Magyar Hírlap Hétvége Melléklete, 1982

1982-01-09

1982. január 9. KÉTELKEDÉS Vitát, ellentétes érzelmeket keltett a cikkünk, amely arról tudósított: a tanácselnök kivitette az íróasztalt az irodájából. Jelképeként egy korszerűbb munkastílus­nak. Mutatván ezzel is, hogy drágább az ő ideje, mintsem papírokat silabizáljon asztala mögött. Tájékozódni, véle­ményeket meghallgatni, döntenie kell. Ehhez nem hiány­zik az íróasztal — így érvelt az újságírónak. Elhangzott ellenvetés is. Az íróasztal mögött sem feltétlenül kötelező a bürokratikus ügyintézés. Igaz. De kétkedés helyett pró­báljuk megérteni az elszánt indulatot, amely e jelképes hadakozást diktálja. Magam mindenképpen követésre méltónak találom — nem az asztalkivitelt, hanem a mö­göttes szándékot. A publicistára sem kötelező a megszokott póz: széles íróasztal irathalmazzal, telefonokkal, háttérben könyves­polc. Üljön hát itt önökkel szemben, egy kényelmes fotel­ban, laza öltözetben e sorok írója, akinek a feladat jutott, elsőként megszólalni a jövőben rendszeresen megjelenő hétvégi melléklet első számában. A lazítás nem magamu­togató póz. Inkább jelzés. Annak a szándéknak a kifeje­zése, hogy minden hét végén lépjen ki valaki közülünk az íróasztal mögül, engedje el magát, s engedje szabadon a gondolatait.. Beszéljen arról, ami megmarad benne mindazok után, hogy oly sokat ült a hét folyamán mások íróasztala előtt, majd saját szerkesztőségi asztala mögött megannyi tudósítást, riportot fogalmazott a másoktól hal­lottak alapján. Egy jóindulatú kritikusom sajnálkozott, amikor készülő cikkemet felolvastam neki. Nem megy ez nektek — mon­dotta. Hiszen nehéz a dolgotok, minden sorotokkal kény­szerűen a hivatalos politikához kell igazodnotok, lévén a lap, amelyben megjelenik, a kormány orgánuma. Nem adok igazat sajnálkozó kritikusomnak. Mi, akik rendre szót kérünk e lap hasábjait­, nem érezzük, hogy a politi­záláshoz számunkra nehezebb terep adatott, mint más pályatársunknak másutt. Ugyanis a hivatalos politika — értve úgy, ahogyan a közfelfogás ezt a terminológiát ke­zeli — nem azonos a hivatalnoki szemlélettel. Gondola­taink kifejezéséhez nem kell keménygallért ölteni. A jól­­fésültség sem kötelező. Egy olyan hír- és információ-nagyüzemben, mint a napilap szerkesztősége, mindannyiunkat elérhet a foglal­kozási ártalom: az újságíró is hírek egymásutániságának, jobb esetben egyszerű összegezésének tekinti a valóságot. Pedig ennél fontosabb dolog a folyamatokban tisztán látni és láttatni. Ezért hasznos időnként átülni a dohányzó­­asztal mellé és egyszerűen csak meditálni, gondolatot cse­rélni az olvasóval. Mondjuk a társadalmi életben folyó megannyi vitáról: mi az oka, hogy éppen most és ezek a kérdések kerülnek előtérbe, milyen érdekek, érdekviszo­nyok törnek a mélyből a felszínre; milyen tapasztalatok, indulatok feszítik azokat, akik igyekeznek e vitákban egy­mást álláspontjuk igazáról meggyőzni, szintézist teremte­ni. Az ismeretlen istenség — már a múlt században így nevezték a közvéleményt. Nem könnyű ugyanis megkü­lönböztetni a hangot a visszhangtól. De az újság, a meg­szólaló publicista minden nap kényszerűen megkísérli a lehetetlent. Nem tehet mást, mert ez a dolga. S kezében az eszköz: az engedelmes fehér papírhenger. Amely hu­szonnégy óránként, mindig ugyanabban a percben elindul, hogy odasimuljon az információk ólomhengere alá. A folyamatok ábrázolását korántsem tartom megoldott­nak az időnkénti nagyformátumú áttekintésekkel, össze­gezésekkel. Többnyire ünnepélyes jellege van ezeknek, s ezért óhatatlanul távol tartanak a hétköznapok valóságá­tól. Magam ezzel szemben a mindennapiságot tartom nor­málisnak a publicisztikában is. Úgy, ahogyan azt Lukács György értelmezi: „A normális igazi értelme: az emberi­ség normáinak megfelelő. Ez az, ami a haladást szolgálja, ami megmarad.” És még mindig a lukácsi gondolatokkal egyetértve: a normális nem szürke, vagy éppen rózsaszínű harmóniát jelent. Nem szenvtelenséget és közönyt. Ellen­kezőleg: átélését mindannak — örömöknek és fájdalmak­nak— amely korunkat jellemzi, meghatározza. Ami „fa­zont” ad mindennapjainknak. Tudom, ezek nagy szavak. Pontosabban: lehetséges ezeket a gondolatokat patetikus­­nak is minősíteni, vagy akár kincstári optimizmusnak. Mégis, a világfájdalmas divathóbortokkal szemben is, jól­esik kimondani: igenis, mindig megtalálhatók a folyamat­ban azok a pontok, amelyek jelzik, az út előre, felfelé vezet — bármennyi bűnön, szennyen, fájdalmon keresztül. Szeménygalléros hivatalnok szellem? Kincstári optimiz­­mus? Szolid jólfésültség? Azt hiszem valami egészen más kell ma a kormánypárti újságíráshoz. Egy tanácsko­záson, ahol a magyar szellemi élet sok jelentős személyi­sége volt jelen, úgy kezdte valaki a felszólalását: „Elné­zést kérek, hogy marxista terminológiát használok. ..” Némi cinizmussal azt mondhatnám, elnézték neki. Ám ez így nem fedné a valóságot. Nem is az értelmiségi maga­tartás általános jellemzőjeként említem a dolgot — csu­pán jelzésként. Hozzátéve, hogy mi meditálás közben soha sem fogunk e hasábokon elnézést kérni a marxista gon­dolkodásért. Ellenkezőleg. Élni fogunk a marxi sarktétel­lel, a mindenben kételkedés jogával. Jól tudva, hogy ez azok jussa, akik hinni is tudnak.

Next