Magyar Hírlap, 1969. június (2. évfolyam, 149-178. szám)

1969-06-22 / 170. szám

Mbgtbr Hírlap ^­mfbiiA - műveszet 1969. JÚNIUS 22. VASARNAP9 Szerb színészek három estje AZ OLYAN NÉPEK színházkultúrájá­nak, amelyek valamely okból később kap­csolódhattak az általános európai művelt­ség áramába, illetve amelyekben egy dif­­ferenciálatlanabb paraszti-plebejus kul­túra hagyományai igen erősek — ezeknek a színházkultúráknak mindig az jelent el­sősorban gondot, hogy megtalálják az al­kalmas kapcsolatot az elveszteni nem kí­vánt hagyományok, és a magas­ kultúra nemzetközibb formanyelve között. Ismer­jük ezt a gondot mi is, de még inkább is­merhetik a szerb színházak, amelyek a mienkénél nagyobb szakadékot akarnak áthidalni — a jelek szerint a mienknél nagyobb lendülettel. Bármennyire különbözött is tematiká­ban és hangvételben az a három darab, amelyet a Novi Sad-i Szerb Népszínház ezen a héten budapesti vendégjátékán be­mutatott, hagyomány és modern törekvé­sek összeötvözésének ez a kísérlete mind­háromra egyaránt jellemző volt. Legin­kább mégis almost pénteken, harmadjára bemutatott darabnál. Gondolatmenetün­ket ez utóbbival kezdjük. SAKULE FALU, MÉGHOZZÁ BÁ­NATBAN. Tulajdonképpen folklór­ele­mekre épült életképsor. A színen egy kis bánáti falu makettjét látjuk, és e kicsi­nyített házak és utcák között zajlanak le a vajdasági parasztok életének minden­napi eseményei: lánykérés és lakodalom, mulatás és gyász, perlekedés és háború, élet és halál. S mindez egy laza történel­mi folyamban, átölelve az elmúlt két év­századot. A jelenetek egy tárlatra emlé­keztetnek: nemhiába származtak nemcsak a jelmezek és díszletek, de a játék alap­jául vett szövegek is egy festőtől. Neves festőművész, Zoran Petrovics és jóképes­ségű rendező Dimitrije Djurkovics ösz­­szefogásából jött létre ez a különös alko­tás, amelyet rekonstruált népi játéknak vélhetnénk, ha egyszerű képsoraiban nem tükröződnék egy differenciáltabb szemlé­letmód is. Arról kapunk hírt, hogyan za­varják meg az egyszerű és kiegyensúlyo­zott humánus kapcsolatokat az elnyomó hatalmi rendszerek emberellenes tenden­­ciái, így a játék azokkal a darabokkal kerül rokonságba, amelyeknek drámai fe­szültsége az egészséges emberi kapcsola­tok és az egészségtelen társadalmi viszo­nyok ellentmondására épül. Ebből „A mi kis városunk”-ra emlékeztető idillből egy modern kritikai dráma nyugtalansága vibrál elő. A NAGY MÁK, Erich Kos színpadi pa­rabolája, egy plebejus-dráma egyszerű motívumaira épül. Ám a félrevezető hír­lapi kacsa nyomán — hogy ugyanis egy óriásbálnát fogtak ki az Adriából — fel­­viharzó tömeghisztéria, és a hisztéria el­len magánosan lázadó naiv kisember tör­ténetében nagyon is bonyolultan mai tár­sadalmi kérdésekre keres választ a szerző. S a színi ábrázolásban gyakran felhasz­nálja a színpadi elidegenítés eszközeit és hellyel-közzel még az abszrud színház kelléktárát is. (Más lapra tartozik, hogy gondolatilag nem jut feltétlenül helytálló eredményre, főként azért, mert egy kis­szerűnek ábrázolt tömegreakcióval szem­ben kisszerű ellenlábast, „anti-hőst” ál­lít.) VIKTÓRIA: Hagyománynak és haladó gondolatnak különleges — és nagyon helyhez-időhöz kötött — összeütköztetése a vajdasági származású kiváló szerb drá­maíró, Djordje Lebovics munkája. Mint­hogy a dráma egy trilógia része, s csak mindhárom darab ismeretében volna megbízhatóan értékelhető, erről le kell mondanunk. A Viktoria egyik középponti konfliktusa, melyre imént céloztunk, így is világosan szembetűnik. A trilógia a ju­goszláv irodalmak legújabbkori szomo­rúan hagyományos témájára épült: láger­történet. Ebben a harmadik részben a múzeummá alakított volt koncentrációs táborba tér vissza a foglyok egy csoportja, és sajátos törvényszéket tart két hajdani őr felett. Ezt a törvényszéket, amely a volt események megelevenítésével jár, minduntalan megzavarja a mai fiatalok­nak, a gitáros nemzedék tagjainak meg­jelenése, akik már puszta jelenlétükkel, de konkrét közbeavatkozásukkal is moti­válják a tárgyalást és figyelmeztetnek az időmúlás immár figyelmen kívül nem hagyható tényezőire. AMELLETT, HOGY ILLUSZTRÁLJA múlt és jelen törekvéseinek összetalálko­zását a szerb színházművészetben, talán azt is érzékelteti ez a három szinopszis az olvasóval, hogy a Novi Sad-i színház szívesen biztosít­­ előnyt az intellektuális fogantatású műveknek, akár eredeti drá­mák azok, akár adaptációk. (A nagy Mák például szintén egy siker­regény színpadi változata.) Ebbéli törekvéseiben a színház még a hagyományos dramaturgia alapkö­vetelményeit, a cselekményességet is haj­landó mellőzni. Ez a magyar néző szá­mára talán kissé idegenszerűen hat: a darabokat olykor vontatottnak érzi. A szakértő szem előtt azonban fel kell tűn­nie, milyen imponáló rendezői lelemé­nyekkel próbálják áthidalni az életszerű­ség és a gondolatiság ellentétét. A vég­sőkig kidolgozott, szinte egy tánckoreog­ráfia aprólékosságával megkomponált elő­adás jellemzi mind Dimitrije Djurkovics munkáját (aki Lebovics és Petrovics mű­vét rendezte), mind Dejan Mijacs rende­zését, aki Erik Kos művét állította szín­padra. Néha már-már úgy is tűnt, hogy a technikáját tekintve ragyogó rendezői munka szinte eluralkodik a játékon. A törekvés azonban, amely egy eredendően indulati fogantatású drámai hagyomány­nyal az intellektus fegyelmét kívánja pá­rosítani, mindenesetre igen rokonszenves­nek tűnik, és csak növeli megbecsülésün­ket a kiváló együttes munkával bemutat­kozó Novi Sad-i társulat iránt. Lukácsy András -------y 'b'Hj 'Z Az Egyetemi Énekkar — Hannovertől Winchesterig Ma indul a Keleti pályaudvarról közel háromhetes nyugat-európai turnéjára a KISZ Központi Művészegyüttesének Egyetemi Énekkara. A 60 tagú kórus út­jának céljáról, állomásairól kérdeztük dr. Stauber Józsefet, az énekkar titká­rát. — Június 24-én lépünk fel először, Hannoverben, majd Wolffsburg, Ham­­merln, Minden, Bielefeld, Wilhelmshaven az útirány. Tóth Béla karnagy vezetésé­vel preklasszikus és magyar kórusműve­ket mutatunk be. Ütünk során egy — magyar viszonylatban — ősbemutatóra is sor kerül: a Magyarországon még el nem hangzott Scarlatti-responsoriumot mutat­juk be, amelyet ősszel itthon is műsorra tűzünk. Július 2. után a kórus egyik fele a London—winchesteri nemzetközi ifjúsá­gi fesztiválon vesz részt francia, német és holland együttesek társaságában (az egyetemi énekkar az első magyar kó­rus, amelyet meghívtak erre a fesztivál­ra). Ez a csoport július 15-én érkezik haza. A kórus másik része a német út befejezése után megkezdi a felkészülést a Jeunesse Musicale budapesti kongresz­­szusán, július második felében tervezett fellépésre. Itt a táncegyüttessel együtt Kodály Kállai-kettősét mutatják be. Sajkadi délután A Tihanyi-félsziget befelé tekintő oldala. Kis, barátsá­gos település, egyik oldalon a Belső-tónak nevezett víz­tükörre nyílik kilátás, a má­sikon — nem látszik ugyan — közvetlen közelből üzen fel a Balaton. A betonról földes út vezet tovább, amelynek elején tábla fo­gadja a látogatót. Jelezve, hogy hazánk első tájvédel­mi körzetében járunk. Lent a levendulamezők kékes­­lilás párnái. Majd meredek kaptató és egy újabb ka­nyar után az új ház, mely­nek gondosan ápolt kertjé­ben van a kisebb, a nádte­tős épület. Németh László kedves tartózkodási helye, kicsiny alkotóműhelye, ahol az elmúlt több mint tíz esztendő alatt újabb és újabb művei születtek. Kissé zavartan közelitek a ház felé. Vajon itthon ta­lálom-e az írót? Szerencsém van. A kerti úton kényel­mesen sétálva feltűnik a házigazda. A szabadkozást kedves mosollyal hárítja el, és a levelek résein áttűző napsugár elől a hűs szobá­ba invitál. Mielőtt belépnék, a ve­randa felső lépcsőjéről kö­rülpillantok a kertben. Kü­lönösen megragadja a te­kintetet, hogy mindenütt, a kerti utacska mentén, vi­rágágyak között népi edé­nyek, ízlésesen elhelyezve. S ahol erre hely akad, nemcsak a házon kívül, ha­nem a kis előszobában és a belső helyiségben is a népi élet különféle haszná­lati tárgyai. Mint az író mondja, mindez felesége gyűjtőszenvedélyének a gyümölcse. Az asztal mellé teleped­ve, a szó először a nagy eseményre terelődik. Az idei könyvhéten látott nap­világot a Németh László teljes munkásságát magá­ban foglaló sorozat első kö­tete, melyet a tervek sze­rint még tizenhét követ. Ez az első, különféle műfajú írások gyűjteménye. Novel­lák, utópiák, egy tanulmány, amelyet 1965-ben az Iszony francia nyelvű megjelené­se alkalmából írt. És az el­ső remekbe szabott regény, a Gyász. Korai novelláiról elné­zően szól. Szerénysége azonban csak részben indo­kolt. Hiszen ezekben ta­pogatta ki későbbi regé­nyeiben feltűnő alakjait, és ezekben barangolta be a színhelyeket is. Huszon­négy éves volt, amikor a Nyugat novellapályázatán a biztos ítéletű Osvát fel­fedezte. Később azonban más műfajok tájaira ra­gadta el a valóságot szen­vedélyesen vallató indula­ta, a tényeket körüljáró, azokat gondolatilag össze­gező kedve. Akárhogy, így együtt, már az első kötet is izgal­mas olvasmány, az egyes írások kicsit egymásra is felelnek. Egy nagy író és gondolkodó szellemi térké­pén az első kibontakozó vo­nulat. Szóba hozom könyvnapi tapasztalataimat, többek közt azt, hogy hányszor voltam személyes tanúja a kötet fogyásának. Annál jobban meglepődöm, ami­kor hallom, hogy a terjesz­tő vállalatok, valamiféle túlzott üzleti óvatoskodás­ból, viszonylag meglehető­sen alacsony példányszá­mot rendeltek meg. Ez mindenképpen hiba. Mind az író személye, mind a vállalkozás hordereje töb­bet érdemel. A beszélgetés lassan el­távolodik a műtől, az élet köznapi dolgai kerülnek szóba. Nagy érdeklődéssel figyel az író mindenre, az irodalom s a közélet kér­déseire. Sűrűn kérdez köz­ben, amiből az is kiderül, hogy innét a sajkódi lakból meglepően nagy, széles ki­tekintés nyílik az ember és a világ dolgaira. Hosszan időzünk Tersánszky emlé­kénél is, aki éppen a na­pokban hunyt el. Az idő közben szinte ész­revétlenül szalad. A látoga­tó búcsúzik, a ház asszo­nyának köszönve a kávét, az írónak a szíves szót. Ki­lépve a kertbe, a leszálló nap sugarai megszelídülve ölelik körbe a tájat. Az író a kapuig kíséri a vendéget, tekintetével követve a távo­lodó kocsi nyomát. Szombathelyi Ervin Lipcsei mesterrajzok Kiállítás a Szépművészeti Múzeumban K­óDa A Szépművészeti Múzeum grafikai ter­mében szombaton dr. Fülöp Ferenc, a Mú­zeumok Nemzetközi Tanácsa magyar bi­zottságának elnöke, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és Gerhard Winkler, a lipcsei Képzőművészeti Múzeum főigaz­gatója nyitotta meg a lipcsei mesterrajzok kiállítását. A megnyitó ünnepségen részt vettek a Művelődésügyi Minisztérium és a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kép­viselői. Megjelent Heinz Knobbe ideigle­nes ügyvivő, az NDK budapesti nagykövet­ségének tanácsosa. A múzeumok még a szakember szá­mára is tartogatnak meglepetéseket — mondja dr. Fenyő István, a kiállítás rendezője. Magam sem hittem, hogy az ismertebb drezdai gyűjtemények mellett a lipcsei gyűjtemény ilyen gazdag és váratlan anyaggal fog meglepni. Volt itt egy grafikai lap, egyik régi kedvencem, amelyet évek óta ismertem reprodukciók­ból, a forrás megnevezése nélkül, s most, lipcsei tanulmányutam során egyszerre találkoztam az eredetivel. Ez persze szin­te magánügynek számít. Annál inkább örvendetes, hogy Lipcse egy másik fel­­fedeznivalót is tartogatott, Lorenzo Ber­nini és Salvatore Rosa rendkívül gazdag gyűjteményét. Ez a barokk együttes a lipcsei múzeum anyagának talán legérté­­­kesebb, a nemzetközi érdeklődés és jelen­tőség szempontjából pedig vitathatatlanul legfontosabb része. Lipcse városatyái Rómában 1714-ben vásárolták meg Rensi apát gyűjteményét, amelynek egy része valaha Krisztina svéd királynő tulajdona volt. Alighanem azért maradt a szélesebb szakmai nyil­vánosság előtt is ismeretlen, mivel ezt a kivételes értékű gyűjteményt 1952-ig a lipcsei városi könyvtár őrizte s csak ek­kor került át a Képzőművészeti Múzeum grafikai anyagába. Bernininek, aki Ró­ma barokk építészeti arculatának kiala­kításában oly nagy szerepet játszott, mintegy 130 rajza található itt, s Salva­tore Rosat, akinek rajzai más múzeumok­ban csak szórványosan fedezhetők fel, eb­ben a gyűjteményben több mint kétszáz rajz képviseli. A lipcsei múzeum 143 grafikát küldött el a budapesti bemutatóra, amit a törté­neti fejlődés hézagmentesebb bemutatása érdekében a Szépművészeti Múzeum tíz saját grafikájával egészített ki. Az olasz mesterek közül a velencei Lorenzo Lotto és az ugyancsak velencei Palma Giovine érdemelnek különös fi­gyelmet, valamint Francesco Primaticcio két jellegzetes és kitűnő lapját kell megemlítenünk. Az olasz rokokót Giam­battista Piranesi és Antonio Canal egy­­egy jelentős grafikája képviseli. A francia anyagban legjelentősebb Nicolas Poussin „Keresztrefeszítése”, amely a mester 1646-ban festett képének a vázlata. Gazdag válogatásban szerepelnek a né­metalföldi mesterek is, közöttük id. Jan Brueghel, Jacob Jordaens „Irgalmas samaritánus”-a, Bloemaert egy pompás lapja, s mindenek felett Jacob van Ruis­dael amsterdami látképe, valamint Jan van Goyen két igen finom olaj vázlata.­ A lipcsei gyűjtemény természetszerűen gazdag a német grafika alkotásaiban. A sort a lipcsei Hausbach mester XVI. szá­zadi rajza nyitja meg s nem hiányzik a század legjelentősebb német grafikus mesterének, Schongauernak alkotása sem. Holbein, Cranach, ifj. Jörg Breu és Schufelein képviselik az érett reneszán­szot. Bizonyos mértékig azonban az újabbkori német grafika keltheti fel a legnagyobb érdeklődést, hiszen 1937-ben a nácik közel 300 munkát távolítottak el a lipcsei gyűjteményből, mint „elfajzott művészetet”. Annál örvendetesebb, hogy most a XIX. század mestereinek munkái mellett mégis szép számban találkozha­tunk századunk jelentős mestereinek munkáival, olyanokéval, mint Grosz, Klee, Kokoschka, Barlach, Käthe Koll­­witz és mások. De más szempontból is örvendetes ez a seregszemle. Jőlegszoktuk, hajlamosak vagyunk arra, * * hogy századunk művészetét valami merőben újnak, minden hagyománytól idegennek tekintsük. Ez a kiállítás, leg­alábbis a fejlődés egyik vonalán, rácáfol erre a hiedelemre. Kaspar David Fried­rich romantikus „Rügen szigeti tája”, az egyébként sokszor rendkívül száraz id. Preller ezúttal nagyon hangulatos „Odys­seus és Nausikaaja”, Olivier „Táj nagy fákkal’ című lapja idősebb testvérekként sorakoznak az expresszionista Nolde „őszi felhők” című akvarellja mellé. A Szépművészeti Múzeum hagyomá­nyosan kitűnő grafikai kiállításainak so­rát ismét gyarapította eggyel, s a magyar közönséget újból egy jelentékeny német gyűjteménnyel ismertette meg. Bojár Iván ||| VASARNAP A TV-BEN 1 O A meteorológia OhiHIIiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiS nem sok jóval biz­­tat mára. S ho­gyan alakul a tv­prognózis? Hát... nem sokkal jobban. Kora reggel ugyan még akad némi napsütés. Aki szereti a gyerekeket és hajlandó korán felkelni, nézze meg 9.15- kor a Csillagok, csillagok népdalvetélke­dő hatodik részét. A délelőtt folyamán már némileg „fel­­hősödik”. Például: labdarúgás tegnap volt, így a sportbarátoknak meg kell elé­gedniük a Veszprémi Vasas—FTC női kézilabda-mérkőzéssel. (Vagy talán Kop­penhága után ez nem is olyan nagy baj?) Este, legalábbis a krimirajongóknak, felszakadozik a felhőzet. (No nem 19.30- kor, amikor az elnyűhetetlen Vidocq leg­újabb kalandját láthatjuk. Ez ugyanis a tizenkettedik folytatás, s ha hősünk Flambard felügyelő egyfogatúját ezúttal az első percben vinné el, s nem a hu­szonötödikben, még valami meglepő is lenne az adásban.) Inkább Alfred Wei­denmann osztrák—olasz—francia (és nem nyugatnémet) filmjére céloztunk. A 20.20-kor műsorra tűzött Maigret fel­ügyelő legnagyobb esete ugyanis a mű­faj színvonalas darabja. Főszereplője, Heinz Rühmann, kitűnő színész. A. P.

Next