Magyar Hirlap, 1935. március (45. évfolyam, 50-74. szám)
1935-03-31 / 74. szám
22 1033 március30. InAGyiB hírlap Vasárnap Jules Combon, a diplomata Henry Bordeaux, a katolikus szellemű regényíró; ■Joseph Bédler, esztétikus és irodalomtörténetíró, kétkötetes francia irodalomtörténet szerzője; André Chevrillon, a Taine-szeemében dolgozó esszéíró; Pierre de Nolhac, a versaillesi múzeum őre; Georges Goyau történetíró, a katolikus kérdések alapos historikusa; Édouard Estaunié, az analitikus regény mestere, akinek írásaiban különösen a bénák, a volt „baronnier“, a párizsi ügyvédi kamara volt elnöke, aki a jogászokat képviseli a halhatatlanok között; a társadalmi „csevegéseiről“, de még inkább társasági szerepéről ismert Georges Lecomte, aki tahin , az irodalmi dilettánsok képviselője; Émile Picard, a matematikus, egyszerű környezetbe állított egyszerű regények konzervatív írója, aki írt néhány komoly történeti könyvet is; de la Force herceg, a márka, de előkelő histórikus; Paul Valéry, a legterméketlenebb, legszűkszavúbb, de sokak szerint legnagyobb francia költő, és esztétikus, akinek összegyűjtött művei elférnének egy nem is nagyon vastag kötetben; a termékeny Abed Hermant, elbeszélő és színpadi szerző, végül pedig az utolsó évek során megválasztottak: Emile Maré, Louis Madelin, a Napoleon-korszak legalaposabb modern történetírója, aki új Világításba helyezte a kor sok problémáját és megírta Fouché nagy életrajzát, Maurice Paléoloque, az emlékirataival világhírűvé vált szentpétervári francia nagykövet, akisok finom esség révén is megérdemelte ezt a kitüntetést; Pétain tábornok, és André Chaumoix, aki körülbelül olyan jogcímen akadémikus, mint az előbb említett Latemte; Pierre Ben Benoit, annak ellenére, hogy a nagy példányszám kedvéért sokszor elhajolt a ponyvaregény felé; Weygand tábornok, az európai háború híres vezérkari főnöke, és Turenne életrajzíró; Abel Bonnard, a „jólnevelt“ író; Francois Maurras, a nagy katolikus író, akiit nem szabad öszszetéveszteni Maurras érdekesebb alakjával; Broglie herceg, a nagy fizikus, akiinek már négy-öt őse ült az akadémiában; Franches d’Esperay tábornagy, továbbá a legműveltebb francia politikusok egyike, Poincaré volt iroda vezetője, és volt közoktatásügyi minisztere; ezután a néhány nap előtt megválasztott Bérard, Glaude Farrére és Jachques Bairwille, akinek pályáját a napokban méltatta a Magyar Hírlap. Ez összesen 38, két hely tehát még üres a halhatatlanok listáján. Százharmincmilliós vagyon Végül talán nem lesz érdektelen egy pillantást vetni a francia Akadémia vagyonára sem. Ezt feléttük élni igen nehéz. Hiszen ott vannak a hatalmas birtokok, mint Chantilly, Chaalis és a többiek, a londoni és római paloták. Valamennyi tele az értékesnél értékesebb könyvekkel, kéziratokkal, történelmi és kulturális dokumentumokkal. Az Irodalmi díjak évente több, mint kétszázezer frankot tesznek ki, a kiosztásra kerülő egyéb díjak pedig túlhaladják az öt milliót Mindent egybevetve, a szakértők számítása szerint e pillanatban kereken 127 millió frankot képvisel az a vagyon, amely felett az Académie Frangaise rendelkezik. Olyan összeg ez, amelyre támaszkodva valóban nyugodtan nézhet az ezután következő évszázadok elé. (K- L) 1 1 - ■" — —— -m —«mí VAN-E SZÜKSÉG NYELVMŰVELÉSÜNK IRÁNYÍTÁSÁRA? Részletek Zolnai Béla egyetemi tanár most megjelent érdekes tanulmányából. (A Magyar Tudományos Akadémia kiadása.) Amióta a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottsága Magyarosan című folyóiratával nyilvános működését megkezdte, folyóiratokban és napilapokban többen hozzászóltak nyelvművelésünk ügyéhez, s a cél nemes voltának kisebb-nagyobb őszinteségű elismerése mellett kifogásokat, ellenvetéseket hangoztattak törekvésünkkel szemben, félreértették célkitűzéseinket, ferde szempontból fogták fell némely irányelvünkért, sőt egyesek buzgalmunkat a kinéző gúny kézlegyintésével is kísérték. Célszerűnek tartom, hogy ezeket az elhangzást meg nem értő, kifogásoló és gáncsoló hozzászólásokat összefoglaló címek átállt sorban megvizsgáljam s ezzel együtt kifejtsem nézeteimet nyelvművelé Bünk kérdéseiről. * Mindenekelőtt azt akarom bizonyítani, hogy nyelvművelésünk irányítására valóban szükség van, mert már első szavunk, amelyet föllépésünkkor hangoztattunk: Veszélyben a «agyar nyelvi — ellenmondásra találk. Nincs itt semmi baj! — mondották többen a csak pipáló Ladányival Mióta irodalom van a világon, a nyelvészek mindig panaszkodtak a nyelv romlása miatt, pedig egyik ellenvetéstevő szerint — aki valamikor maga is szót emelt volt az ilyen rontás ellen — „valami nagy sopánkodásra nincsen okunk". A másik megelégedett hangon így szólt: „Egyáltalán nem látom nyelvünknek veszedelmét. Ellenkezőleg, azt kell megállapítanom, hogy a magyar írott nyelv általánosságban ép, egészséges és fejlődőben van, Íróink között van annyi, talán több kitűnő stiliszta, mint eddig bármikor volt", stb. Még a Magyar Nyelvőr szerkesztője is meg akar nyugtatni bennünket: „Nincs veszélyben a magyar nyelv, sem épsége, sem szépsége, sem zamaria“. Ma már nem írunk így, mondja: Újabban a fejlődés. Az államkormánynak kiegyezést kísérlet stb. Az orvosok sem beszélnek többé függér kötszövetén levő rostonyás, hájdagos izzagról. A régi és az új bajok Ez igaz. Ebben az irányban haladást állapíthatunk meg. Nyelvünk Szarvas Gábor hatása akit megtisztult a túlhajtott nyelvűi kis mesterkélt szóalakjaitól, kiváló nyelv művészek példái pedig írásmodorunkat természetesebbé, elevenebbé, színesebbé, fordulatosabbá tették. Azonban támadtak újabb bajok, amelyeket szükséges lm itt kissé részletesebben tárgyalnunk. 1. Mindenekelőtt úgy látom, hogy irodalmunknak egyre szaporodó munkásait nem vezeti kivétel nélkül tősgyökeres nyelvérzék, nem hevíti kizárólag nemzeti szellem; a művelt idegen nyelvekben való nagyarányú jártasság a nemzeti öntudat gyöngülésével kapcsolatban az idegen szóknak mértéktelen kedvtelését vonta maga után, s a külföldi iránt mindig tanúsított nagy hódolatunknál fogva a nyugati, különösen a német műveltségnek erős hatása nyelvünk eredetiségét egyre jobban veszélyezteti. Ezt csak az nem veszi észre, aki külön nem figyeli, vagy aki a nyelv eredetiségének eszméjével szemben teljesen közömbös. Meg lehet állapítani, hogy eredeti szavaink s az idegenből került, de teljesen áthasonlít, magyarossá vált, tehát úgyszólván eredetinek tekinthető szók is egyre nagyobb számmal tért vesztenek, szükségtelen idegenszókkal cserélődnek föl, feledésbe merülnek és elavulnak; az idegen elemek aztán némely tárgy- és gondolatkörben elszaporodottságuknál fogva óhatatlanul annyira öszszetorlódnak sokszor, hogy miattuk nyelvünk egészen nemzetközi (természetesen internacionális) keveréknek látszik. Csak figyeljük meg jól közéleti férfiaink beszédjét, tudósaink írásmódját, az országgyűlés, a napisajtó, a színházi rovatok, a mozik nyelvét, némely társadalmi osztályaink beszédmódját, és száz meg száz példával fogjuk igazoltnak látni annyiszor hangoztatott panaszomat. Bár erre a nemzetietlen nyelvfejlődésre magában folyóiratunkban is többször rámutattam már, nem lesz fölösleges dolog, ha a hanyatlásnak néhány ilyen példáját itt fölsorolom. A latin nagy előretörése 2. Ami a deák és nemzetközi szókhoz való szertelen vonzódásunkat illeti, a mai nemzedék jobban szereti generációnak nevezni magát, régi becsvágyát nemzetietlen ambícióba megtagadja, előbb ápolt eszményésrt, könynyeden lemond, és német mintára ideásokatt kuttivál. Képzelete előbb-utóbb elsorvad, s helyét kizárólag fantázia fogja betölteni. Semlegességét föladva, neutralitása törekszik. Tárgyilagosság helyett objektivitással ítéli meg nem a vitás, hanem a kontrovers kérdéseket. Vérmérséklete internacionális temperamentummá változott, rokon- és ellenszenve, sőt újabban támadt természetesebb rokonos ellenérzésea szimpátiába, és antipatiába csapott át stb., stb. 3. Ez a tárgy- és gondolatköreink mindeni ágában mutatkozó nemzeti elven Irány, azazhogy a nacionális tendencia nyilvánul meg abban is, hogy irodalmi és társalgási nyelvünkben egyre újabb és újabb lattinra fordítások merülnek föl. Ami Budapesten eddig átlós út volt, azt ma transzverzális útinak nevezgetjük, a villamos közlekedés viszonydíjairól reláció néven szólunk, a százados évfordulókat centenáriumra, kereszteltük, az emberbaráti morgaimakat karitatív akciókkal cseréltük föl. Az ezerben egyszer előforduló ezredével rá nyomban milléniumnak neveztük el, s az emlékére állított műalkotást, valamint az ugyanezért készült versenypályát mai napig is millenárisnak, mondogatjuk, valószínűleg azért is, mert meggyöngült nydvérzékeinkkel nem tudjuk eldönteni: ezredévenek avagy ezredévesnek nevezzük-e. (Az ország, Istennek hála, ezredéves, az emlék és a pálya ezredévi volna, ha ezt mindnyájunknak megsúghatná a nyelvérzékünk.) Ilyen deákosítások még, hogy némely cikkeknek a világháború alatt rendeletileg megállapított legmagasabb árát — nyilván a német Maximalpreis utánzásául — maximális árra fordítottuk; hogy „az illetmények csökkentése tárgyában“ kiadott miniszteri rendeletek dacára, folyton érdésredukcióról beszélünk; hogy a rögtönbíráskodást elrendelő és rögtönítélő bíróságot fölállító kormányintézkedések közepette is csak statáriumot és statáriális bíróságot szeretünk mondani, hogy a közigazgatás egyszerűsítéséről szóló törvény a gyakorlatban racionalizálássá változott.Ez a szó voltaképpen észszerűsítést jelent, de szégyelljük használni, mert azt árulnék el vele, hogy az előbbi állapotot észszerűtlennek tartjuk.) A diákasztal és diákotthon intézményeit hiába állítottuk föl, az előbbiből csakhamar menzák, az utóbiból internátusok lettek. A doktori oklevelek honosításáról már teljesen megfeledkeztünk, csak diplomák nosztrifikálásáról van tudomásunk, s még a világos és magyaros diákjóléti intézményeket is szokatlan összetételű kifejezéssel: diákszociális intézményeknek nevezzük, stb., stb. Amerre zsak tekintek, mindenütt egy-egy jó magyar szónak latin vagy nemzetközi kifejezésre való fordításával találkozom, anélkül, hogy ennek igazi szükségét látnám. Lehet-e eztt a nemzetietlen irányú nyelvfejlődést közömbösen néznünk?. -ció, -kció, -zió 4. A nyelvünkben egyre nagyobb tért hódító latin szók akkora seregeit alkotnak már, hogy előszámlálásuk lapokra terjedne. Íme, egy sebtében összekapott jegyzék csupán az -ió, (-ció, -kció, -zió) végű deák szókból, amelyektől hemzseg mai írásunk és beszélünk: akció, reakció, redukció, produkció instrukció, konstrukció, aukció, reprodukció, distinkció, funkció, frakció, szelekció; — revízió, retorzió, invázió, fúzió, konfúzió, expanzió; — koalíció, muníció, definíció, prohibició; — amortizáció, adminisztráció, infláció, defláció, valorizáció, deklaráció, proklamáció, információ, szenzáció, dotáció, konszolidáció, variáció, restauráció, stabilizáció, manifesztáció stb. Aztán azális végű deákot, szók rengetege: racionális (korcs latin szól), irracionális, konvencionális, kulturális, strukturális, konjunkturális, konzorciális kolosszális, fenomenális, statáriális, percentuális, kardinális, katedrális, generális, stb.. Ez a sorozat csak egy csöpp a mérhetetlen tengerből Mennyi még a száma az egyéb végződésű deák szavaknak, amelyek nélkül — azt hisszük — nem tudnánk meglenni, és amelyek az egész művelt világ (magyarul: kultúrvilág — kulturvelt) előtt nyelveink szegénységét jelenthetik. Pedig hatalmas fejlődőképesség, irigylésre méltó kifejező erő van nyelvünkben, csak nem használjuk kdegendőképpen. Elképzelhető-e, kérdem, hogy például csak az imént fölsorolt elég nagyszámú, deák nevű fogalmakra a XX. század magyarjának ne volna jóravaló eredeti szava? Tudjuk, hogy van; a Magyarító Szótár is bizonygatja, mely fölösleges idegenszót miféle, sőt hányféle magyar szóval fejeztünk ki eddig és fejezhetnénk ki ezután is. Mindhiába! A fejlődés szókincsünkben az ideákosodás, az elnemzetköziesedés (értsd: internacionalizálódás) felé halad. 5. A manapság divatos deák, illetőleg nemzetközi szóknak nézetem szerint alig egy-két százaléka (értsd: prrcentje) olyan, amelyet valóban nehezen nélkülözhetünk. Ezek is némely vonatkozásban alkalmilag eredeti szókkal is pótolhatók volnának. Egész kis szótárra menő idézetekkel mutathatnám be, hogy a fölsorolt és fölsorolatlan deákos szókat hogyan fejeztük ki eddig eredeti szókkal, és hogyan fejezik ki ilyenekkel még ma is azok az íróink, akiknek nyelvérzékét erőnemzeti öntudat vezérli, akik írásaikban és beszédjükben egy pillanatra sem feledkeznek meg magyarságukról s a nemzeti nyelv eredetiségének eszményéről. Igaz, hogy szókincsünknek efféle szükségtelen, tehát élősdi bitestű idegen elemei nem "gyűlt és egyszerre "magyar szóval: nem kollektive) lépnek föl beszédünkben és írásainkban, hanem többékevésbé elszórtan, némelyikük csak szórványosan (magyarul: sporadikusan, még magyarabbul: sporadicu). 6. Politikai szónoklataink, még legkiválóbb, országos hírű, sőt világhírű szónokaink beszédei is tele vannak olyan latin, iskoleteg nemzetközi szókkal, amelyek találó eredeti szavainknak jogát bitorolják. Igaz, hogy ezt a deákos b beszédszokást részben a százados múltnak tiszteletreméltó hagyományaime gyáván mondva: tradíciója menti, s annak a nem is nagyon rég letűnt kornak hazajáró telkét láthatjuk benne, mikor a nemzet vezető rétege még latinul tanácskozott, törvénykezett és vitázott Szarvas Gábor ezt a nyelvszokásbeli jelenséget a maga enyelgő tréfájával úgy állította eléiik, mint kétségteren bizonyítékot annak a vádnak az alaptalansága mellett, hogy minálunk a latin nyelv- tanítás eredménytelen volna. S mi ne tudnánk latinul? című szellemes és több, mint egy emberöltő múltával sem időszerűtlen cikkében Polányi Géza, Apponyi Albert, Szilágyi Dezső és Csáky Albin képviselőházi be-szédeiből bő szemelvényeket közölt ilyen de rákos kifejezésekre, mint: „Ő a vallásszabadság elméletéből kizárja a receptio minden nemét. Egy kis reminiscentiával szolgál. Ezzel restituálja a tényállást. Hozzájárul az interpretatióhoz. A polgári házasságról szóló totulust meglátta. Nem állítja oda mint posta-p latumot. A házasság polgári kötésében találja a garantiát. Az államnak az egyházzal való concurrentiáját ki akarja zárni“. Nyolc év múlva Philoxenos néven, Petitio a magyar inteligentiához jellemző cím alatt Tolnai Vilmos, a Magyarító Szótár szerkesztője gúnyolja ki ugyancsak a Nyelvőrben az idén genszokkal való visszaélést és tényleges példáit az akkori miniszterelnök beszédeiből veszi, ilyen kifejezések seregét idézve, mint. ..bár kényes témával aposztrofálja őt N. N. képviselő, kiről nem tudja, mi jogon vindikálja magának, hogy ilyen apodiktikus kérdést intézzen hozzá, nem retirál meg a képviselő aposztrofája elől, stb., stb. A helyzet azonban továbba sem változott meg. Íme néhány idézet az országgyűlés, minisztereink és más politikusaink beszédmódjájából, a hírlapi közlések alapján: a) Egy-egy mondatban két elkerülhetőS idegen szó: ,,a revízió sztigmatizálóvá válik: azokra a pénzintézetekre, amelyek igénybe veszik“; „a tényt természetesen elfogadom, ennek konzekvenciáit magunkra nézve szürősén akceptálom"; „akinek karaktere abszolute fölül ál minden" meggyanusításon"; hát bírnak az urak morális bázissal arra, hogy ilyen szemrehányást tegyenek a kormánynak?“; „a béke atmoszférájának stabilitását biztosítsák“; ebben a kérdésben abszolúte objektveknek kell lennünk“. b) Még kirívóbb, mikor a magyar szók közé két egyforma — jellegzetesen latin — végződésű szót keserünk, mint pl.: „két elv uralkodik az érvényesülés terén: a szelekció és protekció"; „a jólét jelenti az anyagiaknak bizonyos fokát, a materiális és kulturális javak mennyiségét“; „összeesik a szóban forgó nehézség a, állami adminisztráció redukciójával„vannak speciális kulturális intézmények“. Effélék is százával fordulnak elő mai deákos beszédmódunkban. c) Egy-egy mondatban három elkerülhető idegen szó: „a stabilizálódott atmoszférában a társadalom ma már hozzákezdhet kulturális kötelességének teljesítéséhez“; a trianoni szerződés revíziójával foglalkozott Európa egyéb aktuális politikai problémáinak szemszögéből“. d) Legkirovóbbak természetesen az idegen szóknak tömegesebb torlódásai, aminek pl. „az előadó a két állam különvett belső kon,szolidációjának feladatait részletesen ismertetve, arra a konklúzióra jut, Magyarország fő feladata ezen a téren nemzetiségi és gazdasági problémák liberális szeltemben történő . . . megoldásában keresendő“; „a koncentrációhoz a lelkek harmóniája szükséges, mert különben az eredménye az erők dekompozíciója s nem koncentráció„nemcsak rekonstrukcióról van szó, hanem regenerációról, nemcsak regenerációról, hanem reneszánszról. Racionalizálni kell az egész gazdasági életet, minden irracionális berendezés . . .tűnjék el“; „a szellemi együttműködést ... az egyes nemzetek különféle relációiban individualizálni, specializálni és konkretizálni kell“; „8 millió redukciót keresztülvinni . . . olyan tárcánál, ahol az adminisztrációt már a minimumra redukálták: valóban nehéz volt“; „előnyt jelentene a devalváció export és import relációjában is“ „a fórumon államszocialisztikus tendenciák ölelkeznek a bürokratikus kollektivizmus velleitásaival, a nemzeti és vlágszemléleti frázisok generálszaftjával leöntve“. Az efféle halmozódások idegen szavai között termézetesen olyanok is vannak, amelyek eredeti szóval alig pótolhatók. Annyival inkább kerülnünk kellene, atöbbieket, a magyarul is kifejezhetőket, mert nyelvünk ilyen fejlődés következében lassanként teljében el fogja veszteni eredeti nemzettel jellegét. Szent meggyőződésem tehát, hogy beszédmódunknek erről a szokásáról egy magasabb és nemes"hb "elért, nyelvünk öné Hó-érának és eredetiségének eszméjéért le kellene mondanunk.