Magyar Hírlap, 1969. március (2. évfolyam, 59-89. szám)

1969-03-10 / 68. szám

HIÍGYJIR HÍRLAP BULI Egy zártkörű társaságban ismerkedtem össze Fortunátus Lajos vállalati igazga­tóval. Közömbös témákról váltottunk né­hány mondatot, majd nekem szögezte a kérdést: — Vásárolt már BULI-sorsjegyet? — Az ördög tudja, annyiféle sorsjegyet ■sóznak ránk manapság, képtelen eliga­zodni köztük az ember. — Igen, ez igaz, mégis azt ajánlom: a BULI-sorsjegyből feltétlenül vegyen! Mi­nél többet. Nagy nyeremények: autó, öröklakás, külföldi utazás! — Miért ennyire szívügye ez maga­­snak? — Ezt a sorsjegyet ugyanis a mi vál­lalatunk, a BULI Művek bocsátotta ki. — Meglepő, hogy mennyi mindennel oglalkoznak mostanában az üzemek a termelés mellett... — Bocsánat, de mi nem a termelés mellett, hanem a termelés helyett foglal­kozunk sorsjáték-rendezéssel! — Ezt hogy értsem? — Úgy, ahogy mondom! Csak egy húszfőnyi csoport maradt bent az üzem­ben, akik a sorsjegyek eladásával kapcso­latos adminisztrációt és a befutó pénzek könyvelését végzik. A többiek a vállalat által kibocsátott sorsjegyeket árusítják a fővárosban és vidéken. Havonta egyszer jönnek be csak az üzembe, a fizetésükért — Mi adta az ötletet ehhez? — Kiszámítottuk, hogy ha az ország minden ötödik lakosára sikerül rásóz­nunk egyet ötforintos sorsjegyeinkből, máris játszva teljesítjük évi tízmilliós bevételi tervünket. És így mindenki job­ban jár! A vezetőség megszabadul a lét­szám, a hitel, az anyagellátás, a koope­ráció, az értékesítés számtalan gondjától. A melósnak is jobb tízkor kelni és utána f­lmenni presszókba, hivatalokba, forgal­mas utcasarkokra sorsjegyet árulni, mint reggel hatra odaállni a gépe mellé. És jól jár az is, aki vesz a sorsjegyünkből, okkal több nyereményt sorsolunk ki, mint bármelyik más sorsjátékon! — És még így is jó üzlet ez maguk­­nak? — De mennyire! Vegye figyelembe, hogy a nyereménytárgyak többségét há­­tlag állítjuk elő. Annyira csökkent a vállalati adminisztráció, hogy az eddigi A személykocsi helyett most már egy is vég. A másik négyet nyugodtan kisorsol­­tatjuk! A felszabaduló irodákból és rak­­árakból csekély befektetéssel ki­sorsol­ta­tó lakásokat csináltathatunk. A kül­­öldi tanulmányutakra, tapasztalatcserére kapott valutakeretből nem a vállalat­isztviselői utazgatnak majd, hanem a szerencsés nyertesek! — Szóval végül mindenki jól jár, csak éppen a népgazdaság nem, mert nem kapja meg azokat a javakat, amelyeket eddig önök állítottak elő! — Ön téved! Éppen a népgazdaság jár a legjobban. A BULI, azaz teljes nevén a Buzogány- és Lándzsaipari Művek, ahogyan a neve is elárulja, buzogányo­kat gyárt, meg lándzsákat. Buda vissza­foglalása óta nem tudtunk jelentősebb tételt eladni belőle! Ki vesz ma már lándzsát vagy buzogányt? Nem mondom, tavaly, az Egri csillagok forgatásakor egy kicsit fellendült a kereslet, de mikor lesz még egy ilyen alkalom?! Ezért jutott eszünkbe ez a sorsjáték-história... — És hogyhogy még nem szüntették meg magukat? — Úgy látszik, még senkinek sem ju­tott az eszébe... Radványi Barna Mosolymozaik BARABÁS TIBORT, a kitűnő írót fel­kereste egy ismeretlen férfi: — Elnézését kérem a zavarásért, de ta­nácsot szeretnék kérni öntől. — Parancsoljon. — Van egy fiam, aki festőnek éppen olyan tehetséges lenne, mint írónak. Ké­rem, mondja meg, mi legyen? Író vagy festő? — Író! — Miért? — Mert a papír olcsóbb, mint a vászon. UDVARDY TIBOR vacsorára várta az egyik ifjú zeneszerzőt, aki arról neveze­tes, hogy étkezés után leül a zongorához és hajnalig kínozza a szerencsétlen hang­szert A vendéget pokoli rendetlenség fo­gadta. A szekrények ajtajai kitárva, az összes fiókok kihúzva, a benne levő hol­mik szanaszét hevertek. — A fene egye meg! — szitkozódott Udvardy. — Meghívtunk téged és sehol sem találjuk a zongorakulcsot! — A zongorakulcsot? De hiszen nyitva van! — Éppen az a baj.. . HUMOR A titokzatos kenőcs Szerte a fővárosban a járda szélén sok helyütt láthatók közepes nagyságú táb­lák, amelyek kék alapon fehér betűkkel közlik: A vágány kenve van! Nem alkalmi táblák. Szilárd oszlopok­ra erősített alkalmatosságok, ott állnak hűségesen, talán évtizedek óta. Valószí­nűleg még a néhai jó BSZKRT szerelte az oszlopokra — gondolom —, mivel köz­leményük csakis a villamos vágányra vo­natkozhat. Én ezeknek a tábláknak a környékén már több ízben megvizsgáltam a vágá­nyokat. Néztem őket tikkasztó kániku­lában és dermesztő fagyban, néztem nap­fénynél messziről, hátha csillog rajtuk a kenés, és lehajoltam hozzájuk az éj lep­le alatt, ujjam hegyével tapogattam, sőt még meg is szagoltam a síneket. Kenés­nek semmi nyomát nem tapasztaltam, sem szemmel, sem orral. Mindebből arra következtetek, hogy a laikus számára nem láthatóan, nem érzé­kelhetően, sőt fel sem foghatóan „van kenve a vágány”. Ám, ha a vágányt nem nekünk kenik, viszont állandóan kenik, amint ez a sta­bil táblai közlésből egyértelműen követ­kezik, akkor ezt a villamosvezetők ki­képzésük alkalmával bizonyára úgyis megtanulták, vagy legalábbis megtanul­hatták volna. De ha mégsem, ha nekem is szól a tábla közlése, mondják meg az isten szerelmére, mivel van kenve a vá­gány és miért...?! Magyar film. — Rendező: MARKOS MIKLÓS Főszereplők: I­me Mária — SZELES ANNA, a Kolozsvári Magyar Színház művésznő­je Sidó Béla — KOZÁK ANDRÁS, Sass Iván — KONCZ GÁBOR, Menyus — DÁVID KISS FERENC BEMUTATÓ: MÁRCIUS 1. A POKOLRÉV főhősének története Galambos Lajos regényében. MIT TUDTOK TI PILLE MÁRIÁRÓL? címmel jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál A külföld humora Ketten a buszmegállónál: — Mi van, Milan? Megnősültél már? — Még nem. — Az isten szerelmére, hát mire vársz? — Az autóbuszra. ^ * Az idősebb kisfiú az Becséhez. — Látod milyenek a szülők! Először megtanítanak bennünket járni, beszélni, aztán pedig azt akarják, hogy itthon ül­jünk és hallgassunk. * Egy Amerikában élő 58 éves férfi he­teken át kínzó fejfájásról panaszkodott A röntgenfelvételek nagy kiterjedésű idegen tárgy jelenlétét mutatták ki ko­ponyájában, s így néhány nappal ezelőtt műtétre került sor. Az operáció során a szerencsétlen ember fejéből egy 160 cm magas, 55 kilós leányt emeltek ki, teljes fegyverzetben, dárdával és pajzzsal. Szakemberek szerint az eset nem egy»­­«HHélM 1969. MÁRCUS 10. HÉTFŐ 9 Nem szeretem azokat, akik lebecsülik eredményeinket Akik még a tévében is hibát keresnek. Én nem győzök betelni ezzel a csodával. Csak Ülök és nézem a nagy szállodát­űzet, a bentlakók úgy ug­rálnak ki, mint a szöcskék. A tűzoltók lent a londoni utcán állnak, várják, hogy leégjen a negyedik emelet, mert létrájuk csak a harmadikig ér. S én ezt itt látom a szobámban, pizsamában, papucsban, szinte izzadok, úgy fűt az élmény tüze. Hát nem csodálatos? Erre jön a szomszédom és szidja a mű­sort, hogy nem hozza neki Albertet pre­mierplánba, bezzeg Márkus Lászlót a Madáchból még meztelenül is megmu­tatja, közvetlen közelből. Nem szeretem én az ilyen embereket, akiknek semmi sem elég jó. Gondoljuk csak meg, mekkorát fejlődtünk! Valami­kor csak úgy tudtunk egymással híreket közölni, ha füsttel jeleztünk; ha egy kis szél volt, az üzenet tele volt sajtóhibá­val. Aztán feltalálták a fatönk-dobot,­­ azzal ütögettek egymásnak ■ üzenetet. Majd sürgősebb lett a dolog, feltalálták a fullajtárokat, azok szaladgáltak egyik papírusztekerccsel a másik országba. (Ennek megvolt az az előnye, hogy ha rossz hírt kapott a király, a fullajtárnak csak a fejét küldték vissza, portómente­sen.) Vagy ott volt a marathoni csata, ami­ből kitalálták a maratoni futást. A hír­vivő harcosnak 42 kilométert kellett lo­holnia, össze is esett a célban, mire le­pontozták. Aztán jött Makaróni, akarom mondani Marconi­t, ezeket a tésztafélé­ket mindig összekeverem. Utána meg a telefonhírmondó jött, meg a rádió. Hogy tudtunk örülni a kristály detektoros ké­szüléknek! S nem álltunk meg a lejtőn, jött a szobamozi, a tévé, amiből megisme­rem ezt a szép, humanista világot, hogy kivégzés Biafrában, 150 halott itt, 160 amott, kéjgyilkosság Rómában, Kék fény Pesten a négyszeres gyilkossal, akinek nehéz gyermekkora volt szegénynek. Hát nem csodálatos? És havi ötven­ forintért még azt is bemondja utána a tévé, hogy jó éjszakát kívánunk. tme.

Next