Magyar Hirlap, 1935. március (45. évfolyam, 50-74. szám)

1935-03-31 / 74. szám

22 1033 március­­30. In­AGy­iB hírlap Vasárnap Jules Combon, a diplomata Henry Bordeaux, a katolikus szellemű regényíró; ■Joseph Bédler, esztétikus és irodalomtörté­­netíró, kétkötetes francia irodalomtörténet szerzője; André Chevrillon, a Taine-sze­em­é­ben dolgozó esszéíró; Pierre de Nolhac, a versaillesi múzeum őre; Georges Goyau tör­ténetíró, a katolikus kérdések alapos histo­­riku­sa; Édouard Estaunié, az analitikus re­gény mestere, akinek írásaiban különösen a bénák, a volt „baronnier“, a párizsi ügy­védi kamara volt elnöke, aki a jogászokat képviseli a halhatatlanok között; a társa­dalmi „csevegéseiről“, de még inkább tár­sasági szerepéről ismert Georges Lecomte, aki tahin , az irodalmi dilettánsok képvi­selője; Émile Picard, a matematikus, egy­szerű körny­ezetbe állított egyszerű regé­nyek konzervatív írója, aki írt néhány ko­moly történeti könyvet is; de la Force her­ceg, a márka, de előkelő histórikus; Paul Valéry, a legterméketlenebb, legszűksza­­vúbb, de sokak szerint legnagyobb francia költő, és esztétikus, akinek összegyűjtött művei elférnének egy nem is nagyon vastag kötetben; a termékeny Abed Hermant, elbeszélő és színpadi s­zerző, végül pedig az utolsó évek során megválasztottak: Emile Maré, Louis Madelin, a Napoleon-korszak legalaposabb modern történetírója, aki új Világításba helyezte a kor sok problémáját és megírta Fouché nagy életrajzát, Maurice Paléoloque, az emlékirataival világhírűvé vált szentpétervári francia nagykövet, aki­­sok finom esség révén is megérdemelte ezt a kitüntetést; Pétain tábornok, és André Chaumoix, aki körülbelül olyan jogcímen akadémikus, mint az előbb említett La­­temte; Pierre Ben Benoit, annak ellenére, h­­ogy a nagy példányszám kedvéért sokszor elhajolt a ponyvaregény felé; Weygand tá­bornok, az európai háború híres vezérkari főnöke, és Turen­ne életrajzíró; Abel Bon­nard, a „jólnevelt“ író; Francois Maurras, a nagy katolikus író, akiit nem szabad ösz­­szetéveszteni Maurras érdekesebb alakjával; Broglie herceg, a nagy fizikus, akiinek már négy-öt őse ült az akadémiában; Franches d’Esperay tábornagy, továbbá a legmű­veltebb francia politikusok egyike, Poincaré volt iroda vezető­je, és volt közoktatásügyi minisztere; ezután a néhány nap előtt megválasztott Bérard, Glaude Farrére és Jachques Bairwille, akinek pályáját a napok­ban méltatta a Magyar Hírlap. Ez összesen 38, két hely tehát még üres a halhatatlanok listáján. Százharmincmilliós vagyon Végül talán nem lesz érdektelen egy pil­lantást vetni a francia Akadémia vagyonára sem. Ezt feléttük élni igen nehéz. Hiszen ott vannak a hatalmas birtokok, mint Chantilly, Chaalis és a többiek, a londoni és római paloták. Valamennyi tele az értékesnél érté­kesebb könyvekkel, kéziratokkal, történelmi és kulturális dokumentumokkal. Az Irodalmi díjak évente több, mint kétszázezer frankot tesznek ki, a kiosztásra kerülő egyéb díjak pedig túlhaladják az öt milliót Mindent egy­bevetve, a szakértők számítása szerint e pil­lanatban kereken 127 millió frankot képvisel az a vagyon, amely felett az Académie Fran­­gaise rendelkezik. Olyan összeg ez, amelyre támaszkodva valóban nyugod­tan nézhet az ezután következő évszázadok elé. (K- L) 1 1 - ■" — —— -m —«mí VAN-E SZÜKSÉG NYELVMŰVELÉSÜNK IRÁNYÍTÁSÁRA? Részletek Zolnai Béla egyetemi tanár most megjelent érdekes tanulmá­nyából. (A Magyar Tudományos Aka­démia kiadása.) Amióta a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottsága Magyarosan című folyóiratával nyilvános működését megkezdte, folyóiratokban és napilapokban többen hoz­zászóltak nyelvművelésünk ügyéhez, s a cél nemes voltának kisebb-nagyobb őszin­teségű elismerése mellett kifogásokat, ellenvetéseket hangoztattak törekvésünkkel szemben, félre­értették célkitűzéseinket, ferde szempontból fogták fell némely irányelvünkért, sőt egyesek buzgalmunkat a k­inéző gúny kézlegyintésé­vel is kísérték. Célszerűnek tartom, hogy ezeket az elhangzást meg nem értő, kifogá­soló és gáncsoló hozzászólásokat összefoglaló címek átállt sorban megvizsgáljam s ezzel együtt kifejtsem nézeteimet nyelvművelé­ Bü­nk kérdéseiről. * Mindenekelőtt azt akarom bizonyítani, hogy nyelvművelésünk irányítására valóban szükség van, mert már első szavunk, amelyet föllépésünkkor hangoztattunk: Veszélyben a «­agyar nyelvi — ellenmondásra találk. Nincs itt semmi baj! — mondották többen a csak pipáló Ladányival Mióta irodalom van a világon, a nyelvészek mindig panaszkod­tak a nyelv romlása miatt, pedig egyik ellenve­­téstevő szerint — aki valamikor maga is szót emelt volt az ilyen rontás ellen — „valami nagy sopánkodásra nincsen okunk". A másik megelégedett hangon így szólt: „Egyáltalán nem látom nyelvünknek veszedelmét. Ellen­kezőleg, azt kell megállapítanom, hogy a magyar írott nyelv általánosságban ép, egészséges és fejlődőben van, Íróink között van annyi, talán több kitűnő stiliszta, mint eddig bármikor volt", stb. Még a Magyar Nyelvőr szerkesztője is meg akar nyugtatni bennünket: „Nincs veszélyben a magyar nyelv, sem épsége, sem szépsége, sem za­mari­a“. Ma már nem írunk így, mondja: Újabban a fejlődés. Az államkormánynak­ ki­egyezést kísérlet stb. Az orvosok sem beszél­nek többé függér kötszövetén levő rostonyás, hájdagos izzagról. A régi és az új bajok Ez igaz. Ebben az irányban haladást álla­píthatunk meg. Nyelvünk Szarvas Gábor ha­tása akit megtisztult a túlhajtott nyelvűi­ kis mesterkélt szóalakjaitól, kiváló nyelv mű­­vé­szek példái pedig írásmodorunkat természe­tesebbé, elevenebbé, színesebbé, fordulato­sabbá tették. Azonban támadtak újabb ba­jok, amelyeket szükséges lm itt kissé részle­tesebben tárgyalnunk. 1. Mindenekelőtt úgy látom, hogy irodal­munknak egyre szaporodó munkásait nem vezeti kivétel nélkül tősgyökeres nyelvérzék, nem hevíti kizárólag nemzeti szellem; a mű­velt idegen nyelvekben való nagyarányú jár­tasság a nemzeti öntudat gyöngülésével kap­csolatban az idegen szóknak mértéktelen kedv­telését vonta maga után, s a külföldi iránt mindig tanúsított nagy hódolatunknál fogva a nyugati, különösen a német műveltségnek erős hatása nyelvünk eredetiségét egyre job­ban veszélyezteti. Ezt csak az nem veszi észre, aki külön nem figyeli, vagy aki a nyelv eredetiségének eszméjével szemben teljesen közömbös. Meg lehet állapítani, hogy eredeti szavaink s az idegenből került, de teljesen áthasonlít, magyarossá vált, tehát úgyszól­ván eredetinek tekinthető szók is egyre na­gyobb számmal tért vesztenek, szükségtelen idegenszókkal cserélődnek föl, feledésbe me­rülnek és elavulnak; az idegen elemek aztán némely tárgy- és gondolatkörben elszaporo­­dottságuk­nál fogva óhatatlanul annyira ösz­­szetorlódnak sokszor, hogy miattuk nyel­vünk egészen nemzetközi (természetesen in­­ternacionális) keveréknek látszik. Csak fi­gyeljük meg jól közéleti férfiaink beszédjét, tudósaink írásmódját, az országgyűlés, a napisajtó, a színházi rovatok, a mozik nyel­vét, némely társadalmi osztályaink beszéd­módját, és száz meg száz példával fogjuk iga­zoltnak látni annyiszor hangoztatott pana­szomat. Bár erre a nemzetietlen nyelvfejlő­désre magában folyóiratunkban is többször rámutattam már, nem lesz fölösleges dolog, ha a hanyatlásnak néhány ilyen példáját itt fölsorolom. A latin nagy előretörése 2. Ami a deák és nemzetközi szókhoz való szertelen vonzódásunkat illeti, a mai nemze­dék jobban szereti generációnak nevezni ma­gát, régi becsvágyát nemzetietlen ambícióba megtagadja, előbb ápolt eszményésrt, köny­­nyeden lemond, és német mintára ideásokatt kuttivál. Képzelete előbb-utóbb elsorvad, s helyét kizárólag fantázia fogja betölteni. Semlegességét föladva, neutralitása törekszik. Tárgyilagosság helyett objektivitással ítéli meg nem a vitás, hanem a kontrovers kér­déseket. Vérmérséklete internacionális tempe­ramentummá­ változott, rokon- és ellenszenve, sőt újabban támadt természetesebb rokon­­os ellenérzése­­a szimpátiába, és antipatiába csapott át stb., stb. 3. Ez a tárgy- és gondolatköreink mindeni ágában mutatkozó nemzeti elven Irány, azaz­hogy a nacionális tendencia nyilvánul meg abban is, hogy irodalmi és társalgási nyel­vünkben egyre újabb és újabb lattinra fordí­tások merülnek föl. Ami Budapesten eddig átlós út volt, azt ma transzverzális útinak ne­vezgetjük, a villamos közlekedés viszony­­díjairól reláció néven szólunk, a százados évfordulókat­ centenáriumra, kereszteltük, az emberbaráti morgaimakat karitatív akciók­kal cseréltük föl. Az ezer­b­en egyszer előfor­duló ezredével rá nyomban milléniumnak ne­veztük el, s az emlékére állított műalkotást, valamint az ugyanezért készült versenypályát mai napig is millenárisnak, mondogatjuk, valószínűleg azért is, mert meggyöngült nydvérzékeinkkel nem tudjuk eldönteni: ez­redé­venek avagy ezredévesnek nevezzük-e. (Az ország, Istennek hála, ezredéves, az em­lék és a pálya ezredévi­ volna, ha ezt mind­nyájunknak megsúghatná a nyelvérzékünk.) Ilyen deákosítások még, hogy némely cik­keknek a világháború alatt rendeletileg meg­állapított legmagasabb árát — nyilván a né­met Maximalpreis utánzásául — maximális árra fordítottuk; hogy „az illetmények csök­kentése tárgyában“ kiadott miniszteri rend­e­letek dacára, folyton érdésredukcióról be­szélünk; hogy a rögtönbíráskodást elrendelő és rögtönítélő bíróságot fölállító kormányin­tézkedések közepette is csak statáriumot és statáriális bíróságot szeretünk mondani, hogy a közigazgatás egyszerűsítéséről szóló tör­vény a gyakorlatban racionalizálássá válto­zott.­­Ez a szó voltaképpen észszerűsítést je­lent, de szégyelljük használni, mert azt árul­nék el vele, hogy az előbbi állapotot észsze­­rűtlennek tartjuk.) A diákasztal és diákotthon intézményeit hiába állítottuk föl, az előbbiből csakhamar menzák, az utóbiból internátusok lettek. A doktori oklevelek honosításáról már teljesen megfeledkeztünk, csak diplomák nosztrifiká­­lásáról van tudomásunk, s még a világos és magyaros diákjóléti intézményeket is szo­katlan összetételű kifejezéssel: diákszociális intézményeknek nevezzük, stb., stb. Amerre zsak tekintek, mindenütt egy-egy jó magyar szónak latin vagy nemzetközi kifejezésre való fordításával találkozom, anélkül, hogy ennek igazi szükségét látnám. Lehet-e eztt a nemze­tietlen irányú nyelvfejlődést közömbösen néz­nünk?. -ció, -kció, -zió 4. A nyelvünkben egyre nagyobb tért hó­dító latin szók akkora seregeit alkotnak már, hogy előszámlálásuk lapokra terjedne. Íme, egy sebtében összekapott jegyzék csupán az -ió, (-ció, -kció, -zió) végű deák szókból, amelyektől hemzseg mai írásunk és beszé­lünk: akció, reakció, redukció, produkció instrukció, konstrukció, aukció, reprodukció, distinkció, funkció, frakció, szelekció; — re­vízió, retorzió, invázió, fúzió, konfúzió, ex­panzió; — koalíció, muníció, definíció, pro­­hibició; — amortizáció, adminisztráció, inflá­ció, defláció, valorizáció, deklaráció, prokla­máció, információ, szenzáció, dotáció, kon­szolidáció, variáció, restauráció, stabilizáció, manifesztáció stb. Aztán az­­ális végű deákot, szók rengetege: racionális (korcs latin szól), irracionális, konvencionális, kulturális, strukturális, konjunkturális, konzorciális kolosszális, fenomenális, statáriális, percen­­tuális, kardinális, katedrális, generális, stb.. Ez a sorozat csak egy csöpp a mérhetetlen tengerből Mennyi még a száma az egyéb végződésű deák szavaknak, amelyek nélkül — azt hisszük — nem tudnánk meglenni, és amelyek az egész művelt világ (magyarul­: kultúrvilág — kulturvelt) előtt nyelveink szegénységét jelenthetik. Pedig hatalmas fej­lődő­képesség, irigylésre méltó kifejező erő van nyelvünkben, csak nem használjuk k­­degendőképpen. Elképzelhető-e, kérdem, hogy például csak az imént fölsorolt elég nagyszámú, deák nevű fogalmakra a XX. század magyarjának ne volna jóravaló ere­deti szava? Tudjuk, hogy van; a Magyarító Szótár is bizonygatja, mely fölösleges idegen­szót miféle, sőt hányféle magyar szóval fe­jeztünk ki eddig é­s fejezhetnénk ki ezután is. Mindhiába! A fejlődés szókincsünkben az ideákosodás, az elnemzetköziesedés (értsd: internacionalizálódás) felé halad. 5. A manapság divatos deák, illetőleg nem­zetközi szóknak nézetem szerint alig egy-két százaléka (értsd: prrcentje) olyan, amelyet valóban nehezen nélkülözhetünk. Ezek is né­mely vonatkozásban alkalmilag eredeti szók­kal is pótolhatók volnának. Egész kis szó­tárra menő idézetekkel mutathatnám be, hogy a fölsorolt és fölsorolatlan deákos szó­kat hogyan fejeztük ki eddig eredeti szókkal, és hogyan fejezik ki ilyenekkel még ma is azok az íróink, akiknek nyelvérzékét erő­­nemzeti öntudat vezérli, akik írásaikban és beszédjükben egy pillanatra sem feledkeznek meg magyarságukról s a nemzeti nyelv ere­detiségének eszményéről. Igaz, hogy szókin­csünknek efféle szükségtelen, tehát élősdi bitestű idegen elemei nem "gyűlt és egyszerre "magyar szóval: nem kollektive) lépnek föl beszédünkben és írásainkban, hanem többé­kevésbé elszórtan, némelyikük csak szórvá­nyosan (magyarul: sporadikusan, még ma­­gyarabbul: sporadicu). 6. Politikai szónoklataink, még legkiválóbb, országos hírű, sőt világhírű szónokaink be­szédei is tele vannak olyan latin, iskoleteg nemzetközi szókkal, amelyek találó eredeti szavainknak jogát bitorolják. Igaz, hogy ezt a deákos b beszédszokást részben a százados múltnak tiszteletreméltó hagyománya­ime gyáván mondva: tradíciója­ menti, s annak a nem is nagyon rég letűnt kornak hazajáró telkét láthatjuk benne, mikor a nemzet ve­zető rétege még latinul tanácskozott, tör­­vénykezett és vitázott Szarvas Gábor ezt a nyelvszokásbeli jelenséget a maga enyelgő tréfájával úgy állította eléiik, mint kétség­ter­­en bizonyítékot annak a vádnak az alapta­lansága mellett, hogy minálunk a latin nyelv-­ tanítás eredménytelen volna. S mi ne tud­nánk latinul? című szellemes és több, mint egy emberöltő múltával sem időszerűtlen cikkében Polányi Géza, Apponyi Alb­ert, Szi­­lágyi Dezső és Csáky Albin képviselőházi be-­­szédeiből bő szemelvényeket közölt ilyen de rá­­kos kifejezésekre, min­t: „Ő a vallásszabad­ság elméletéből kizárja a receptio minden nemét. Egy kis reminiscentiával szolgál. Ezzel restituálja a tényállást. Hozzájárul az inter­­pretatióhoz. A polgári házasságról szóló to­­tulust meglátta. Nem állítja oda mint posta-p latumot. A házasság polgári kötésében ta­lálja a garantiát. Az államnak az egyházzal való concurrentiáját ki akarja zárni“. Nyolc év múlva Philoxenos néven, Petitio a ma­gyar inteligentiához jellemző cím alatt Tol­nai Vilmos, a Magyarító Szótár szerkesztője gúnyolja ki ugyancsak a Nyelvőrben az idén genszokkal való visszaélést és tényleges pél­dáit az akkori miniszterelnök beszédeiből veszi, ilyen kifejezések seregét idézve, mint. ..bár kényes témával aposztrofálja őt N. N. képviselő, kiről nem tudja, mi jogon vindi­kál­ja magának, hogy ilyen apodiktikus kér­­­dést intézzen hozzá, nem retirál meg a kép­­viselő aposztrofája elől, stb., stb. A helyzet azonban továb­ba sem változott meg. Íme néhány idézet az országgyűlés, mi­nisztereink és más politikusaink beszédmódjá­jából, a hírlapi közlések alapján: a) Egy-egy mondatban két elkerülhetőS idegen szó: ,,a revízió sztigmatizálóvá válik: azokra a pénzintézetekre, amelyek igénybe veszik“; „a tényt természetesen elfogadom, ennek konzekvenciáit magunkra nézve szü­rő­sén akceptálom"; „akinek karaktere abszo­­lute fölül ál minden" meggyanusításon"; hát bírnak az urak morális bázissal arra, hogy ilyen szemrehányást tegyenek a kormány­nak?“; „a béke atmoszférájának stabilitását biztosítsák“; ebben a kérdésben abszolúte objektveknek kell lennünk“. b) Még kirívóbb, mikor a magyar szók közé két egyforma — jellegzetesen latin —­ végződésű szót keserünk, mint pl.: „két elv uralkodik az érvényesülés terén: a szelekció és protekció"; „a jólét jelenti az anyagiak­nak bizonyos fokát, a materiális és kulturális javak mennyiségét“; „összeesik a szóban­­ forgó nehézség a­, állami adminisztráció re­dukciójával„vannak speciális kulturális intézmények“. Effélék is százával fordulnak elő mai deákos beszédmódunkban. c) Egy-egy mondatban három elkerülhető idegen szó: „a stabilizálódott atmoszférában a társadalom ma már hozzákezdhet kultu­­­rális kötelességének teljesítéséhez“; a tria­noni szerződés revíziójával foglalkozott Európa egyéb aktuális politikai problémái­nak szemszögéből“. d) Legkirovóbbak természetesen az idegen szóknak tömegesebb torlódásai, aminek pl. „az előadó a két állam különvett belső kon­,­szolidációjának feladatait részletesen ismer­tetve, arra a konklúzióra jut, Magyarország fő feladata ezen a téren nemzetiségi és gazda­sági problémák liberális szeltemben tör­ténő . . . megoldásában keresendő“; „a kon­centrációhoz a lelkek harmóniája szükséges, mert különben az eredménye az erők dekom­­pozíciója s nem koncentráció„nemcsak rekonstrukcióról van szó, hanem regenerá­cióról, nemcsak regenerációról, hanem rene­szánszról. Racionalizálni kell az egész gaz­dasági életet, minden irracionális berende­zés .­­ . .tűnjék el“; „a szellemi együttműkö­dést ... az egyes nemzetek különféle relá­cióiban individualizálni, specializálni és kon­kretizálni kell“; „8 millió redukciót keresz­tülvinni . . . olyan tárcánál, ahol az admi­nisztrációt már a minimumra redukálták: valóban nehéz volt“; „előnyt jelentene a de­valváció export és import relációjában is“ „a fórumon államszocialisztikus tendenciák ölelkeznek a bürokratikus kollektivizmus vel­­leitásaival, a nemzeti és vlágszemléleti frá­zisok generálszaftjával leöntve“. Az efféle halmozódások idegen szavai között terméze­­tesen olyanok is vannak, amelyek ere­deti szóval alig pótolhatók. Annyival inkább ke­rülnünk kellene, a­­többieket, a magyarul is kifejezhetőket, mert nyelvünk ilyen fejlődés következ­ében lassanként teljében el fogja veszteni eredeti nemzettel jellegét. Szent meg­győződésem tehát, hogy beszédmódunknek erről a szokásáról egy magasabb és neme­s"hb "elért, nyelvünk öné­ Hó-érának és eredetisé­gének eszméjéért le kellene mondanunk.

Next