Magyar Hírlap, 1968. december (1. évfolyam, 200-228. szám)

1968-12-15 / 214. szám

10 19M. DECEMBER 15, VASARNAP IRODALOM - M WUZ E T Magyar Hírlap Gorái Gábor: \ Sötét madár Függ egy sötét madár az égen. Mintha kereszten függene. Felhők fehér háromszögében a nap lázas isten­ szeme. Por­virág szikrázik, — kirobban, kvarc-ezüst szirmok izzanak kökény-mezőkön, — elhalóan nyögnek a fák az ősz alatt. Ez ősz alatt, mely mint kivénhedt ringyó, széttárva megkopott combjait, fülledt múltba réved, s fertőzött könnyeket zokog. Szörnyet szül? Ami lehetetlen az lesz a törvény? Álmodok? Fent, a torlódó rettenetben egy árva sóhaj támolyog.... ! Pákozdy Ferenc:­­ Egy vagyok ezzel a világgal Úgy rácsodálkozol mohón erre az újuló világra... Hadd nézzem én is álmodon, kezem kinyújtom érte, vágyva. Szemed olyan, mint gyermeké, tele fénnyel, bizakodással... Hadd forduljak az út felé, a te szemeddel fogjam átak Ágaskodom, miként a Nap, amikor hajnalonta fölkel, és küldöm sugaraimat, hogy ölelkezzenek e földdel Mert ez a föld itt a miénk, megmunkálta a tiszta szándék, s kínálkozón simul elénk: terített asztal, dús ajándék. A múlté már a régi mérték, nem győzhet újra gáncs, közöny. Az ember lett az igaz érték, az ő jussáért küszködöm. ■ Jövőnkkel áldott a jelen, leszámoltunk bűnnel, hibákkal, helyem, utam most meglelem: egy vagyok ezzel a világgal Nem kell más föld, mi idegen, más élet sem, mi puszta, talmi­­ föld, ez jusson énnekem, mert itt akarok élni, halni. Hegedűs Zoltán:­­ Gyerekkor Messzi táj, messzi táj, hova álmok visznek már, nem visznek a vonatok s nem mehetek el gyalog. Mentem érted csónakon lent úszva a Szamoson, hajón, szárnyon szálltam én, felhők puha peremén, mentem gyalog, kereken síkságokon, hegyeken, teknőben a Szamoson, láttam a part hogy­oson, hogy tűnik el az a táj, hova álmok visznek már. Vízen, mezőn szálltam én, hegyek éles peremén, havason át, fenyvesen, vackaidon, szerelem. Mentem át egy életen, mentem már reménytelen, hogy sohasem érem el, talán mert olyan közel, olyan közel messzi táj, hogy elfárad a madár. Hova csak az álom ér, az is csak a bánatért, mert e közel messzi táj messzi táj, messzi táj. HÁNTÓ NAGYKÖZSÉG Ma­gyarhonnak egyik igen eldu­gott zugában fekszik. Egy évben a községbe egy segéd­jegyző került Megelőzte a híre, hogy az alispánnak tá­voli rokona és mint Arany Já­nos, a község aktáin kívül szép költeményeket meg beszélye­­ket firkál újságokba. Az ilyen ember a tiszteleten kívül mindig bizonyos kényel­metlen, félelmetes érzéseket is ébreszt Mert hát mindenütt akad több-kevesebb suba alat­ti disznóság és nem nagyon megnyugtató, ha ilyen egyének tudomásához férkőzhetnek, hogy a sajtó nyilvánosságába dobják. De hát ez a segédjegyző túl­tett mindazon, amit félelmetes jellemben ilyen tollforgatóról Hántón elképzeltek. Akár a ga­rabonciás diák maga telepe­dett volna rá a községi közer­kölcsökre. A segédjegyző azon kezdte például, hogy teljesen kiküszöbölte a községházán a járlathamisítást. A járlat a házibarmok ke­resztlevele. Hántó közel fek­szik az országhatárhoz. Folyik az állatcsempészés. Nagy vásá­rok idején más rendes segéd­jegyző az évi fizetése kétszere­sét vágta zsebre a hamis jár­latokért a községiektől. Ez az új? Visszautasított minden vesztegetést. Akár sül­dőmalac, akár hízott liba, akármi alakjában is. Sőt, egy­szer s mindenkorra megfenye­gette a hántóiakat, hogy lecsu­­katja azt közülük, aki még egyszer valamilyen szabályta­lanságra akarja rábeszélni Borzasztó alaknak mutatko­zott! A községben már csak úgy emlegette mindenki: — Ez nem épeszű!... Ez a ronda gazember!... Ez a vi­lágfelforgató lüké! Nem itta le magát soha ez az új segédjegyző, nem foga­dott el disznótoros meghívást, nem kártyázott, az esendőbb szoknya hidegen hagyta őt... Szörnyű egy állat volt ez a segédjegyző a hántóiak nya­kán. De hát kikezdeni vele nem mertek. PERSZE AZZAL KELLETT VOLNA KEZDENI, hogy a történet időpontja az első vi­lágháború előtti békeidőnek az ezerkilencszázas évei Akkor csapott föl egyre len­dületesebb hullámokban a ma­gyarok függetlenségi törekvé­se. El Ausztriától, lerázni az uralkodóház kény­uralmát! A kormánypártnak mind na­gyobb erőfeszítésébe került, hogy a mandátumát megtart­sa. Na, éppen választás előtt járt az idő. A község jegyzője engedel­mes és alattomos kiszolgálója volt a kormánypártnak. Vi­szont a megye alispánja az el­lenzékkel rokonszenvezett. A rokona, a segédjegyző tehát szintén ellenzékgyanúsnak ígérkezett. Hát amikor esedékes lett, hogy a megyeszékhelyből meg­jelenjék a képviselőjelölt prog­rambeszédre, vagy helyettese, vagy kortese... a jegyzőt egy szalonkázáson szerencsétlen­ség érte. Kitörte a lábát. Be kellett szállítani a városi köz­kórházba műtétre. A segédjegyző lett a község feje és esze, teljhatalmúlag. Ez a szigorú vadember! OTT ÜL A KÖZSÉGHÁ­ZÁN éppen az esküdtek kara, a bíróval. Jön egy lovasfutár a város­ból. Keresi a jegyző urat Az­tán átad neki egy furcsa cso­magot. Rá van írva piros ce­ruzával: „Szigorúan bizalmas.” Ügy? A segédjegyző tehát a tanácsülésből átmegy az iro­dának kisebb fülkéjébe, meg­tudni, mit tartalmaz a cso­mag? De a bíró is ugrik ám föl és megy a segéd­jegyző­vel nagy izgatottan befelé. — Ide hallgasson segéd úr! — mondja neki, amikor már együtt vannak négyszemközt. — Én tudom, micsoda csomag ez. Pénzt küldenek benne a főispánságtól, a községi sze­gényháznak. De ez csak ürügy. A pénz a választásra van küld­ve. Ebből a korcsmárosok kapnak, hogy ingyen etessék­­itassák a választókat. Meg a választók kapnak külön napi­díjat... Tetszik érteni? — De nem én! — rázza fe­jét a segédjegyző. — Ez a pénz oda lesz fordítva, ahová cí­mezték, a szegényháznak. Ki a gondnoka? Tyű! A szegény bíró jótehe­­tetlen volt ezzel a képtelen, eszelős alakkal szemben. Ta­núja kellett legyen annak, hogy azt a töméntelen bankót a segédjegyző átadja a sze­gényház gondnokának, a ki­lenc gyámoltja számára, hasz­nálja föl belátása szerint! PÉLDÁTLAN BOTRÁNY kerekedett ebből Hántón. Har­madnapra rá kijött a község­be a képviselő. Hát a lovas­legények, fehér ruhás szüzek helyett a községi képviselőtes­tület tagjai fogadták hosszú orral. Meg a kaján segédjegy­ző. Meg néhány mogorva gaz­da. A képviselőjelölt majd meg­pukkadt a dühtől. De tenni semmit sem tehetett többet, minthogy egy csekélyke csődü­letnek elmondta a mondóká­­ját. Azzal igyekezett vissza a városba. A szegényházban pedig ha­talmas áldomást ültek a gyá­­moltak. Új ruhát kaptak ron­gyaik helyett. A gondnok oda­rendelte a cigánybandát ne­kik. Hadd keressenek a mó­rék az elmaradt alkotmányos zenélés helyett! Aztán még a héten meg­kezdték a szegényház lyukas zsindelyfedelének, tíz éve nem meszeli falainak, papírral ra­gasztott ablakainak a rendbe­hozatalát. Majd visszatért a rossz bá­násmódból elszökött tíz tag is a szegényházba. Elbírta most már a teljes létszámot. Mert gazdag lett a szegényház... AKI NEM HISZI MIND­EZT? Menjen el csak Hántó­­ra. Ott még ma is emlegetik ezt az esetet és még soká fog­ják. Tersáljszky J. Jenő: A gazdag szegényház Demeter D. Miklós rajza: Anya és leánya Keszi Imre: L­AKÁSAIM Megpróbálom esendő emlékezetemben összeszedni, hol min­denütt laktam ebben a földi életben. Nem azokra a laká­sokra gondolok, amelyekről bejelentőlap tanúskodik, akár ideiglenes, akár állandó jelleggel. Ezekhez a lakásokhoz, ame­lyekről szólok, nem kell sem tanácsi kiutalás, sem OTP-köl­­csön, még csak betársulni sem kell értük valami közös vállal­kozásba, kalákában is hiába építeném őket. Ezek vagy van­nak valakinek, vagy nincsenek. Lehet, hogy vele születnek az emberrel, mint a csigával születik a háza, csak éppen hogy az ember sokházú csiga. Mégis megbírja valahogy a háta mindet. Mert ezek a lélek lakásai. Könnyűek tehát és anyag­talanok. Igaz, éppen ezért nehezebb számon tartani őket Lehet, hogy egyet-kettőt talán ki is fogok felejteni a felsoro­lásból. De hát úgysem a lakásaimról akarok képet adni vé­gül is, inkább csak önmagamról. Hol voltam otthon? Hol éreztem úgy, hogy lehajthatom a fejem, legalább a mai éjszakára? Hol értem el valami végsőt, legalább annyira, hogy elhihettem: innen nem tovább kell mennem, hanem másfelé, új és új világtájak irányában? Író volnék, hát persze, hogy arra gondolok, hol találtam valami végső kimondanivalót, vagy legalább olyasmit, amit én annak éreztem. Hogy ki is mondtam volna, azt persze még feltétele­sen sem állítom. Amiről be akarok számolni: melyek azok a végső szituációk, amelyekben író lehettem volna, vagy írónak kellett volna lennem, ez a kettő körülbelül ugyanazt jelenti. Lakásaim! ez a cím így is fogalmazható: lehetőségeim, azaz mulasztásaim listája. BEREK. A legrégibb, amelyre emlékezni tudok: a Berek. Nem mernék határozottan nyilatkozni róla: a Tátra valame­lyik szelídebb lejtőjén bújt-e meg vagy a Gellérthegy olda­lán, de lehet, hogy a Parnéthos lankáin volt a helye. Min­denesetre összefüggött valahogy a tavasszal, lehet, hogy khito­­nos görög lányok tánca volt, persze az is lehet, hogy valami mélyebb és ősibb villódzás, aminek a görög lányok tánca maga is csak egy egyszeri megjelenési formája. Bizonyos, hogy em­lékezetemben ez a látomás — mert lám, lakásaimról kiderül, hogy látomások is! —, ez a ritkás berkekkel körülvett kis tisztás, ez a réti pásztorés valamiképpen összefügg a görög­séggel A világ közepén foglal helyet — lakásaim általában a világ közepén vannak vagy a világ végén, kivételes esetben alatta vagy fölötte —p­elysiumi teljességben, és számomra első helye, legrégibb fészke minden mondanivalónak. SÉTATÉR. De gyerünk tovább! A másik hely, amelyet ott­honomnak tudok nevezni, különös módon: a Sétatér. A vidám ünnepi séta, a vasárnapi kivonulás helye, amely lehet a Vá­rosliget, a Hűvösvölgy, a Margitsziget, a Bois de Boulogne, de lehet Japán is, a Szunda szigetek lánca, Ausztrália vagy a Tűzföld, de mindig az ünnepi kivonulás tudatával. Valószínű, hogy gyermekkorom szecessziós ünnepi sétahelyei emléke­képpen, de bennem ez a gyermeki öröm mindig olyanféle he­lyeket vesz körül, mint az Állatkert bejárata két szecessziós elefántjával, mint a bécsi Práter óriáskereke, vagy mint a ké­peken megcsodált Angor-Wat taparti palotája, szinte mind­egy. Tengerésztisztek fehér egyenruhája, katonabanda rézcsil­­logású bombardonjai, színes sátrak, amelyekben a gyermekkor pezsgőjét árusítják, a krachedlit. ERDŐ. Gyermekkori lakásom az Erdő is. A befelé hatolás sokszobájú lakása. A világ egyszerre megsűrűsödik körülötted, varázslatosan áttekinthetetlen lesz, titkokat kínáló, egyre újabb labirintusokkal hitegető. A nap egyre hevesebben tűz a fe­jedre, az árnyak körülötted egyre mélyebbek. Egy helyben állsz, és mégis megy, nem előre és nem hátra, nem jobbra és nem balra, befelé. A cél a rejtőzés katlana, az otthonlét méhe, az erdő mélye. Ez aztán igazán a világ közepe: a zöld sötétség, a teljes otthonosság, az örök érvényű barlang-alapelv. Mint egy óriási sokszobás ház, mint egy végtelen folyosórendszer, egyik helyiség a másikba nyílik, egyre beljebb és sohasem legbelül. Örök céllal és örök célérhetetlen bolyongok a zöld végtelenség­ben, fejem fölött a feketerigó fuvolázik. OCEAN. Amióta eszemet tudom, azóta keresem nagy laká­somat, az óceánt. A nyugati óceánt, amelynek vége a végtelen­ség. Partja világvégi sivatag, titokzatos színekben izzó puszta, titokzatos, meghatározhatatlan formákkal, kísértetkavicsokkal vörös homokján. A víz tükrén örökös alkonyati napsugár rezgő sávja mutatja az irányt, az utat. Merre? A Boldogok Szigetére, a halottak ciprusos, elérhetetlen és megközelíthetet­len honába, amely mindig előtte van az utasnak, éppen egy mérfölddel túl a látóhatáron. Ezen a tengeren, ezen a hajón a kelta nyelv egy régen elfelejtett dialektusában beszélnek a matrózok, miközben hajójuk orrát egyik sziget után a má­sik felé irányítják, de egyik sziget a másikat követi, és min­­denik mögött ugyanaz az új utat követelő víztükör nyugtalanít rezgő, piros fényösvényével HÓMEZŐ. Mi jut még eszembe? Hol laktam még? A Hó­mezőn A Hómezőt úgy kell elképzelni, hogy semmi jel, semmi iránymutató külső befolyás nincs sima végtelenjég Ha az em­ber elindul és egy pillanatra elandalodik gondolataiban, nincs

Next