtépetten menekül a világfelfordulás rászennyeződő iszapja elől az utolsó menedék, az anyai szeretet mentőrére felé s közben leteríti egy határőr golyója. Névtelen magyar katona. Rangjelzése nincs — mondja Földi Mihály. De fémjelzése van: százszázalékosan élő és szenvedő ember volt abban a felfokozott életben, melynek pokoli tüze elhamvasztotta az 1914 sírkövével lezárt világot. Háborús regény Földi Mihály regénye, ha már kategóriát keresünk a számára. A háború démonikus lelke él minden sorában, noha nem ama divatjuknak örvendő írások közül való, melyeket front-regénynek vagy hadifogoly-élményeket dramatizáló regénynek neveznek. De mégis sokkal emberibb közelségbe hozza a háborút, jobban érzékelteti, és magyar olvasóközönségnek aligha kell bemutatni Panait Istvtit, a román irodalomnak ezt az örökbolygó alakját akinek Kyra Kiralina c. regénye Romain Rolland pártfogása mellett ért el jó néhány világnyelven nagy és megérdemelt sikert. Panait fiatalkorában szegény csavargóként járta be Egyiptomot, Szíriát, Jaffát, Beirutot, Damaszkuszt , Libanont, Görögországot és Itáliát. Vándorlásai folyamán gyors egymásutánban volt pincér, pék, lakatos, rézműves, mechanikus, gépész, napszámos, hajórakodó, szolga, cégfestő, mázoló, fényképész és újságíró. Helyét azonban sehol sem sikerült megtalálnia, nyomora egyre súlyosbodott, úgyhogy 1921 folyamán Nizzában öngyilkossági kísérletet követett el. Ez az esemény fordí■ tótta azután feléje a kultúrvilág érdeklődését és Romain Rolland már említett támogatása egyszeriben elviselhetőbb körülmények közé segítette. Tökéletes Selfmademan Panait Istrati, akárcsak Gorkij Maxim, akire életének kalandos fordulatai egyébként is erősen emlékeztetnek. Mint Gorkij, ő is fantasztikus hívévé szegődött a bolsevista Oroszországnak, amiben kétségkívül nagy szerepet játszott az a rengeteg nélkülözés és eredménytelen küzdelem, amelyen fiatalságában keresztül kellett esni. Nem is volt tehát meglepő, hogy Panait Istrati minden nyilatkozatában, és írásában Szovjetoroszországról, mint a földi paradicsomról beszélt és egyszerűen hazugságnak bélyegzett minden olyan beszámolót, amely kritikus kézzel nyúlt a huszadik századnak eme legsúlyosabb problémájához. Vagy két év előtt azután Panait Istrati elhatározta, hogy személyes tapasztalatok nyomán ír hatalmas könyvet a mai Oroszországról; hosszú időn keresztül — majd tizenhat hónapig — tanulmányozta a nagy keleti birodalom helyzetét és viszonyait és tanulmányainak eredményeként két kötetben a napokban jelent meg útjáról szóló beszámolója, — ez a két kötet azonban alighanem nagy meglepetést fog kelteni az író ismerői és tisztelői körében. Mert Panait Istrati szokott szókimondásával és őszinteségével kíméletlenül pálcát tör a szovjet kormány egész rendszere fölött és ismételten hangoztatja, hogy csak az nem világos előtte: miként referálhattak kedvező irányban egyes olyan írók, akik állítólag ugyancsak személyesen szerezték benyomásaikat... Panait Istrati a szovjet kormány meghívására utazott Oroszországba és a hatóságok mindvégig teljes erejükkel segítenék őt munkájában. A tizenhat hónap alatt a hatalmas birodalmat minden irányban beutazta, a legkülönbözőbb társadalmi állású emberek százaival beszélt és különösen az állítólag uralkodó osztály, a munkásság soraiból szerzett számos informátort magának. Panait Istrati, mint a szabadság fanatikus harcosa, mindenekelőtt a szakszervezeti terrorról közöl súlyos adatokat. Kifejti, hogy ez az elnyomás sokban különbözik a polgári kormányzatú országokban szokásos diktatórikus törekvésektől; ez az elnyomás az egyén gazdasági megsemmisítésével egyenlő. A kommunista szakszervezet csak olyanokat tűr meg tagjai sorában, akik minden önálló gondolkozásról hajlandóak teljesen lemondani és könyörtelenül elfojtják a legártatlanabb különvéleményt még akkor is, ha annak hangoztatói a munkásmozgalom régi, érdemes vezéreinek sorából kerülnek ki. Egyetlen meggondolatlan szó — Panait Istrati szerint — elegendő ahhoz, hogy az embert a szakszervezetből kizárják, amivel aztán minden joga megszűnik az élelmiszerekhez, a lakáshoz, egyszóval — az élethez. A munkanélküliek és hajléktalanok hazája lett Oroszország és Istrati megdöbbentő adatokat sorakoztat fel arra nézve, hogyan lehet ma orosz földön lakáshoz jutni. A legegyszerűbb és leggyorsabban célravezető mód, ha az ember a szomszédját, illetőleg a kívánt lakás tulajdonosát, mint ellenforradalmárt feljelenti és ilyenformán börtönbe juttatja. Ha jók az összeköttetések a G. P. U.-hoz (a hírhedt titkosrendőrséghez), akkor esetleg véglegesen meg lehet szabadulni a kellemetlen vetélytárstól. Istrati maga is elmond egy ilyen esetet, amikor alig sikerült egy jóravaló, derék munkást — aki még hozzá három gyermek atyja — megmenteni a biztos haláltól, mert valamilyen szervezett elvtársnő szemet vetett a szerencsétlen ember nyomorúságos lakására. Istrati egyenesen tragikusnak mondja az orosz munkásosztály helyzetét. Egyik-másik szakmában ugyan valamivel magasabbak a munkabérek, mint a forradalom előtt (különösen talán a vas- és fémmunkások között), ez azonban semmit sem jelent, ha meggondoljuk, hogy időközben a ruházkodás és az élelmezés költségei jelentékenyen emelkedtek, az általános helyzet tehát romlott — még ebben a szakmában is, pedig azt szokták mondani, hogy a vasmunkások az egyedüliek, akik az új helyzettől előnyöket élveznek. A lakásviszonyokról közölt adatok is minden képzeletet felülmúlnak és szinte nehéz kiválasztani a sok közül azokat a feljegyzéseket, amelyek a helyzetet a legélesebben jellemzik. A szalmai állami üzemek 2500 munkása közül például csak 125-nek van félig-meddig tűrhető lakása, a többiek turnusokban alszanak egy hatalmas teremben, egymás mellett felsorakozó matracokon , az elképzelhető legnagyobb piszokban. Rykowban már „gondoskodtak“ a munkások elhelyezéséről, de hogy itt milyenek a viszonyok, arra talán elegendő a Pravda egyik beszámolójának megjegyzését idézni: „a hatalmas kaszárnyában a férgek nyüzsgése veszi körül a lakókat“. Még egy adat: a Leningradban ezidőszerint dolgozó mintegy 45.000 építőmunkás közül mindössze 1245-nek jut állandó lakás, a többiek ott töltik az éjszakát, ahol éppen reájuk esteledik ... Sokan hivatkoznak azokra a jóléti intézményekre, amelyekkel a szovjet kormány a munkásság segítségére sietett. Panait Istrati ezt a legendát is más megvilágításba helyezi: személyes tapasztalatai alapján megállapítja, hogy az üdülőtelepeken tartózkodó munkások elhelyezése és ellátása a lehető legkedvezőtlenebb, úgyhogy a beutalt lábadozók egyre-másra szökdösnek ezekről a helyekről haza ... Panait Istrati nem elégszik meg a tények felsorakoztatásával, hanem egyszersmind fel is veti a kérdést: mi az oka a lépten-nyomon jelentkező korrupciónak? A legfőbb bűnöst a szovjetbürokráciában látja és kereken kijelenti, hogy a lejtőre való züllés Lenin halálával kezdődött és a Stalin-féle rezsimmel , Trockij és társainak száműzetésével — a tűrhetetlen állapotok elérték tetőpontjukat. Persze a hibák gyökerét még mélyebben kell keresnünk és Istrati nem habozik megállapítani, hogy véleménye szerint, végzetes hiba volt éppen Oroszországban kísérletezni a tiszta szocialista állam megteremtésével. Sem az oroszok, sem az ukránok, sem azörmények nem törődnek különféle elméletekkel; ezek a csupa szív és mély érzésű né-í pék fanatikusan szeretik nyelvüket, hazájukat és vallásukat, amiként ezt dalaik és irodalmuk világosan bizonyítja. Ezek az emberek az Internacionálé után most is el- éneklik megszokott hősi énekeiket és semmiféle oktatás vagy tanfolyam nem változtat azon az életmódon, amelyet örökségként őseiktől vettek át. Panait Istrati könyvében van egy mondat, amely röviden és hatásosan tör pálcát az egész mai orosz rendszer fölött, de ez a mondat meglehetősen váratlanul éri azokat, akik a román író eddigi véleménynyilvánításait és felfogását ismerik. Oroszországban — mondjuk — kétmillió, teóriával teletömött fejű ember él; ezek az üres szívű és üres agyú emberek nem egyebek a fordizmus és az amerikanizmus automatáinál, akik az érzést burzsoá betegségnek, a szerelmet egyszerű nemi aktusnak tekintik — de ezeken kívül itt van még a 150 milliónyi embertömeg, amely él és élni akar és amely az örök ideálokról soha, semilyen körülmények között nem hajlandó lemondani ..." Ezek után pedig érdekes volna pontosan megtudni: vájjon milyen keserű személyi tapasztalatokra tehetett szert oroszországi tanulmányútja folyamán Panait Istrati, hogy szélső forradalmár prédikációi után — most egyszerre szent háborút hirdet az uralomra jutott szélső forradalmi kormányzat ellen? (K. L) Károly Sándor: Én vagyok az Út, a Hazugság ... Néhány évvel ezelőtt Az ötszázadik emelet című regényével tűnt fel Károly Sándor. Nagy sikere volt az Az ötszázadik emelet-nek, és azért élénkérdeklődés előzte meg a szerző új regényét. Az Én vagyok az Út, a Hazugság... egy furcsa újságírókarrier történetét mondja el. Sok keserűség, csalódottság van a szerző .. ben, pesszimizmusa többé-kevésbbé elfogulttá teszi. Egyoldalúan látja az eseményeket, a kor-rrupcióban, a panamában látja mindennek a megoldási lehetőségét. Ezt az írói tévedést azért hangsúlyozzuk, mert Károly Sándor naggyon tehetségesen kezeli tollát, van elbeszélő készsége, jól látja figuráit, ért a cselekmények bonyolításához. Kiábrándult világszemlélete megakadályozza aban, hogy bármiben is higyyen. Az Én vagyok az Út, a Hazugság... epés vádirat a mai világ ellen. Károly Sándor nem hisz a szerelem tisztaságában, a tehetség érvényesülésében, a hivatás szentségében. Zavaróan hat, hogy könyvében — egyébként rutinosan — az évezredek óta kitisztult fogalmakat tá-ámadja. Érthető lenne, ha gyűlölete szocialista elfogultságból eredne. De Károly érintetlenül hagyja a szociális problémákat A Konvencionális hazugságok regényét írta meg, de nem hisszük el az írónak, hogy mindaz valóban hazugság, társadalmi züllöttség, amit könyvében annak állít be. Mégsem lehet letenni az új regényt addig, amíg nem olvastuk végig. A regény szinte bravúrja annak, hogyan lehet élvezetessé tenni egy írói tévedést. És most már még felfokozottabb igényekkel várjuk Károly Sándor új írásait. (Lukács István.) Cederholm Boris: „A Cseka országában“. Nemrégiben jelent meg Cederholm Boris finn írónak „A Cseka országában“ című műve, melyet a külföldi sajtó annak idején meleg méltatásban részesített. A székesfehérvári Csitárycég bocsátotta most magyarul nyilvánosságra ezt a művet igen szép köntösben. Cederholm Boris az orosz birodalmi flotta volt kapitánya a háború után tiszti rangjáról lemondva, kereskedelmi pályára lépett s mint egy nagy délamerikai cég, finnországi megbiziottja a szovjet engedélyével Helangforsból Oroszországba utazott, hogy cége részére a régi kereskedelmi kapcsolatokat felújítsa és kereskedelmi szerződést kössön a szovjet kereskedelmi világgal. Mint volt orosz tisztet a Cseka hamis ürügy alatt nemsokára letartóztatta, egyik börtönből a másikba hurcolta s bár egy ízben éhségsztrájkkal sikerült menekülnie a lassú, de biztos halált jelentő szolovecki száműzetés elől, utóbb mégis csak odaszállították a borzalmak szigetére. Innen a finn kormány erélyes és lankadatlan közbenjárására végre kiszabadult és hazajutott Finnországba. A vele történteket Cederholm Boris teljes írói készséggel, keresetlen őszinteséggel és oly megdöbbentő közvetlenséggel adja elő. Megismerjük belőle a Cseka felelősség nélküli üzelmeit, patologikus méreteket öltő kivégzési mániáját és a Fehértengeren levő szolovecki szigeteken sínylődő orosz számkivetettek ezreinek golgotajárását. A könyvet Milosevits Miklós fordította sok készséggel magyarra. Hogyan lesz egy szélsőbaloldali íróból a szovjet elkeseredett ellensége Panait Istrati szenzációs leleplezései az oroszországi terrorról és az orosz munkásosztály szenvedéseiről HIPLAP 1930 május 18. 23 A MAGYAR HÍRLAP ELŐFIZETÉSI ARAI: 1 hóra 2.80 P, lU évre 8 P, Vs évre 15 P*