Magyar Hírlap, 1968. július (1. évfolyam, 47-77. szám)

1968-07-01 / 47. szám

2 1968. JÚLIUS 1. HÉTFŐ NEMZETKÖZI POLITIKAVÉ­­GZŐ Magyar Hírlap THE RMfl» TIMES Times wa­ shingtoni tu­dósítójának jelentése szerint az ameri­kai Békehadtest lassan elveszíti vonzere­jét, de senki sem tudja megmagyarázni, hogy ennek mi az oka. Hivatalos körök­ben azonban még magát a tényt sem akarják elismerni. Márpedig tény, hogy egyre kevesebben jelentkeznek külföldi szolgálatra a Békehadtestbe. A szervezet­­vezetői mind nagyobb erőfeszítést tesz­nek, hogy biztosítsák a megfelelő után­pótlást Különösen a szakképzett embe­rek iránt nagy a kereslet. Az utánpót­lást biztosítandó, a szervezet növekvő ösz­­szegeket áldoz a toborzásra. Johnson el­nök a közelmúltban járult hozzá a szer­vezet ez évi költségvetéséhez, amely már meghaladta a 112 millió dollárt Az el­nöki hozzájárulás azonban nem jelenti azt, hogy az említett összeget mind el is költhetik. A szervezet fennállása óta el­telt hét esztendő alatt minden esetben na­gyobb összeget szavazott meg a kong­resszus, mint amennyinek elköltéséhez végül is hozzájárult. A lap szerint azon­ban nem is volt minden évben szükség a megszavazott összegre, legutóbb is 20 millió dollárt fizettek vissza a kiképzési program keretéből, mert nem volt ele­gendő jelentkező. SüddeuischeTßiiung ^onJ^ngerei akarja adni a leányvállalatánál megje­lenő Értem, Bravo, Twen és a Jasmin című illusztrált lapokat a hamburgi Grü­ner und Jahr cégnek. Ezzel mintegy négy és fél millió összpéldányszámú hetilap­csoport kerül új tulajdonos kezébe... A vételárról eddig még nem közöltek adato­kat. Gerd Bucerius, a Grüner und Jahr kiadó társtulajdonosa megerősítette a hírt, de hangsúlyozta, hogy a partnerek a vé­telárról csendben egyeztek meg. Kiadói körökben feltételezik, hogy a Springer­­konszern a négy lapért minimálisan any­­nyit kap, mint amennyit belefektetett. El­lenőrizhetetlen hírek 75 millió márkáról beszélnek, de lehetséges, hogy­ száz vagy száztíz millióról van szó. Az eladás után a Springer-kiadó kezében marad még egyebek között a Bild, a Welt, a Bild am Sonntag, a Welt am Sonntag, a Hambur­ger Abendblatt, a Berliner Morgenpost, és­­a B. Z. m­m­im _ Az amerikai MiumSid­e állítja, hogy a saigoni bábkormányban el­uralkodott a korrupció, s a dél-vietnami uralkodó körök nem óhajtják a háború befejezését, mert nagy nyereséget húznak belőle. A jelentés szerint a világon még sehol nem öltött ilyen nagy méretet a megvesztegetés és a zsarolás, mint Dél- Vietnamban. Ennek folytán az amerikai segély eredménytelen maradt, a nép sem­mit nem kap belőle. A menekültek meg­segítéséről szóló jelentésben Edward Kennedy szenátor azt állítja, hogy a ne­kik szánt élelmiszer és más anyag fele sem jut el hozzájuk, a pénzsegély há­romnegyed része pedig üzérek és uzsorá­sok kezére kerül. gr * Indiában van a­­ C70 vil­ág legna-U J ISfiJSl­a gyobb duzzasz­tógátja, a Bak­ra Nangal, a néhai Dzsavaharlal Nehru és minden indiai büszkesége. A duzzasztógát környéke, mely magába foglalja Haryane, Punjab és Himachal Pradesh egy részét, most is zöldellő kert. Hasonló tervek van­nak a szent és nem szent folyók kihasz­nálására. Az építési költségek előteremté­se azonban egyelőre megoldatlan kérdés. Valóban problémát jelent, hogy gátak és öntözőcsatornák építésére adjanak-e ki pénzt, vagy pedig gabonát vásároljanak az éhhalállal küszködőknek. Az viszont nem lenne probléma, hogy gátakat vagy villákat építsenek-e, mert az utóbbiak úgy nőnek, mint eső után a gomba. Nem­csak a fővárosban, hanem más városok­ban is. Persze, ezek magánvillák, s a ma­gántulajdon szent. A pénz már kevésbé, mert értéke a mai világban bizonytalan, viszont beváltható aranyra. Világméret­ben Indiába csempészik évente a legtöbb aranyat. Állítólag ez a legjobb üzlet. Azt mondják, jó befektetés. Ám mégsem olyan jó, mint a Bakra Nangal óriási be­tongátja. ­ Vita az Egyesült Államokban Állampolgári jog-e a fegyvertartás? Senki nem­ tudja pontosan, hány pisz­toly, puska és géppisztoly van az ame­rikai lakosság birtokában: minimum öt­ven millióra és maximum kétszáz mil­lióra becsülik. S ez a hatalmas arzenál állandóan nő. Martin Luther King és Robert Kennedy meggyilkolása után újra napirendre került a probléma: azon a napon hoztak a kongresszus elé egy ti­lalmi javaslatot, amikor a néger vezetőt megölték, és Robert Kennedy halálának megrázó hatására el is fogadták. Ennek a törvénynek értelmében 18 éven aluli személy egyáltalán nem vásárolhat, fel­nőtt pedig nem rendelhet postán fegy­vert. A napokban Johnson újabb tör­vényjavaslatot terjesztett a kongresszus elé a fegyverek nyilvántartásáról és a be­jelentési kötelezettégről. Mindezek elle­nére a megoldásnak csak az elején tar­tanak. A nehézségeknek (mint arról nyugat­német lapok washingtoni tudósítói be­számolnak) három fő oka van: a fegy­vereladás milliárdokat hozó üzlet — a National Rifle Association, a nemzeti lö­vészegylet, a kongresszus legerősebb lobbyja — s végül milliónyi amerikainak az a meggyőződése, hogy a fegyvertartás (még a honfoglaló, vadnyugati időkből származó) alkotmányos joga, és azt senki nem veheti el tőle. Sok szenátor és képviselő azért száll szembe a fegyvertartást tiltó elképzelé­sekkel, mert a ritkábban lakott nyugati és középső államokat képviseli, az ottani választók gondolkodásmódját fejezi ki. Ezekben az államokban a legáltaláno­sabb az az említett meggyőződés, hogy mindenkinek joga fegyvert tartani csa­ládja védelmére. Ami pedig a National Rifle Associationt illeti: 1 millió tagja van, köztük neves képviselők, politiku­sok, gyárosok. S ezeknek befolyása több­nyire nagyobb, mint a fegyvertilalom hí­veié. Robert Kennedy meggyilkolása után azonban ellenkező irányú áramlat is in­dult, levelek és táviratok tömege érke­zett a kormány tagjaihoz, a fegyverke­reskedelem ellenőrzését követelték. Ezek­nek a leveleknek volt hatásuk a kor­mányra, de­­ nem a fegyverkereske­dőkre. Hiába derült ki, hogy azt a re­volvert, amellyel Robert Kennedyt agyonlőtték, postán rendelték egy üzlet­ből, hiába írták meg újra a lapok, hogy (ha lehet hinni a Warren-jelentésnek) a puskát, amellyel Kennedy elnök ellen a merényletet elkövették, ugyancsak így szerezték be — az NRA elnöke a köve­telést annak tekinti, hogy „le akarják fegyverezni az amerikai polgárt”. Az ellenőrzés híveinek frontja szer­vezetlen. Tucatnyi törvénytervezet fek­szik a kongresszus előtt, de szinte vala­mennyi ellentmond a másiknak. Maga Mansfield szenátor, a demokrata frakció elnöke is ellenzett eddig mindenféle fegyverellenőrzést, és csak a közvéle­mény különböző rétegeinek nyomására változtatta meg véleményét. Mansfield ugyanis azt a Montana államot képvi­seli, amelynek területe nagyobb mint az NSZK és az NDK együtt, de csak 875 ezren lakják. S Montanában minden fel­nőttnek legalább egy fegyvere van. Lehetséges — írják a kommentátorok —, hogy az elnökválasztási kampányban is szerepet kap majd a fegyverellenőr­zési vita. T. L A„*.szigetváros” két évtizede ( Nyugat-Berlin la „szigetváros a vörös tengerben” ahogyan nyugati újságírók szívesen nevezték) az egyetlen német te­rület ahol formálisan még fennáll a meg­szállási rendszer. Berlint eredetileg négy­hatalmi státus alapján igazgatták, a meg­szállás első időszakában a Németország igazgatására alakított ellenőrző bizottság székhelyéül jelölték ki. 1945-ben három légi folyosót létesítet­tek a nyugati megszállási övezetek és Ber­lin között: Hamburgból, Bückeburgból és Majna-Frankfurtból. A négy nagyhatalom megállapodása eredetileg úgy szólt, hogy a légi folyosókat mindkét irányban csak amerikai, angol vagy francia katonai re­pülőgépek használhatják Nyugat-Berlin­­ben állomásozó katonai egységeik után­pótlására és ellátására. Később a nyugati hatalmak megindították a polgári légi forgalmi járatokat is. A három nyugati nagyhatalom 1948. jú­nius 23-án Nyugat-Berlinben bevezette a nyugatnémet márkát, s ezzel gazdaságilag is megosztotta a várost. A közigazgatási­lag már korábban megtették: megosztot­ták a telefonhálózatot, a közlekedést és a közműveket, sőt a városrendezési terveket sem voltak hajlandók összehangolni Ke­­let-Berlinnel. Háromhatalmi parancsnok­ságot hoztak létre Nyugat-Berlinben, kü­lön berlini megszállási státus alapján. A Szovjetunió és az NDK kormánya 1955­ .szeptember 20-án államszerződést kötött Moszkvában. A szerződés értelmé­ben az NDK mint szuverén állam őrzi és ellenőrzi határait, továbbá Nagy-Berlin külső körét és mindazokat az utakat, ame­lyek Nyugat-Berlint összekötik Nyugat- Németországgal. Ennélfogva az NDK ha­táskörébe tartozik a közutak, a vasutak és a hajóforgalom ellenőrzése. Az állam­­szerződés megkötésekor azonban számol­tak azzal a ténnyel is, hogy a három nyu­gati nagyhatalom megszállva tartja Nyu­gat-Berlint, az NDK kormánya ezért ideiglenesen a szovjet szervekre ruházta át mindazokat a funkciókat, amelyek a há­rom nyugati nagyhatalom Nyugat-Ber­linben állomásozó helyőrségei személyi és áruforgalmának ellenőrzésével kapcsola­tosak az NSZK és Nyugat-Berlin közötti útvonalakon. Az NDK kormánya 1960. augusztus 30-án elrendelte, hogy 1960. szeptember 1-től nyugatnémet polgárok csak szabá­lyos tartózkodási engedély birtokában lá­togathatnak az NDK fővárosába. Később intézkedést hoztak, amelynek értelmében nem fogadják el érvényesnek azokat az útleveleket, amelyeket az NSZK-ban állí­tottak ki nyugat-berlini polgároknak , mert Nyugat-Berlin nem része Nyugat- Németországnak. Elfogadható okmánynak csak a nyugat-berlini szenátus által kiállí­tott személyi igazolványt tekintették. Az NDK Népi Kamarája 1961. július 6-án határozatot hozott a német béketerv­ről, s azt megvitatás végett a német nép elé terjesztette, egyben pedig megküldte a nyugatnémet kormánynak és a Bundes­tagnak is. E szerint Nyugat-Berlin Né­metország újraegyesüléséig a semleges, szabad város státusát kapná. Nyugat-Ber­lin lakossága számára biztosítanák a sem­leges szabad város státusának sérthetet­lenségét, a bel- és külügyekről való dön­tést. Az NDK Minisztertanácsa 1961. augusz­tus 13-án közzétette augusztus 12-i hatá­rozatát. E szerint az NDK kormánya lezár­ta Kelet- és Nyugat-Berlin között a ha­tárt és ezzel megszüntetett egy abnom­á­­lis állapotot. Az államhatár védelmére a következő főbb intézkedéseket hozták: 1. a vasúti és közúti forgalom szabályozása Nyugat-Berlin és az NDK között; 2. Meg­határozott átkelési pontok kijelölése az övezethatáron; 3. NDK állampolgároknak nyugat-berlini látogatásához és nyugat­berlini lakosoknak kelet-berlini tartózko­dásához engedélyt kell kérniük az NDK hatóságoktól. A TASZSZ hivatalos felhatalmazás alapján 1962. július 12-én nyilatkozatot tett közzé, amely állást foglalt amellett, hogy Nyugat-Berlint az európai béke ér­dekében demilitarizált, szabad várossá kell tenni. Ilyen történelmi előzmények után fo­gadta el 1968 május végén a nyugatnémet parlament a „szükségállapot-törvényt”, holott a Szovjetunió, az NDK és más szo­cialista országok is felhívták a nyugatné­met kormány figyelmét a törvény elfoga­dásának várható következményeire. 1968. június 11-én Friedrich Dickel, az NDK belügyminisztere a Népi Kamara ülésén bejelentette: a Német Szövetségi Köztársaság polgárainak a jövőben érvé­nyes útlevéllel és megfelelő vízummal kell rendelkezniük az NDK-ba utazáshoz és az átutazáshoz. A Nyugat-Németor­­szágból Nyugat-Berlinbe utazáshoz és az ellenkező irányba is útlevél és átutazó vízum szükséges. G. F. Líbia, a kiapad­hatatlasíliaolajforrás Egy ország, amely gyökeres változáso­kon megy át, az évezredes szokások, élet­formák összekeverednek a maiakkal. Líbiáról talán csak Zeltenben, Kirenajke közelében alkothat magának igazi képet az ember, ott, ahol a terméketlen homo­kon kőolajlángocskák égnek — írja az olasz Stampa. Zeiten 200 kilométerre fekszik a ten­gertől. Itt kezdődött 1959-ben Líbia új történelme, amikor fölfedezték az első kőolajforrást. Az egy főre eső évi nemzeti jövedelem akkoriban egyike volt a leg­alacsonyabbaknak a világon: mintegy 39 dollár. 1966-ban a nemzeti jövedelem a korábbi tizenháromszorosára növeke­dett és elérte az 500 dollárt fejenként. Kőolajkorszak A „kőolajkorszak” kezdetén az 1,5 mil­lió líbiai (ma 1,7 millió) igen nehéz kö­rülmények között élt egy akkora terü­leten, amely hatszor nagyobb Olasz­országnál. A lakosság legnagyobb része írástudatlan volt, az egyetemet végzett szakembereket tíz ujjon meg lehetett számolni. Úgy látszott, hogy a független Líbia csak hathatós külföldi segítséggel, mint­egy tízmilliárd líra évi támogatással létezhet. A segélyt főleg Nagy-Britannia és az USA nyújtotta, s cserébe engedélyt kaptak katonai támaszpontok építésére. Az új állam úgyszólván egyedüli bevé­tele kevéske mezőgazdasági terménye — bőr és olajbogyó — kiviteléből szárma­zott. A líbiai kormány 1953-ban határoza­tot hozott a tervszerű kőolajkutatásról. A feladatot magánvállalatokra bízta, de senkinek sem adott monopóliumot, mint ahogyan Szaúd-Arábia, Irak és Irán tet­te. Ezáltal serkentette a versengést a vál­lalatok között. Líbiában ma 43 kőolajvál­lalat működik két és félszer nagyobb te­rületen, mint Olaszország. Az ötödik helyen 1958 első hónapjaiban bukkantak elő­ször kőolajra. S a zelteni lelőhelyet a vi­lág egyik leggazdagabb forrásának tart­ják. A kőolaj innen már 1961-ben elin­dult az európai országok felé. E célból 200 kilométeres olajvezetéket építettek Marsa és Brega kikötőig, amelyet teljesen újjá kellett építeni. A feketearany-folyam egyre árad: Lí­bia ma már exportban az ötödik helyen áll a világon, Venezuela, Szaúd-Arábia, Kuvait és Irak után következik. A múlt hét év alatt bevétele is tetemesen nö­vekedett. Két évvel az első forrás fölfe­dezése után a kormány megváltoztatta addigi részesedési politikáját: a jövede­lem 50 százaléka az államot illette, 50 pedig a vállalatokat, ma viszont a jöve­delem 56 százaléka az államé, 44 pedig a társulatoké. Gázkorszak Időközben pedig újabb kőolajlelő­helyekre bukkantak — a BP társulat északnyugaton, Kufra környékén, az ESSO pedig Algéria határa közelében. Becslések szerint Líbia kifogyhatatlan tárháza a kőolajnak. S az 1969-es év nemcsak tizedik évfordulója lesz a „kő­olajkorszaknak”, hanem a „gázkorszak” kezdete is. A közelmúltban még elégették a kőolajból nyert gázt, jövőre már üzem­anyagként eladják. A gáztermelés még inkább növeli Líbia nemzeti jövedelmét. De Ali Atiga ter­vezésügyi miniszter szavait idézve: „Messze vagyunk még attól, hogy orszá­gunkat gazdagnak mondhassuk. Tegnap még a legszegényebbek közé tartoztunk. Lakásokat kell építenünk, iskolákat, kór­házakat, utakat, vízvezetéket. A kőolaj és a dollárok nem tesznek gazdaggá egy országot — ennek legfontosabb kelléke a kultúra, a technológia, a társadalompo­litikai fölépítés. Minderre azonban még várnunk kell.” EGÉSZ BUDAPEST ELRAGADTATÁSSAL BESZÉL AZ AEROS CIRKUSZ nagy attrakcióiról, a ragyogó artistákról és a remek állatidomításokról Előadások naponta fél 4-kor és fél 8-kor a Ligeti Sátor­cirkusz helyén, a Városligetben.

Next