Magyar Hírlap Hétvége Melléklete, 1982
1982-01-09
1982. január 9. KÉTELKEDÉS Vitát, ellentétes érzelmeket keltett a cikkünk, amely arról tudósított: a tanácselnök kivitette az íróasztalt az irodájából. Jelképeként egy korszerűbb munkastílusnak. Mutatván ezzel is, hogy drágább az ő ideje, mintsem papírokat silabizáljon asztala mögött. Tájékozódni, véleményeket meghallgatni, döntenie kell. Ehhez nem hiányzik az íróasztal — így érvelt az újságírónak. Elhangzott ellenvetés is. Az íróasztal mögött sem feltétlenül kötelező a bürokratikus ügyintézés. Igaz. De kétkedés helyett próbáljuk megérteni az elszánt indulatot, amely e jelképes hadakozást diktálja. Magam mindenképpen követésre méltónak találom — nem az asztalkivitelt, hanem a mögöttes szándékot. A publicistára sem kötelező a megszokott póz: széles íróasztal irathalmazzal, telefonokkal, háttérben könyvespolc. Üljön hát itt önökkel szemben, egy kényelmes fotelban, laza öltözetben e sorok írója, akinek a feladat jutott, elsőként megszólalni a jövőben rendszeresen megjelenő hétvégi melléklet első számában. A lazítás nem magamutogató póz. Inkább jelzés. Annak a szándéknak a kifejezése, hogy minden hét végén lépjen ki valaki közülünk az íróasztal mögül, engedje el magát, s engedje szabadon a gondolatait.. Beszéljen arról, ami megmarad benne mindazok után, hogy oly sokat ült a hét folyamán mások íróasztala előtt, majd saját szerkesztőségi asztala mögött megannyi tudósítást, riportot fogalmazott a másoktól hallottak alapján. Egy jóindulatú kritikusom sajnálkozott, amikor készülő cikkemet felolvastam neki. Nem megy ez nektek — mondotta. Hiszen nehéz a dolgotok, minden sorotokkal kényszerűen a hivatalos politikához kell igazodnotok, lévén a lap, amelyben megjelenik, a kormány orgánuma. Nem adok igazat sajnálkozó kritikusomnak. Mi, akik rendre szót kérünk e lap hasábjait, nem érezzük, hogy a politizáláshoz számunkra nehezebb terep adatott, mint más pályatársunknak másutt. Ugyanis a hivatalos politika — értve úgy, ahogyan a közfelfogás ezt a terminológiát kezeli — nem azonos a hivatalnoki szemlélettel. Gondolataink kifejezéséhez nem kell keménygallért ölteni. A jólfésültség sem kötelező. Egy olyan hír- és információ-nagyüzemben, mint a napilap szerkesztősége, mindannyiunkat elérhet a foglalkozási ártalom: az újságíró is hírek egymásutániságának, jobb esetben egyszerű összegezésének tekinti a valóságot. Pedig ennél fontosabb dolog a folyamatokban tisztán látni és láttatni. Ezért hasznos időnként átülni a dohányzóasztal mellé és egyszerűen csak meditálni, gondolatot cserélni az olvasóval. Mondjuk a társadalmi életben folyó megannyi vitáról: mi az oka, hogy éppen most és ezek a kérdések kerülnek előtérbe, milyen érdekek, érdekviszonyok törnek a mélyből a felszínre; milyen tapasztalatok, indulatok feszítik azokat, akik igyekeznek e vitákban egymást álláspontjuk igazáról meggyőzni, szintézist teremteni. Az ismeretlen istenség — már a múlt században így nevezték a közvéleményt. Nem könnyű ugyanis megkülönböztetni a hangot a visszhangtól. De az újság, a megszólaló publicista minden nap kényszerűen megkísérli a lehetetlent. Nem tehet mást, mert ez a dolga. S kezében az eszköz: az engedelmes fehér papírhenger. Amely huszonnégy óránként, mindig ugyanabban a percben elindul, hogy odasimuljon az információk ólomhengere alá. A folyamatok ábrázolását korántsem tartom megoldottnak az időnkénti nagyformátumú áttekintésekkel, összegezésekkel. Többnyire ünnepélyes jellege van ezeknek, s ezért óhatatlanul távol tartanak a hétköznapok valóságától. Magam ezzel szemben a mindennapiságot tartom normálisnak a publicisztikában is. Úgy, ahogyan azt Lukács György értelmezi: „A normális igazi értelme: az emberiség normáinak megfelelő. Ez az, ami a haladást szolgálja, ami megmarad.” És még mindig a lukácsi gondolatokkal egyetértve: a normális nem szürke, vagy éppen rózsaszínű harmóniát jelent. Nem szenvtelenséget és közönyt. Ellenkezőleg: átélését mindannak — örömöknek és fájdalmaknak— amely korunkat jellemzi, meghatározza. Ami „fazont” ad mindennapjainknak. Tudom, ezek nagy szavak. Pontosabban: lehetséges ezeket a gondolatokat patetikusnak is minősíteni, vagy akár kincstári optimizmusnak. Mégis, a világfájdalmas divathóbortokkal szemben is, jólesik kimondani: igenis, mindig megtalálhatók a folyamatban azok a pontok, amelyek jelzik, az út előre, felfelé vezet — bármennyi bűnön, szennyen, fájdalmon keresztül. Szeménygalléros hivatalnok szellem? Kincstári optimizmus? Szolid jólfésültség? Azt hiszem valami egészen más kell ma a kormánypárti újságíráshoz. Egy tanácskozáson, ahol a magyar szellemi élet sok jelentős személyisége volt jelen, úgy kezdte valaki a felszólalását: „Elnézést kérek, hogy marxista terminológiát használok. ..” Némi cinizmussal azt mondhatnám, elnézték neki. Ám ez így nem fedné a valóságot. Nem is az értelmiségi magatartás általános jellemzőjeként említem a dolgot — csupán jelzésként. Hozzátéve, hogy mi meditálás közben soha sem fogunk e hasábokon elnézést kérni a marxista gondolkodásért. Ellenkezőleg. Élni fogunk a marxi sarktétellel, a mindenben kételkedés jogával. Jól tudva, hogy ez azok jussa, akik hinni is tudnak.