Magyar Hírlap Képes Melléklete, 1984
1984-07-14
lelkemre kötötte, ha legközelebb a Merkátóra jövök, megint kértem a segítségét. — Hogyan találom meg? — kérdeztem. — Mondja, hogy a kis Geta fiút keresi — és másnap valóban ott- termett egy percen belül. Geta nyilván jól járt, különben nem kísérgetett volna. Gondolom, jutalékért dolgozott. A cigaretta — csak borravaló. Üzleti tehetsége abból állt, hogy a csarnokban rögtön felmérte maflaságomat, s rájött: érdemes a védelmébe vennie. Azóta olykor, ha komoly iratban azt olvasom, „a piacon való közös fellépés”, vagy „kölcsönösen előnyös üzleti kapcsolatok” — Geta két hatalmas szeme kerekedik elém, a zsivajgó Mer-' kátó közepén. Molnár S. Edit Ha NDK-kávépénz Évekig éltem, dolgoztam családostul a Német Demokratikus Köztársaságban, ezért alighanem hiteles tanúként állíthatom: nem hatódik meg a pincér, a fodrász, a tévészerelő, a taxis (és a mi fogalmaink szerint megannyi „jattos” szakma, szolgáltatás képviselője), ha borravalót kap. A húsz pfenniget (körülbelül egy forintot) éppúgy tisztességgel megköszöni, mint a néhány márkát. Eleinte különösnek tartottam ezt a jelenséget, mi több, frizuramesteremet, akihez kezdettől fogva jártam, próbára is tettem. Winkler úr (és nem Feri, Gyuszi vagy Piriké, Marika, miként itthon „kedveskedünk” hajszobrásznőatcnak) már az első alkalommal egy kis kartonlapocskát nyújtott át azzal a megjegyzéssel, hogy legközelebb is szívesen áll a rendelkezésemre, ha én is úgy akarom. Ezen a lapon rajta van az üzlet címe, telefonszáma és persze az ő neve is, a hátulján pedig rovatok: hó, nap, óra megjelöléssel, ahová máris bejegyezhetjük a legközelebbi látogatásomat. Ő egyúttal előjegyzett a saját határidőnaplójába. A hatmárkás munkadíjat a pénztárnál kellett kifizetnem. Herr Winkler egy márkaborravalót kapott. Megköszönte. A második alkalommal 50 pfenniget, a harmadik esetben ismét egy márkát, negyedszer semmit sem adtam. Vártam a hatást. Winker úr éppen olyan szívélyességgel bocsátott utamra, mint az NDK-ban „osztályon felülinek” számító egymárkás borravaló után. (Legközelebb megkérdeztem: nem sértődött-e meg, hogy „elfelejtettem” adakozni? „Ugyan, hova gondol?! A kávépénz nem kötelező járandóság. Van, aki egyáltalán nem ad, mégis évek óta a vendégünk ...” Megütötte a fülemet a „kávépénz” szó. Miért kávépénz a borravaló? „Akárcsak a legtöbb munkahelyen, nálunk is egy közös kasszába tesszük ezt a pénzt, és valóban kávét veszünk rajta ... Itt, Szászországban szertartás a délutáni kávézás egy-egy szelet süteménnyel." Nem kérdeztem meg Winkler úrtól, mennyi a fizetése, csupán gyanítom, hogy nem éri el az ezer márkát. Azt viszont elmesélte, hogy drezdai lakos létére Berlin mellett van egy kis hétvégi háza, feleségének és neki is egy-egy kocsija. Egyébként két gyereket iskoláztatnak,beosztással élnek, nyugati rokonuk nincs. Vasárnaponként el ek mentünk (a fodrászattal szembeni) drezdai Szeged étterembe ebédelni. Felerészt magyar, felerészt német személyzettel működik. Jó a konyhája, ezért (és azért is, mert az Elba-parti nagyvárosban meglehetősen kevés a vasárnap is nyitva tartó étterem) van vendég bőven. Majd’ fél órát álltunk sorba, míg az ajtóban időről időre megjelenő főúr színe elé jutottunk. Német pincér volt, köszönt, majd arra kért bennünket, kövessük. Az asztalunkhoz vezetett hármunkat. Furcsállottam a szokást, aztán a Sopronból jött egyik felszolgáló elmondta: csak tiszta, lerámolt, megterített asztalhoz ültetik le a vendéget, azt sem veszik jó néven (ezért a „főúri fölvezetés”), ha a betérő asztaltól asztalig vándorol, kérdezősködvén, van-e szabad hely? Így kulturáltabb — mondja a Lövér szállóból jött ifjú pincér. Miközben a Gundel-palacsintát flambírozta, rátértem a lényegre, a borravalóra. „Itt csak a magyarok nagyvonalúak — mondta a fiatalember —, a német vendégek ritkán erőltetik meg magukat, holott ízlik nekik a ,magyarosch gulasch’ meg a ,tokajer Nemegyszer tíz—húsz pfenniggel szúrják ki a szemünket, gálánsan intenek, hogy nem kell visszaadni a számla szerint Visszajáró öt pfenniget. De vannak olyanok is, akik öt—hat márkát sem sajnálnak megelégedettségük kifejezésére ...” Miként fogadják ezt az „éttermi takarékosságot” a német kollégák? „Megszokták, nem is törik magukat. Mintha nem is a vendéglátóiparban, hanem, mondjuk, az üveggyárban dolgoznának” — hangzott a válasz. K. L. A szokások változatlanok — csak a hely lett kevesebb