Magyar Hírlap, 1969. június (2. évfolyam, 149-178. szám)
1969-06-22 / 170. szám
Mbgtbr Hírlap ^mfbiiA - műveszet 1969. JÚNIUS 22. VASARNAP9 Szerb színészek három estje AZ OLYAN NÉPEK színházkultúrájának, amelyek valamely okból később kapcsolódhattak az általános európai műveltség áramába, illetve amelyekben egy differenciálatlanabb paraszti-plebejus kultúra hagyományai igen erősek — ezeknek a színházkultúráknak mindig az jelent elsősorban gondot, hogy megtalálják az alkalmas kapcsolatot az elveszteni nem kívánt hagyományok, és a magas kultúra nemzetközibb formanyelve között. Ismerjük ezt a gondot mi is, de még inkább ismerhetik a szerb színházak, amelyek a mienkénél nagyobb szakadékot akarnak áthidalni — a jelek szerint a mienknél nagyobb lendülettel. Bármennyire különbözött is tematikában és hangvételben az a három darab, amelyet a Novi Sad-i Szerb Népszínház ezen a héten budapesti vendégjátékán bemutatott, hagyomány és modern törekvések összeötvözésének ez a kísérlete mindháromra egyaránt jellemző volt. Leginkább mégis almost pénteken, harmadjára bemutatott darabnál. Gondolatmenetünket ez utóbbival kezdjük. SAKULE FALU, MÉGHOZZÁ BÁNATBAN. Tulajdonképpen folklórelemekre épült életképsor. A színen egy kis bánáti falu makettjét látjuk, és e kicsinyített házak és utcák között zajlanak le a vajdasági parasztok életének mindennapi eseményei: lánykérés és lakodalom, mulatás és gyász, perlekedés és háború, élet és halál. S mindez egy laza történelmi folyamban, átölelve az elmúlt két évszázadot. A jelenetek egy tárlatra emlékeztetnek: nemhiába származtak nemcsak a jelmezek és díszletek, de a játék alapjául vett szövegek is egy festőtől. Neves festőművész, Zoran Petrovics és jóképességű rendező Dimitrije Djurkovics öszszefogásából jött létre ez a különös alkotás, amelyet rekonstruált népi játéknak vélhetnénk, ha egyszerű képsoraiban nem tükröződnék egy differenciáltabb szemléletmód is. Arról kapunk hírt, hogyan zavarják meg az egyszerű és kiegyensúlyozott humánus kapcsolatokat az elnyomó hatalmi rendszerek emberellenes tendenciái, így a játék azokkal a darabokkal kerül rokonságba, amelyeknek drámai feszültsége az egészséges emberi kapcsolatok és az egészségtelen társadalmi viszonyok ellentmondására épül. Ebből „A mi kis városunk”-ra emlékeztető idillből egy modern kritikai dráma nyugtalansága vibrál elő. A NAGY MÁK, Erich Kos színpadi parabolája, egy plebejus-dráma egyszerű motívumaira épül. Ám a félrevezető hírlapi kacsa nyomán — hogy ugyanis egy óriásbálnát fogtak ki az Adriából — felviharzó tömeghisztéria, és a hisztéria ellen magánosan lázadó naiv kisember történetében nagyon is bonyolultan mai társadalmi kérdésekre keres választ a szerző. S a színi ábrázolásban gyakran felhasználja a színpadi elidegenítés eszközeit és hellyel-közzel még az abszrud színház kelléktárát is. (Más lapra tartozik, hogy gondolatilag nem jut feltétlenül helytálló eredményre, főként azért, mert egy kisszerűnek ábrázolt tömegreakcióval szemben kisszerű ellenlábast, „anti-hőst” állít.) VIKTÓRIA: Hagyománynak és haladó gondolatnak különleges — és nagyon helyhez-időhöz kötött — összeütköztetése a vajdasági származású kiváló szerb drámaíró, Djordje Lebovics munkája. Minthogy a dráma egy trilógia része, s csak mindhárom darab ismeretében volna megbízhatóan értékelhető, erről le kell mondanunk. A Viktoria egyik középponti konfliktusa, melyre imént céloztunk, így is világosan szembetűnik. A trilógia a jugoszláv irodalmak legújabbkori szomorúan hagyományos témájára épült: lágertörténet. Ebben a harmadik részben a múzeummá alakított volt koncentrációs táborba tér vissza a foglyok egy csoportja, és sajátos törvényszéket tart két hajdani őr felett. Ezt a törvényszéket, amely a volt események megelevenítésével jár, minduntalan megzavarja a mai fiataloknak, a gitáros nemzedék tagjainak megjelenése, akik már puszta jelenlétükkel, de konkrét közbeavatkozásukkal is motiválják a tárgyalást és figyelmeztetnek az időmúlás immár figyelmen kívül nem hagyható tényezőire. AMELLETT, HOGY ILLUSZTRÁLJA múlt és jelen törekvéseinek összetalálkozását a szerb színházművészetben, talán azt is érzékelteti ez a három szinopszis az olvasóval, hogy a Novi Sad-i színház szívesen biztosít előnyt az intellektuális fogantatású műveknek, akár eredeti drámák azok, akár adaptációk. (A nagy Mák például szintén egy sikerregény színpadi változata.) Ebbéli törekvéseiben a színház még a hagyományos dramaturgia alapkövetelményeit, a cselekményességet is hajlandó mellőzni. Ez a magyar néző számára talán kissé idegenszerűen hat: a darabokat olykor vontatottnak érzi. A szakértő szem előtt azonban fel kell tűnnie, milyen imponáló rendezői leleményekkel próbálják áthidalni az életszerűség és a gondolatiság ellentétét. A végsőkig kidolgozott, szinte egy tánckoreográfia aprólékosságával megkomponált előadás jellemzi mind Dimitrije Djurkovics munkáját (aki Lebovics és Petrovics művét rendezte), mind Dejan Mijacs rendezését, aki Erik Kos művét állította színpadra. Néha már-már úgy is tűnt, hogy a technikáját tekintve ragyogó rendezői munka szinte eluralkodik a játékon. A törekvés azonban, amely egy eredendően indulati fogantatású drámai hagyománynyal az intellektus fegyelmét kívánja párosítani, mindenesetre igen rokonszenvesnek tűnik, és csak növeli megbecsülésünket a kiváló együttes munkával bemutatkozó Novi Sad-i társulat iránt. Lukácsy András -------y 'b'Hj 'Z Az Egyetemi Énekkar — Hannovertől Winchesterig Ma indul a Keleti pályaudvarról közel háromhetes nyugat-európai turnéjára a KISZ Központi Művészegyüttesének Egyetemi Énekkara. A 60 tagú kórus útjának céljáról, állomásairól kérdeztük dr. Stauber Józsefet, az énekkar titkárát. — Június 24-én lépünk fel először, Hannoverben, majd Wolffsburg, Hammerln, Minden, Bielefeld, Wilhelmshaven az útirány. Tóth Béla karnagy vezetésével preklasszikus és magyar kórusműveket mutatunk be. Ütünk során egy — magyar viszonylatban — ősbemutatóra is sor kerül: a Magyarországon még el nem hangzott Scarlatti-responsoriumot mutatjuk be, amelyet ősszel itthon is műsorra tűzünk. Július 2. után a kórus egyik fele a London—winchesteri nemzetközi ifjúsági fesztiválon vesz részt francia, német és holland együttesek társaságában (az egyetemi énekkar az első magyar kórus, amelyet meghívtak erre a fesztiválra). Ez a csoport július 15-én érkezik haza. A kórus másik része a német út befejezése után megkezdi a felkészülést a Jeunesse Musicale budapesti kongreszszusán, július második felében tervezett fellépésre. Itt a táncegyüttessel együtt Kodály Kállai-kettősét mutatják be. Sajkadi délután A Tihanyi-félsziget befelé tekintő oldala. Kis, barátságos település, egyik oldalon a Belső-tónak nevezett víztükörre nyílik kilátás, a másikon — nem látszik ugyan — közvetlen közelből üzen fel a Balaton. A betonról földes út vezet tovább, amelynek elején tábla fogadja a látogatót. Jelezve, hogy hazánk első tájvédelmi körzetében járunk. Lent a levendulamezők kékeslilás párnái. Majd meredek kaptató és egy újabb kanyar után az új ház, melynek gondosan ápolt kertjében van a kisebb, a nádtetős épület. Németh László kedves tartózkodási helye, kicsiny alkotóműhelye, ahol az elmúlt több mint tíz esztendő alatt újabb és újabb művei születtek. Kissé zavartan közelitek a ház felé. Vajon itthon találom-e az írót? Szerencsém van. A kerti úton kényelmesen sétálva feltűnik a házigazda. A szabadkozást kedves mosollyal hárítja el, és a levelek résein áttűző napsugár elől a hűs szobába invitál. Mielőtt belépnék, a veranda felső lépcsőjéről körülpillantok a kertben. Különösen megragadja a tekintetet, hogy mindenütt, a kerti utacska mentén, virágágyak között népi edények, ízlésesen elhelyezve. S ahol erre hely akad, nemcsak a házon kívül, hanem a kis előszobában és a belső helyiségben is a népi élet különféle használati tárgyai. Mint az író mondja, mindez felesége gyűjtőszenvedélyének a gyümölcse. Az asztal mellé telepedve, a szó először a nagy eseményre terelődik. Az idei könyvhéten látott napvilágot a Németh László teljes munkásságát magában foglaló sorozat első kötete, melyet a tervek szerint még tizenhét követ. Ez az első, különféle műfajú írások gyűjteménye. Novellák, utópiák, egy tanulmány, amelyet 1965-ben az Iszony francia nyelvű megjelenése alkalmából írt. És az első remekbe szabott regény, a Gyász. Korai novelláiról elnézően szól. Szerénysége azonban csak részben indokolt. Hiszen ezekben tapogatta ki későbbi regényeiben feltűnő alakjait, és ezekben barangolta be a színhelyeket is. Huszonnégy éves volt, amikor a Nyugat novellapályázatán a biztos ítéletű Osvát felfedezte. Később azonban más műfajok tájaira ragadta el a valóságot szenvedélyesen vallató indulata, a tényeket körüljáró, azokat gondolatilag összegező kedve. Akárhogy, így együtt, már az első kötet is izgalmas olvasmány, az egyes írások kicsit egymásra is felelnek. Egy nagy író és gondolkodó szellemi térképén az első kibontakozó vonulat. Szóba hozom könyvnapi tapasztalataimat, többek közt azt, hogy hányszor voltam személyes tanúja a kötet fogyásának. Annál jobban meglepődöm, amikor hallom, hogy a terjesztő vállalatok, valamiféle túlzott üzleti óvatoskodásból, viszonylag meglehetősen alacsony példányszámot rendeltek meg. Ez mindenképpen hiba. Mind az író személye, mind a vállalkozás hordereje többet érdemel. A beszélgetés lassan eltávolodik a műtől, az élet köznapi dolgai kerülnek szóba. Nagy érdeklődéssel figyel az író mindenre, az irodalom s a közélet kérdéseire. Sűrűn kérdez közben, amiből az is kiderül, hogy innét a sajkódi lakból meglepően nagy, széles kitekintés nyílik az ember és a világ dolgaira. Hosszan időzünk Tersánszky emlékénél is, aki éppen a napokban hunyt el. Az idő közben szinte észrevétlenül szalad. A látogató búcsúzik, a ház asszonyának köszönve a kávét, az írónak a szíves szót. Kilépve a kertbe, a leszálló nap sugarai megszelídülve ölelik körbe a tájat. Az író a kapuig kíséri a vendéget, tekintetével követve a távolodó kocsi nyomát. Szombathelyi Ervin Lipcsei mesterrajzok Kiállítás a Szépművészeti Múzeumban KóDa A Szépművészeti Múzeum grafikai termében szombaton dr. Fülöp Ferenc, a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa magyar bizottságának elnöke, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és Gerhard Winkler, a lipcsei Képzőművészeti Múzeum főigazgatója nyitotta meg a lipcsei mesterrajzok kiállítását. A megnyitó ünnepségen részt vettek a Művelődésügyi Minisztérium és a Kulturális Kapcsolatok Intézetének képviselői. Megjelent Heinz Knobbe ideiglenes ügyvivő, az NDK budapesti nagykövetségének tanácsosa. A múzeumok még a szakember számára is tartogatnak meglepetéseket — mondja dr. Fenyő István, a kiállítás rendezője. Magam sem hittem, hogy az ismertebb drezdai gyűjtemények mellett a lipcsei gyűjtemény ilyen gazdag és váratlan anyaggal fog meglepni. Volt itt egy grafikai lap, egyik régi kedvencem, amelyet évek óta ismertem reprodukciókból, a forrás megnevezése nélkül, s most, lipcsei tanulmányutam során egyszerre találkoztam az eredetivel. Ez persze szinte magánügynek számít. Annál inkább örvendetes, hogy Lipcse egy másik felfedeznivalót is tartogatott, Lorenzo Bernini és Salvatore Rosa rendkívül gazdag gyűjteményét. Ez a barokk együttes a lipcsei múzeum anyagának talán legértékesebb, a nemzetközi érdeklődés és jelentőség szempontjából pedig vitathatatlanul legfontosabb része. Lipcse városatyái Rómában 1714-ben vásárolták meg Rensi apát gyűjteményét, amelynek egy része valaha Krisztina svéd királynő tulajdona volt. Alighanem azért maradt a szélesebb szakmai nyilvánosság előtt is ismeretlen, mivel ezt a kivételes értékű gyűjteményt 1952-ig a lipcsei városi könyvtár őrizte s csak ekkor került át a Képzőművészeti Múzeum grafikai anyagába. Bernininek, aki Róma barokk építészeti arculatának kialakításában oly nagy szerepet játszott, mintegy 130 rajza található itt, s Salvatore Rosat, akinek rajzai más múzeumokban csak szórványosan fedezhetők fel, ebben a gyűjteményben több mint kétszáz rajz képviseli. A lipcsei múzeum 143 grafikát küldött el a budapesti bemutatóra, amit a történeti fejlődés hézagmentesebb bemutatása érdekében a Szépművészeti Múzeum tíz saját grafikájával egészített ki. Az olasz mesterek közül a velencei Lorenzo Lotto és az ugyancsak velencei Palma Giovine érdemelnek különös figyelmet, valamint Francesco Primaticcio két jellegzetes és kitűnő lapját kell megemlítenünk. Az olasz rokokót Giambattista Piranesi és Antonio Canal egyegy jelentős grafikája képviseli. A francia anyagban legjelentősebb Nicolas Poussin „Keresztrefeszítése”, amely a mester 1646-ban festett képének a vázlata. Gazdag válogatásban szerepelnek a németalföldi mesterek is, közöttük id. Jan Brueghel, Jacob Jordaens „Irgalmas samaritánus”-a, Bloemaert egy pompás lapja, s mindenek felett Jacob van Ruisdael amsterdami látképe, valamint Jan van Goyen két igen finom olaj vázlata. A lipcsei gyűjtemény természetszerűen gazdag a német grafika alkotásaiban. A sort a lipcsei Hausbach mester XVI. századi rajza nyitja meg s nem hiányzik a század legjelentősebb német grafikus mesterének, Schongauernak alkotása sem. Holbein, Cranach, ifj. Jörg Breu és Schufelein képviselik az érett reneszánszot. Bizonyos mértékig azonban az újabbkori német grafika keltheti fel a legnagyobb érdeklődést, hiszen 1937-ben a nácik közel 300 munkát távolítottak el a lipcsei gyűjteményből, mint „elfajzott művészetet”. Annál örvendetesebb, hogy most a XIX. század mestereinek munkái mellett mégis szép számban találkozhatunk századunk jelentős mestereinek munkáival, olyanokéval, mint Grosz, Klee, Kokoschka, Barlach, Käthe Kollwitz és mások. De más szempontból is örvendetes ez a seregszemle. Jőlegszoktuk, hajlamosak vagyunk arra, * * hogy századunk művészetét valami merőben újnak, minden hagyománytól idegennek tekintsük. Ez a kiállítás, legalábbis a fejlődés egyik vonalán, rácáfol erre a hiedelemre. Kaspar David Friedrich romantikus „Rügen szigeti tája”, az egyébként sokszor rendkívül száraz id. Preller ezúttal nagyon hangulatos „Odysseus és Nausikaaja”, Olivier „Táj nagy fákkal’ című lapja idősebb testvérekként sorakoznak az expresszionista Nolde „őszi felhők” című akvarellja mellé. A Szépművészeti Múzeum hagyományosan kitűnő grafikai kiállításainak sorát ismét gyarapította eggyel, s a magyar közönséget újból egy jelentékeny német gyűjteménnyel ismertette meg. Bojár Iván ||| VASARNAP A TV-BEN 1 O A meteorológia OhiHIIiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiS nem sok jóval biztat mára. S hogyan alakul a tvprognózis? Hát... nem sokkal jobban. Kora reggel ugyan még akad némi napsütés. Aki szereti a gyerekeket és hajlandó korán felkelni, nézze meg 9.15- kor a Csillagok, csillagok népdalvetélkedő hatodik részét. A délelőtt folyamán már némileg „felhősödik”. Például: labdarúgás tegnap volt, így a sportbarátoknak meg kell elégedniük a Veszprémi Vasas—FTC női kézilabda-mérkőzéssel. (Vagy talán Koppenhága után ez nem is olyan nagy baj?) Este, legalábbis a krimirajongóknak, felszakadozik a felhőzet. (No nem 19.30- kor, amikor az elnyűhetetlen Vidocq legújabb kalandját láthatjuk. Ez ugyanis a tizenkettedik folytatás, s ha hősünk Flambard felügyelő egyfogatúját ezúttal az első percben vinné el, s nem a huszonötödikben, még valami meglepő is lenne az adásban.) Inkább Alfred Weidenmann osztrák—olasz—francia (és nem nyugatnémet) filmjére céloztunk. A 20.20-kor műsorra tűzött Maigret felügyelő legnagyobb esete ugyanis a műfaj színvonalas darabja. Főszereplője, Heinz Rühmann, kitűnő színész. A. P.