Magyar Hírlap, 1968. november (1. évfolyam, 170-199. szám)
1968-11-07 / 176. szám
PREMIER: MA Kortársaink A műfaj —"“ Az utóbbi időben a szocia- A műfaj lista országokban új filmtí■ típus született. Képviselői szakítottak a hagyományos elképzelésekkel, s életközelből próbálják a változó, formálódó világot a legpuritánabb eszközökkel érzékeltetni, visszaadni. Korábban a film igyekezett a benne felmerült kérdésekre, ha nem is receptet, de nagyon egyértelmű feleletet adni. Egy-egy film a maga módján lezárt egységet alkotott, „szabályszerű” — szomorú vagy vidám — befejezésű volt. A Vége szó pontot tett a hősök sorsa után, lezárta a felvetett kérdést. Az ehhez szokott mozilátogató befejezetlennek érzi például Kovács András Falak című filmjének történetét. A Kortársaink rendezője, Julia Rajzman hozzá hasonlóan töprengésre kívánja késztetni a nézőket, gondolkodásra és állásfoglalásra. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a moziban ülő nem teljesen kész, lezárt, megoldott alkotást lát, hanem tovább kell gondolni a problémát, megvívni vele. Ha felvetődik benne a kérdés, mit tenne ő a hős helyében. A téma A Kortársaink nem ott kezdő- A témadik, ahol a két főszereplő, Gubanov mérnök, az építkezés vezetője és Nyitocskin kutatóvegyész a távoli Berjozovkából a vegyikombinát építkezéséről Moszkvába érkezik. A történet szálai jóval távolabbra nyúlnak vissza. Bizonyára sokan emlékeznek még Julij Rajzman rendező és Jevgenyij Gabrilovics forgatókönyvíró Budapesten is bemutatott, tíz esztendővel korábban készült Életem árán című filmjére. Az alkotók ebben arról az időt formáló közkatona típusáról kívántak szólni, aki élete árán is diadalra vitte a lenini ügyet. Ennek az akkori Gubanovnak a fia a Kortársaink hőse!s máskor gyermeke, más körülmények között harcol. Neki ma nem az életét kell kockáztatnia, legfeljebb pozícióját, vezetői helyét, de — és ez a konfliktus alapja — önmaga korábbi álláspontjával is meg kell harcolnia a haladásért. A filmben felvetett ipari probléma — szénből vagy olajból állítsák elő a caetánt? felépüljön-e a megkezdett kombinát, vagy vesszen a befektetés? — csupán apropó arra, hogy a nézőpontok, magatartások két pólus körül kikristályosodhassanak. Ezernyi érdek ütközik a döntés, a felelősség kérdése körül. A néző hallgatja a vita érveit, és meghökkent hiszen ez is, az is meggyőző. A hős Az Életem árán Gubanovja, az A hős apa hős volt, a szó klasszikus ér_______ telmében. Embertelen körülmények közepette az ügyet szolgálta, kitartott, épített, harcolt és meghalt. Nem szobor, mégis fel kell nézni rá. A fia köznapi ember, de méltó utód. Túl tud emelkedni a maga érdekein, ha a közösségről van szó, és messzebbre lát. Nagyságából mit sem von le az, hogy családi problémáiban rosszul ítél. A konfliktus A Kortársaink drámája A konfliktus két gyújtóponton izzik ---------------------- fel: a köz- és a magánéletben. Az előbbi síkon a rugalmas, modern szemlélet csap össze a bonyolult helyzetekre vontatottan reagáló bürokratikus, konzervatív felfogással. A film Karlovy Vary-i bemutatója alkalmával az egyik kritikus szellemesen hasonlította Gubanovot és Nyitocskint Don Quijotéhoz és Sancho Pansához. Való igaz, Nyikolaj Plotnyikov színészalkatában van valami azonosság a spanyol parasztnak nemcsak figurájával, de furfangos józan észjárásával is. A tervek megváltoztatásáért folyó küzdelemben, a két ember hivatalról hivatalra, minisztériumból minisztériumba való járkálásában — állandóan ismétlődő mozzanat — van valami a szélmalomharcból. Ám — és ez a különbség: Gubanov alapjelleme nem az álmodozás, nem a délibábkergetés. Céltudatossága erős biztosíték arra, hogy a maradiság, a bürokrácia szélmalmai nem győzedelmeskedhetnek. A magánéletben viszont a frontok jóval kuszáltabbak. Itt Gubanov magatartása sem egyértelmű. Elítéli fia tervezett házasságát, azt az elhatározását, hogy az esti szakon folytatja tanulmányait. Értelem és érzelem, egy kicsit két nemzedék erkölcsi, szemléleti felfogása szegeződik szembe egymással. S ezt még inkább motiválja Gubanov volt feleségének, maradi, merev magatartása. Van abban valami ellentmondásos, szinte tragikus, hogy Gubanov, aki a jövőt akarja szolgálni — éppen fiát, a jövő képviselőjét nem tudja maradéktalanul megérteni. Rajzman töprengésre akar kész- A Stílus tenni, ennek érdekében optimá------------- lisan életszerűvé, valóságértékűvé teszi filmjét Óvakodik a „szép” beállításoktól, az optikailag hatásos (túlságosan is hatásos, a figyelmet magukra vonó, tehát öncélú) felvételektől. Az önmagáért való szépség ugyanis furcsa módon mindig elvesz valamit az igazság valóságából. A Kortársaink — puritán stílusú alkotás. Beállításai tartózkodóak, nyugalmasak, s minthogy itt is, akár a Falakban a párbeszéd, a vita, a gondolat a lényeg, a rendezés mindenekelőtt ezt helyezi előtérbe. A stílus A színészi játék A színészvezetés a A színészi játék rendezői koncepció --------------------------- függvénye. Ennek megfelelően Igor Vlagyimirov (Gubanov) és a többiek a legteljesebb életszerűségre, törekedve, szinte egybeolvadnak az ábrázolandó alakkal. A helyzeteket érzelmileg tolmácsolják, színészileg inkább csak annyira, hogy a néző valóságosnak lássa őket. Egyedül Nyikolaj Plotnyikov művészi egyénisége nem volt képes a mesterség jó értelemben vett fogásairól lemondani. Alakítása — bár, ellentétben van az egységes puritán stílussal — mégsem hat bántóan: éppen fölényes színészi fegyvertárával formált valóban sokáig emlékezetes, életszerű figurát. (Karlovy Varyban méltán kapta érte a legjobb színészi alakítás díját.) Utószó A budapesti bemutatón a 49 Utószó éves szovjet filmgyártás kö--------------- szönti ezzel az alkotással az 51 éves forradalmat. A két dátum közötti csekély különbség jelzi, hogy a szovjet filmművészet a forradalom szülötte. Évtizedeken át tükrözője volt a hatalmas ország és népe örömeinek, gondjainak, eredményeinek. E mostani film őszintesége feltételezi és jelzi a művészi kifejezés magas fokú szabadságát. Nem a rendező „lojális” vagy az illetékesek, „liberálisak” , hanem közösen szolgálják a jó ügyet. A szovjet film mesterei ma már nem elégednek meg a valóság egyszerű tükrözésével, hanem maguk is részt kívánnak venni, s nagy erővel, az emberek tudatának formálásában is. Ábel Péter . mcw MIETBB Himip__________________)J SZEMŰ EMLÉKEZÉS_____________________»«,kövembe* 7. csűre»«« NI reklám- és katalógusa szovjet gyártmányú exportcikkekről szóló különféle katalógusokat, prospektusokat és más tájékoztató anyagokat kaphat és rendelhet Irodánk hétfőn, szerdán és pénteken, reggel fél kilenctől délután négy óráig van nyitva (Déli 1 és 2 óra között ebédszünet.) LÁTOGASSA MEG IRODÁNKAT! A Szovjetunió Magyarországi Kereskedelmi Képviselete Budapest, VI., Bajza utca 42. Telefon: 315-609 A vörös strázsa „Meghoztuk a fotelt,Lenin félvtárs” Az öreg hosszan, szótlanul nézett ki az ablakon. — Hogy repül az idő... Pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy Leninnel találkoztam ... Tompach János, a nyugdíjas pomázi kőműves, az egykori vörös strázsa halkan beszélt. Az első világháború idején fogságba került. Egy orosz papírgyárban, Stancila Okolovkán dolgozott. A gyár az erdő közepén épült. Nemigen járt arrafelé idegen ember. Egyszer egy öreg, szakadt gúnyájú paraszt tévedt arra. Különös dolgokat beszélt. — Vihar készül, kedveseim, nagy vihar. Meglátjátok. Meginognak belé a paloták, a mi kunyhóinkon még a szalmaszál sem rezdül... Nevettek az öregen: — Bolondokat beszélsz, apó. Ki látott még olyan vihart, amely nem árt a viskóknak, s megingatja a palotákat...? Az öreg csak a fejét rázta. — Csodálatos vihar lesz, meglátjátok. Azzal elment. Nemsokára hozzájuk, az erdőbe is eljutott a hír: kitört a forradalom...! Magyarok, heten elhatározták: hazaindulnak. Kimentek az állomásra. Szakadatlanul dübörögtek a katonavonatok. Felültek ők is. Csattogott, vágtatott velük a vonat. S nemsokára Moszkvába értek. A pályaudvaron tanakodtak. No most hová, merre. Hanem... a szegény ember meg a hadifogoly útja valahogy mindig találkozik. Régi cimborák szólították meg őket, így kerültek be a Kreml parancsnokságához, az őrséghez. Ott ismerték meg Malikovot, a vörös tengerészt, őrmester volt a sarzsija. Azok a csodálatos harangok Tompach János egy esztendeig szolgált a Kremlben. Mint kőműves, különösen szeretett sétálni a hatalmas épületben, figyelte az érdekes építészeti remekművet. Különösen sokat járt a vártoronyban, ahol a harangok voltak. Szám szerint huszonnégy. Ott dolgozott az óraszerkezeten egy német mester. Egyik harangból reszelgetett, a másikhoz meg hozzáöntött különféle ötvözetű anyagot. Valahányszor érdeklődtek, mit művel, mi készül, kurtán-furcsán elutasította őket. Puhatolóztak a parancsnoknál is. Malikov csak nevetett. Hagyják nyugodtan dolgozni a németet. Hát... a kántor tudja, mit énekel. Ha a parancsnoknak jó, nekik ugyan édes mindegy. Ha nem, egyszer megszólaltak a harangok, de hogyan! ... A meglepetéstől csak néztek egymásra. S amint hallgatták, valami különös érzés támadt bennük. Katonák voltak, sokszor rájuk ijesztett a halál. Egyikük sem volt különösen lágy szívű ember, de akkor, ott... kiesett a szemükből a könny. Mert az Internacionálét zengték azok a harangok, csodálatosan ... A fehér hajú ember kis szünetet tartott. A Kremlben levő túszokat is ők ketten — Leboviccsal, a bajtársával — látták el. Mindketten több nyelven beszéltek, Lebovics még tatárul is tudott. Ott volt a perzsa konzul, több magasrangú francia tiszt, meg egy szakállas, cvikkeres öregúr, Bruszilov cári táborszernagy. Na és, majd elfelejti: Jelena, a szerb királyné. A 388-as szobában. Magas, fekete asszony volt, valamikor szemrevaló fehérnép lehetett, de már kissé eljárt felette az idő. Hanem a fasírtos kását nagyon unta. Valahányszor bevitte neki az ebédet, Jelena mindig kötődött vele: — Mondja, miért nem hoz már egy szegedi gulást? Egyszer majdnem megfelelt rá, amúgy magyarosan. Azért, asszonyom, mert a kását nem kell nagyon rágni... Még azonban idejében visszaszívta. A forradalmár nem sért meg egy nőt, ha az mindjárt a királyné is. Az első találkozás... A napot pontosan már nem tudja. 1918- ban volt, amikor először találkozott Leninnel. Abban az időben történt, amikor Lenint megsebesítették, s úgy érkezett betegen Moszkvába, a Kremlbe. Lenin elvtárs abba az épületbe költözött, ahol az ő szállásuk is volt. Azelőtt apácáké volt az épület. Manászka-háznak hívták. Éppen a telefonnál volt — emlékszik rá ma is —, amikor Malikov telefonált. Sürgősen menjenek át a cári palotába, s vigyenek fel a szállásuk fölé, a negyedik emeletre egy kényelmes fotelt. Az igazat megvallva, kicsit meglepődött. Nem a parancson, mert a forradalmár nem csodálkozik semmin. Ha azt mondja a parancsnoka, most pedig elvtársak, letartóztatjuk az ideiglenes kormányt, a forradalmár megy, s lefogja a burzsoákat. Ő azon lepődött meg, ahogyan Malikov beszélt. Szinte még most is a fülébe cseng a vörös tengerész hangja. Aki pedig nem gazsulált senki előtt Fütyült a királyokra, hercegekre, címekre, rangokra. Szigorú, kemény ember volt, s valahogy olyan furcsa, lágy volt a hangja, majdhogynem könyörgött: — Tompach, aztán nagyon vigyázzatok. Nehogy zajt üssetek, mert azt a fotelt — Lenin elvtársnak viszitek! Tudod... Lenin elvtársnak most... pihennie kell . II Akkor valójában még nem ismerte úgy közelebbről Lenint. De maga is kíváncsi volt: ki lehet az az ember, akit a parancsnokuk ilyen nagy tiszteletben tart. A legkényelmesebb fotelt választották ki a cári palotában. Fene nagy úré lehetett. Hatalmas, nehéz alkotmány volt. Súlyos tölgyből faragták, plüssel volt bevonva. A főlépcsőn nem boldogultak, mert tele volt emberekkel. Katonákkal, civilekkel vegyesen. A csigalépcsőn igyekeztek feljutni. Amikor odaértek, kopogtattak Lenin elvtárs szobája ajtaján, ahogy a tisztesség kívánja. S benyitottak: — Meghoztuk a fotelt, Lenin elvtárs! Hárman voltak a szobában. Lenin elvtárs, egy idősebb asszony — aki talán a nővére lehetett — s egy katonatiszt. Ő a szemével Lebovics felé vágott. Tegyük helyére a fotelt szaporán, ne látsuk a szánkat. Aztán mozogjunk kifelé. Akinek ilyen sok a dolga, nem töltheti az időt a magunkfajta egyszerű katonákkal. Lebovics megértette. Óvatosan elhelyezték a nehéz ülőalkalmatosságot, s azzal indultak kifelé. Lenin elvtárs azonban megállította őket. Először őhozzá fordult, s németül kérdezte: — Hová való maga, barátom? Kicsit zavarba jött. Hirtelenében hogyan is magyarázza meg, merre van Pomáz, ahová ő való. Gondolta, könnyebben boldogul, így aztán azt mondta, hogy budapesti. Lenin elvtárs ezután arról érdeklődött, hogy hol laknak a Kremlben, milyen a szállásuk. Utána barátságosan kezet fogott vele, megköszönte, hogy felvitték részére a fotelt. Majd Lebovicshoz fordult. Bajtársa jól tudott oroszul, s igen megértették egymást Lenin elvtárssa. Míg ők ketten beszélgettek, ő lopva figyelte a nagy proletárvezér arcát. Miközben beszélt, kissé féloldalt hajtotta a fejét. Úgy figyelte az emberek minden szavát, nehogy valamit is elveszítsen abból, amit mondanak neki. Külsőleg nemigen látott úgy rajta semmi különöset. Egyszerű, sötét ruhában volt. Arca, igaz, kissé sápadtnak tűnt, jókora kötés fehér lett a karján. A merénylő a karját sebesítette meg. Lebovics elmondta, hányan vannak a Kremlben magyarok. Hogy kettőjüknek az a szándéka, arr mikor Magyarországon is kitör a forradalom, hazatérnek. Lenin elvtárs helyeslően intett rá. Körülbelül tíz percig tartózkodtak a szobájában, őt különösen a szeme ragadta meg. Aki egyszer látta, el nem felejtheti. Mintha láng lett volna abban a szempárban... Ha belenézett, szinte tűz járta át az embert. ...és a második Másodszor akkor látta, amikor a néppel beszélt. Őt azzal a feladattal bízták meg, hogy mint kőművesmester, irányítsa a tribün építését. Május elsején hatalmas tömeg gyűlt a Vörös térre. Ő a vár bástyájáról nézte az ujjongó forgatagot. S akkor látta, hogy aki az emelvényen áll, s a beszédet tartja, a tömeg pedig önfeledten tapsolja, élteti, senki más, mint akivel ő beszélt: Lenin. Nagyon szerette az embereket, s azok nagyon szerették őt. Sokszor hallotta: Iljics csodálatos ember. Az a hír járta Leninről, úgy beszélték, hogy a merénylő pisztolygolyója, amellyel Vlagyimir Iljics életére tört, mérgezett volt. Mégsem tudott vele végezni a méreg, mert Lenin ereiben nem vér volt, hanem tűz. S elégette a mérget... így volt. A fehér hajú ember sóhajtott. Őneki már ... olyan túl sokat nem tartogathat az élet. Hetven fele — hazafele... Hanem azt köszöni a sorsnak, hogy ott állhatott ő is a forradalom bölcsőjénél, Lenin közelében, mint vörös strázsa. S a hét magyar forradalmár... a régi gárda. Hol lehetnek már azok a hű cimborák... Lebovics, az a vidám munkácsi fickó, meg a többiek. Élnek-e, halnak-e, ki tudja. És Malikov, a parancsnok... A szigorú, de csupaszív vöröstengerész. Aki bizonyára örülne most, ha tudná, hogy egykori katonájának milyen szép szovjet kitüntetést adtak át itt, a budapesti nagykövetségen. Talán ... most ő is azokra a napokra gondol. A nagy tűzfény idejére. S gondolatban fegyverbe szólítja a régi gárdát. S az erős, dörgő hang, mintha most is szokatlanul csendes lenne. Mintha könnyek fátyoloznák, amikor a parancsot adja: — Tompach, aztán nagyon vigyázzatok... Lenin elvtársnak... pihennie kell... A szitáló fényben csendesen festegetett az ősz. Balczer Elemér