Magyar Hirlap, 1930. június (40. évfolyam, 123-145. szám)
1930-06-01 / 123. szám
Vasárnap INSULA LEBO (Levél is lehet a pénzügyminiszter úrhoz) írta: MÓRA FERENC Ne tessék térképen keresni, mert nincs a világon olyan mappa, amelyikre rá volna nyomtatva. Kissé kiesik a világforgalom útjából ez a sziget, amelyet semmiféle víz nem vesz körül. Ennélfogva olyan sziget ez, amelyikre mindenféleképpen el lehet jutni, csak éppen hajón nem. Túl a Tiszán van, gyalogszerrel három óra Szegedhez, autón húsz perc, vagy félnap, aszerint, hogy hogy szolgál a szerencse. Innen a tápéi kompig öt perc, a tápéi komp túlsó feljárójától a Lehő-szigetig tíz perc, öt perc, míg a komp átcsigázza az autót a Tiszán. De ha az eső eláztatja a komplejárót, vagy a Tisza kiloccsan rá és beköpi sárral, akkor órák telnek bele, míg a modern technika diadala megteszi ezt a három lépés hosszú, de egy lépés mély utat. Olykor az ősi technika igénybevételével: ökrös szekérrel. S ilyenkor kiderül az is, hogy nemcsak lóhajtó embernek nem való a nazarénus vallás, hanem gépkocsisnak se. Én ugyan nem élek káromkodással, tiltom is tőle, aki fölött hatalmam van, de kénytelen vagyok beismerni, hogy arra a gép is jobban hallgat, mint az imádságra. Hiszen azért ördög szekere. Mindenesetre sokért nem adnám, ha egyszer hazánk nagyjai a külföldi jeleseket megkéjkompoztatnák ezen a tájon. Az algyői kompon való átkelés ugyan még romantikusabb, mert ott a meredek feljárón sokkal komolyabb esélye van a halálos szerencsétlenségnek, de azért inkább ajánlom a magyar kultúrfölény illusztrálására a tápéi kompot. Itt itthonosabban érzem magam s egy kis protekcióval is tudok szolgálni. Akit én itt oltalmamba veszek, annak nem kell a kompkötelet húzni, mint más emberfiának. Ezt nem a közlekedési szabályzat írja elő, mint a révpénzt, hanem az emberség. ősi tradíció szerint tartozik vele minden rendes ember a révészeknek. Ez az a bizonyos kölcsönös segítség, mint természettörvény, amelyről Krapotkin herceg azt a magyar fordításban is igen elterjedt, de többnyire fölvágatlan állapotban található szép könyvét írta. Hát azt itt se nagyon olvasgatják, a törvényt azonban tartjuk, legalább egyik parttól a másikig. A révészek húznak minket, mink meg húzzuk a révészeket. Egy darabig én is rendes ember módjára viseltem magamat, de aztán a révészek eltanácsoltak a kötéltől. Hogy nem ilyen emberek számára való az. Nono. E tekintetben ugyan lehetnek elágazók a vélemények innen és túl a Tiszán, a vízen azonban így ütött ki a népszavazás. Olyan kegyben állok a két révésznél, hogy nekem még köszönnek is, ámbár egyébként ezt a foglalkozási ágat nem művelik. Errefelé mély víz a Tisza és örvényes. Nem merem kipróbálni, hogy ezt a megkülönböztetett figyelmet a bakon ülő hajduzsinóros városi kocsisnak köszönhetem-e, vagy azon pettyegetett britannika-szivaroknak, amelyekkel a révészmesterség iránt való nagyrabecsülésemnek jövet-menet kifejezést adok. ★ öt kilométeren a tiszai töltés tövében gurul a kocsink, ahogy a kompból kiérünk. Jobbról sásliliomok sárga lángja világít ki a keskeny nádasból, azontúl fehér mécsvirágok, lila ökörfarkkórók, sötétkék zsályák ringatódznak a rétszélben. A fehér cickafark néhol hajnalszínre pirosodik, ott szikfolt keveredik a televénybe. A széki saláta levelei közt nyulak kergetődznek, valahonnan szívszaggató gyereksivítást hoz a szél, sündisznókat öntött ki a víz, összeszorultak vagy tízen egy arasztos szigetkére s a kétségbeesés emberi hangon siratja őket. A nádas sűreje ezer hanggal van tele: csipogás, csettegés, hápogás, vakogás, vijjogás, füttyögés, mind az ég madarainak nászmuzsikája ez. A gólyát nem hozza ki a sodrából semmi: féllábon állja a haptákot és néz maga elé olyan komikus méltósággal, hogy bátran címermadarának választhatná a népszövetség. (Igaz, hogy azért van köztük különbség is, a gólya maga eszi meg a békát.) * Elkanyarodik a kocsi a töltéstől s most már a búzamezők közt zötyögünk vagy tíz kilométert, a pipaccsal, pipitérrel, szarkalábbal, búzavirággal szegett dülőutakon. Ezek vidám társaslények, kiülnek az árokszélre és ránevetnek az emberekre. A konkoly, meg a kaszanyag nem kedvelik se a társaséletet, se az embert, beljebb húzódnak a búzák és rozsok óceánjába. Isten madarai közül a fürj, meg a pacsirta ittlakosok. A tanyák egy kicsit szétszaladtak egymástól, mintha valami megijesztette volna őket, de azért vannak jó néhány százan. Rendesek, tiszták, húsvétra meszeltek, mert így pünkösd felé már nincs idő ilyen hívságos dolgokra. Jó, hogy a kívül piros, belül sárga vadrózsa magától is felkúszik a sövényre s a hajnalicskának se kell létrát támasztani a kútágashoz. Ezt a párezer holdas szántóföldet úgy hívják, hogy tápai rét. Csak a neve szerint tartozik a gyékényfonó ős faluhoz, Tápéhoz, a gazdája Szeged város. Ő vette el a Tiszától nem is olyan régen, néhány emberöltővel ezelőtt. Azelőtt is vízivilág volt, az árvanád még most is fel-feküti a fejét a rozsban, de nem igen bír kilátszani belőle, olyan hatalmasra nő az a kövér rétföldben. Áldott vidék ez s jól jár, aki itt árendálhat néhány hold földet a várostól. Törik is érte magukat még messzebb vidékről való magyarok is. Akik tanyát ragasztottak maguknak a hosszú lejáratú bérleteken, azok közt nemcsak szegediek, dorozsmaiak, csongrádiak vannak, hanem makóiak is, bácskaiak is, sőt olyan öregasszonyt is találtam, aki úgy invitált be a tiszta szobába, hogy „gyűljön be minálunk“. Ki is találtam, melyik vidékre való, meg is mondta, hogy jászszentlászlói eredet. Legtöbb azonban a tápéi nép, ki napszámba jár át, ki a maga bérletén közömködni. Napközben nem igen látni itt embert, csak napszállat felé tetszik meg, mennyi itt a nép és milyen jól szolgál ez az esztendő. Nyolcvan ember, meg tíz-tizenkét szénásszekér a komp terhe egy-egy fordulónál. Ezer holdak kalásztengerének százhúsz holdas szigete a Lebő, ahol most már negyedik hete ősöket keresünk. ♦ Keresték ott az ősöket már az elődeim is, de nem sok szerencsével. Föl is jegyezték az utókornak, hogy nem érdemes ott kutakodni, mert rég fölforgatott már mindent az eke. Nagy kár, mert ott sok minden lehetett. Hiszen már Anonymus is emlegeti az insula Lebe-t, tehát az már a honfoglalás korában is megvolt s akkor is így hívták, mikor Szegedet még semminek se hívták. Ennek a hagyománynak köszönhetem, hogy nekifeküdtem Anonymusnak és nekifogtam az ásót a Lebőnek. Anonymusszal nem voltam olyan szerencsés, mint a mestereim, mert nem találtam meg benne a Lebőt. Egy kézzel rajzolt régi mappán megleltem ugyan, de az csak százötven éves. Azt hiszem, az elődeimet a komp vezethette félre, mert ennek az eredete bizonyosan visszamegy legalább is a honfoglalásig. S ez olyan tökéletes intézmény, hogy nem is változott azóta se. Ellenben az ásás azt bizonyította be, hogy néha nem árt, ha ujjat húz az ember a kedves öreg árnyakkal, akik kitaposták előtte az utat és onnan felülről vigyáznak rá, hogy jó nyomon jár-e. Bizonyosan nekik van benne legtöbb örömük, hogy most ez egyszer nem fogadtam nekik szót. Én megtaláltam a Lebőn, amit ők hiába kerestek. Csakugyan jártak ott a honfoglaló ősök, akár húzták a kompkötelet, akár nem és hagytak ott a földben a csontjaik mellett egy-két múzeumi ritkaságot. Például vas zablát, amelyiknek szarvasagancsból van a szára. Meg színes üvegmozaikos, félholdformájú bronzfüggőt, amilyent eddig csak négyet találtam az országban. De hát ez nem az, amit én kerestem. Én az ősember hagyatékát kerestem az egykori szigeten, amely évezredekkel ezelőtt a legvédettebb helye lehetett a Tisza-Maros szögének. Nagyon alkalmas lehetett arra, hogy ott a kő-, vagy a bronz emberek egész nemzedékei éljenek a maguk módján kultúrfölényes életet. Föltevésem nem csalt meg. Rátaláltam a kőkori és rézkori embereknek a temetőjére is, a falusok omladékaira, a hamu alá temetett tűzhelyeire is, hol harminc centiméter, hol három méter mélységben s egy fél hold területről már eddig is annyi himmi-hummijukat hurcolgattam, küldözgettem haza, hogy külön szoba kellene nekik, ha legalább pincénk volna. Marékszámra a kovát, a jaszpiszt, az obszidián-szilánkot, ami mind messze földről hozott kincse volt az ősembernek öt-hatezer évvel ezelőtt. (Az a szép ebben a tudományban, hogy itt egy-kétezer esztendő se előre, se hátra.) Tarisznyaszámra a szerpentinből, dioritból, mészkőből való kővésőt, kőbaltát, némelyik egészen finatlan, a másikon meg háromszor is újra van kezdve a fúrás. (Fogadok a fél fejembe, hogy ennek a gazdája se volt felsőházi tag.) Zsákszámra a cserép, amit meander díszít, meg meanderoid, meg voluta és spirális s ami különösen nevezetes, monochrom festés, rendesen piros és polichrom festés, fehér, sárga, téglavörös, karmazsin-piros, matt barna és fényes fekete. Kagylógyöngy is van vagy egy licényi, zsugorítva temetett ősünk nyakából, meg háztapasztás is, az ősember öt ujja nyomával, tán a legrégibb daktiloszkópiai lelet a világon. Egy különös égett agyagdarab is van, hosszú ©2E1 . Amíg bőre izgutó fürdő és erős dörzsölés után mindenütt izzik, szórja be azt Williams Talc-kal. Kellemesen frissít, abszorbál fölös nedvességet, hűti az egész testet és tiszta, kellemes illatot hagy hátra, melyet a férfiak szeretnek. A Williams Talcot testszíne és finomsága a használatban láthatatlanná teszi. Ezért szeretik a férfiak is, hogy borotválkozás után a fénylő foltokat, melyeket a hab hátrahagy, eltüntessék és az arcot simává és puhává tegyék. Williams Tabot a Williams borotvakrém és ,Williams Holder Top borotvarúd gyárosa készíti és a világon közismert jóságáról. Vezérképviselet: Kanitz Iván és Társa. Budapest. IV. Kapható mindenszaküzletben. Williams Tale férfiak részére ._______324a mgamjaMatangWW lyukak benne, betetejezve alul, fölül s azokban múmiák, mint az egyiptomi fáraók. Ezek valamilyen kőművesdarázsnak a múmiái,, a deák nevét nem tudom könyv nélkül, de gondolom, nem is kéri azt számon tőlem senki. Ez a darázs ráépítette a fészkét az őskori gunyhóra, agyagból s mikor a falu leégett, akkor cseréppé égett a darázsfészek is. Ebben a leletben az az örvendetes, hogy a kőművesdarázs építőművészeté ötezer év óta semmit se fejlődött, ennélfogva nem kell attól félni, hogy a darázsnépek az ember népek fölé kerekednek. Ámbár az is igaz, hogy a Leben az emberi építőművészet se fejlődött semmit a kőkorszak óta... De hát elég is lesz ennyi a lelet-leltárból. Ez is leginkább csak Tompa Ferenc barátomat érdekli, a Nemzeti Múzeum kitűnő ősrégészét, aki a télen olyan monográfiát adott ki a kőkorszaknak erről a szakaszáról — ő Theiss-kultur-nak nevezi — hogy én minden regényem dicsőségét odaadnám érte. Ahogy én a druszámat ismerem, ha ezt hétfőn elolvassa, kedden már utánam jön a Sebőre. (Azért csak hétfőn, mert olyan budai remetének ismerem, aki vasárnap nem rontja magát újságolvasással.) Hát még ha azt is megtudja, hogy egy tűzhelyen akkora, majdnem egész edényt találtunk az ős- HÍRLAP 1930 június 4. 3 A rossz gazdasági viszonyok dacára PÉLDÁTLAN SIKER JEGYÉBEN FOLYIK SZÉNÁS SÁNDOR selyemvására mert a cég főnöke a legképtelenebb árleszállításokkal mindenki számára lehetővé tette, hogy kevés pénzzel megvásárolhassa a leggyönyörűbb valódi hernyóselyemből készült anyagokat. Bécsi ucca 5., a Deák Ferenc ucca sarkán Wien, PeterspSatz 3. (Graben 26-os §iás)