Magyar Hírlap, 1970. október (3. évfolyam, 273-303. szám)
1970-10-18 / 290. szám
MIJCYER RIRUP IRODALOM - MŰVÉSZET WTO, OKTÓBER 18. VASÁRNAP 11 Molnár József rajza Csanády János: In aeternum József Attila Akinek a munka fölette idegeit — s mégis feledte rossz emlékeit — míg fényes évek úsztak el fölötte, kiáll a partra, mint a kő, kristályaiban őrzi e hevét. Rászállhatnak a madarak, fényes kvarcába kamaszok rúghatnak, s botló öregek, kik játszva rombolnak, építenek, napsugarak, záporszemek. Mert kő az már, s még: nem homok! Csukás István: Könnyet áhító könnyet áhító boldogság hull rám, fekszem a parton, mint köszörükövön a kés, szúnyog sir kitartón. Csónakot cipelnek olajbőrű fiúk s a lányok billegő csípőjén s a mell között hóvillanások. Hát fuss már, fuss már, teljesebb öröm ver itt ma sátrat! A kötélen tenyérnyi zöld nadrág, melltartó század. Tacsi egészen átszokott hozzájuk, ha leszaladtam valamiért a boltba vagy a kislány unatkozott, csak átszóltam vagy átszóltak, és Tacsi márott ugrándozott náluk. Egyszer vendégeket vártunk, sok dolgom, idegességem volt a szendvicsekkel, és nem tudtam törődni azzal a drága kis kutyussal. És amikor az első vendég becsöngetett, a lábunk közt kiszáguldott a folyosóra. Ekkor véletlenül a szomszédban is nyílott az ajtó, és Tacsi beszaladt hozzájuk. A kislányt éppen fürdették a kádban — hát az én Tacsim fel a sámlira, onnét a kád szélére, és zsupsz, be a vízbe! A kislány — épp a haját mosták s nem tudta kinyitni a szemét — iszonyúan megrémült a nagy tocscsanástól! Ha látja Tacsit, talán semmi baj sincs, de így veszettül sivalkodni kezdett, semmiképp sem tudták megnyugtatni. Erre kikaptak a vízből — persze, nyomban körülcsavarták a fürdőlepedővel —, és a mosdónál fejezték be a hajmosást. Tacsim, ahogy mesélik, még lubickolt egy darabig a forró vízben, aztán elfáradhatott, mert kimászott a padlóra Talán eszükbe jutott, hogy megtöröljék? Egy fenét, fiam, már bocsánat a kifejezésért, egy fenét! Ott didergeti az aranyosom a hideg kövön, vizesen, azt hiszed, törődtek vele? A papa, a mama és a nagymama csakis azzal a sivalkodó kis hisztérikával volt elfoglalva, és Tacsikámat csak akkor hozták át hozzánk, amikor a kislánnyal elkészültek és ágyba fektették. Akkor már persze reszketett az én kis drágám, másnap orvoshoz kellett vinni, és harmadnap kiszenvedett. Mit gondolsz, a szomszédék sajnálják? Ördögöt! Egyre csak a kislányuk ijedtségét és sírógörcsét emlegetik, meg azt, hogy ők is mennyire meg voltak rémülve... Te, mondd, hát nem furcsák az emberek? Ja ! Tudod, öregem, hogy vii világ életemben inkább jámbor ember voltam, a feleségem családja szerint egyenesen tutyi-mutyi. Ez természetesen nem igaz, de kétségtelen, hogy nem tartozom a taposók fajtájába, hiszen ismersz. Nos, a kocsimra is ilyen szelíden, nem türelmetlenül, hanem ilyen tempósan hoztuk össze a pénzt. Néha Gizinek egy jutalom, néha nekem egy prémium, különmunka — elképzelheted. Három esztendeig raktuk elére a garast, és a kocsi idén végre meglett! Wartburg, igen. Nézd, az a legegyszerűbb, és ha valami zűr van, ahhoz a legkönnyebb pótalkatrészt szerezni. Tavasz óta járok vele, igen. De nem ez az érdekes. A forgalom végre is gyakorlat dolga, és a hideglelős rémület, az a torokszorító rettegés, ami az új vezetőt a nagyvárosi forgalom közepette elfogja, hat-nyolc hét alatt feloldódik. Leadsz bele négy-öt kilót — de melyikünknek nincs felesleges négy-öt kilója? Hallod, ebben a korban! Amit el akarok mesélni, most vasárnap történt. Kecskemétre rándultunk le Gizivel, ebédelni. Legalább emíyi legyen a kocsiból, igaz, másfél óra zöld oda, másfél óra zöld vissza... Amiről beszélek, visszafelé történt. Megyek szép, egyenletes nyolcvannal, ráér az ember. Vasárnap van, kirándulunk, minek rohanni? Egy-két Fiat, Renault megelőzi istenem. Egy-két Trabantot én előzök, rangsor is van a világon... És az egyik falu határában egyszerre csak elébem kerül egy kerékpáros. Óvatosan előzni akarom, akkor bevág az út közepére. Mi az, mondom Gizinek, részeg ez? Megint jelzek neki — de akkor szemből is jön valami, vámom keik Aztán, kanyar. Végre megint nekilendülhetnék — s az ipse akkor is bedől nekem balra. Na, a kiskésit, mondom, kiskomám, nem lesz ez így jó! És megint csak próbálkozom. De akkor megint szemből valami, egy konvoj nagy, döher kamion. No, elzúgnak, megint jelzek. A részeg erre megint beimbolyog középre. De a jóistenedet, mondom, és fogvicsorgatva visszázok. És megint kanyar, megint kocsisor szemből, megint az a pokoli, idegpattantó várakozás. És nem, és ne adj isten: nem tudok a pasas mögül kilőni! No, végre! Megint szabad az út, nincs kanyar, nincs szemből forgalom. Jelzek, hogy mennék. És az én részegem újra csak becsámborog nekem balra. Vörös köd? Mit tudom én! Lehet, hogy vörös köd. De mindenesetre valami rászállt az agyamra, és most már nem volt meggondolás, nem volt kontroll, csak ez volt: kibabrálok veled, te állat! Majd én megtanítlak móresre, de azt megemlegeted! És bele a gázba, és mint a villám, a nyomába! Már itt van, alig karnyújtásnyira előttem, döbbenten hátra néz, a kormányt ezzel még el is rántja balra, és úgy lépek el a gazember mellett, hogy súrolom a karját; a kabátja szisszenését most is hallom ... Ha feljebb a kilincsem: vége. Ha egy milliméternyit jobban hátra néz: vége! Száztízzel kenem az útburkolathoz, ahonnét nem tápászkodik fel senki... Nem is látom, csak érzem magamon Gizi pillantását. De már nekem is reszket a kezem. Az első mellékútra befordulok, kikapcsolom a motort. Gizi akkor már hangosan zokog, én meg alig találom a gyufámat. Fél órát is állunk ott s ülünk szótlanul, egyszerűen nincs merszem elindulni. És egyre azon tépelődöm: miért volt olyan sürgős az előzés? És miért akartam ezt a pasast legyalulni a flaszterről? Azóta is egyre ezen töprengek, és azóta sem tudok válaszolni. öregem, nem veszel egy kocsit? Tiszta új Wartburg de Luxe, alig futott ötezer kilométert, épp csak hogy be van járatva. A legideálisabb vétel! Várnod sem kell, és a hivatalos áron megkapod... Gondold meg! Ha döntöttél, hívj fel Rónay György: JEGYZETLAPOK Alom anyámról I ősz van, állok a szárszói ----------------------I fasorban. Féloldalas fasor, egyik felét két éve barbárul kivágták. Rozsdabarna, aranysárga a lomb, a diófán mókusok motoznak, lopják a diók A fasor az imént még teljesen üres volt, de most szembejön valaki, vékony, fekete női alak, bokáig érő szoknyában, hálászkendőbe burkolózva, fekete fátyollal az arca előtt. Tudom, hogy hozzánk jön, de nem tudom, ki állok és várom. Nagyon lassan közeledik, néha megáll pihenni, tompán, mélyről köhécsel, aztán indul tovább, egyszerre légiesen és vánszorogva. Még messze van, a kútnál, de a hangja a közvetlen közelemben szól, talán a vállamon. — Nem ismersz meg? — kérded. Rekedt, fátyolos hang, nem ismerem meg. Ekkor egyszerre ott áll, egy karnyújtásnyira tőlem, fél arcáról lassú mozdulattal elvonja a fekete fátylat. Abban a pillanatban ráismerek. Be akarok szaladni a házba, hogy kihívjam az unokámat, hogy megmutassam neki; nem is tudom pontosan, kit kinek; neki Ágit, vagy Áginak őt. — Hagyd — mondja fáradtan, és fölemeli sápadt, csontos kezét. A fakó arc, a szomorkás mosoly, mintha egy színpadi függöny menne össze lassan, eltűnik a fekete fátyol mögött. Megfordul, s ahogyan jött, vánszorgó léptekkel, néma köhécseléssel távolodik a fasorban. Emlék, epizófium helyett ! Vézelay-ből jöt----------------—----------------* tünk, késő délután volt, amikor J. de B.-ék letettek a szállásom előtt. — Holnap délután ötre várjuk, ne felejtse el — mondta az asszony. — Kedves meglepetést készítettünk magának. Az arcra már nem emlékszem, inkább csak a vállas, zömök, mégis törékeny férfialakra, arra is csak homályosan. Halkan beszélt, de nagyon érthetően, nem olyan elharapott szavakkal, hadarva, mint a párizsiak. Talán udvariasságból, hogy jobban értsem. Amit mondott, csupa kész, kerek szólam volt, de ahogy mondta, abból a szabadkozó félszegségből kiérzett a melegség Nem is gondolom, mennyire örül, hogy találkoztunk — mondta. Hiszen én voltam az első, aki versét idegen nyelvre fordítottam. És fölemelte az asztalról — ki tudja, hogyan került hozzá, hogyan szerzett egyáltalán tudomást róla — fordításkötetemet, az Új francia költőket. Magától nyílt ki a verseinél. — Ide írja be, kérem, a nevét... Akkor még nem jártak-keltek, barátkoztak, tanácskoztak úgy az írók és költők, mint manapság (1963 őszén volt); ez a váratlanul testet öltött barátság közte, aki valahonnét a Réunion szigetekről került az ellenállás harcain át Párizsba, és köztem, magyar fordítója közt, aki nem tudtam róla mást, mint ezt az életrajzi adatot, meg a születési évszámát, és a versei széles ritmusát, irodalmiasság nélküli igaz pátoszát, a hosszan hömpölygő sorokban egy tiszta férfihang meleg tónusát és egy tág égbolt testvéri ragyogását — ez a váratlan találkozás, barátság, kézfogás olyan élmény volt számomra, hogy eleinte csak dadogni tudtam, ő pedig nem nagyon segített, hogy megoldódjék a nyelvem ; szerény volt, szűkszavú, és úgy éreztem, egy kicsit hontalan is. Később azért, ahogy egymás mellett kortyoltuk a teát, mégis sikerült úgy-ahogy elbeszélgetnünk. A verseiről is, hogy szívesen fordítanék még, az újabbakból is.— Az újabbakból? — nézett rám. — Nincsenek újabbak. — Hogy-hogy? — kérdeztem ostobán. Vállat vont, fanyar mosollyal. — Regényeket írok — mondta. — Olvasmányokat, amit kiadnak. Ami hoz a konyhára. — És egy legyintéssel, mintha elsöpörné mindazt, amit hozott, ami csak az övé volt: a szigetek ízét, az óceán ízét, a hősök sírját, az ősökét a szigeteken és a testvérekét a francia földben, és a sírok fölött a szigeti babérfák illatát, a széles szárnyú szelet, a dombok nyári fényét, gabonák suhogását, képek egzotikus burjánzását, gyömbér- és mohaillatú légáramlások suhogását... egy legyintéssel azt mondta: — Hélas, il faut vivre. Fölállt, elköszönt, mennie kellett valahová, pénzt keresni. Mert, sajnos, valamiből élni kell... Ez jutott eszembe, mikor a halála hírét olvastam, és Paul Chaulot szép, bűnbánó cikkét „a csönd összeesküvése” miatt, amivel körülvették — „Loys Massonról utoljára.” Kétszeresen is utoljára. Azóta már Chaulot sem él kezdődő angina ! A doktornő a homlokát -------------------------!• ráncolja, a világosság elé tartja a filmszalagot. — Hát igen — mondja (nem nekem, aki még a díványon fekszem, hanem csak úgy általánosságban, tárgyilagosan). — Rondának elég ronda. Később, már amikor fölöltöztem, egy másik szobában. — Semmi hiba — mondja biztatólag. — Egy kis kezdődő angina, úgy látszik. Vigyázni kell, ennyi az egész. És majd szedni rendesen a gyógyszereket. •" Mosolyog, kedvesen, majdnem cinkosan, derűsen megrázza a kezemet. Nyár van, nem sokkal reggel nyolc után, a levegő friss, a lejtő fáin pezseg a napfény. Semmi hiba, gondolom, egy kis kezdődő angina. Egy rigó ugrál előttem, végre fölröppen, eltűnik a lombban. Lent, ahol az út leér a Pasarétre, finom kis pára, csak annyi, mintha egy tüllfátylat felejtettek volna a járdán. A rigó, valahol már a hátam mögött, teli torokból énekelni kezd. Máshonnét más rigók felelnek neki, már zeng az egész hegyodal. Fejemben, mintha egy lemez járna, forog a két szó: kezdődő angina... kezdődő angina... De ahogy megyek lefelé a rigószóban, az anginának furcsa módon semmi értelme sincs; semmi más, csak egy dallam, majdnem scherzo, angina, angina, szólam a rigózenében — értelme csak annak van: kezdődő. Semmi hiba, gondolom amolyan félgondolattal. Kezdődő angina, semmi egyéb. Kis szél jön, végigborzol a nyakamon, befúj az ingem alá. Kezdődő angina... kezdődő angina... Majdnem vidám vagyok, hogy most megint elkezdődik valami. A karmester ! Első pesti hangversenyén ------------------ az Erkel Színház félig üres volt. Pár napra rá, a másodikon zsúfolásig tömve. Pár nap alatt híre ment, megtanulták a nevét, a legnagyobbak közt emlegették. Azóta jó néhány esztendő elmúlt, tíz is talán. • Közben egyszer járt itt, mérsékeltebb sikerrel. De a taps azért változatlanul a régi volt, a második hangversenyé, a hódítóé, a minden ellenkezést elsöprőé, a döntő győzelemé. Annak emléke idáig ragyogott, a kritikusok hiába fanyalog,tak. Különben is, akit egyszer a szívünkbe fogadtunk, annak mindig van mentsége. Pocsék volt a zenekar. A kürtösök mindjárt az elején melléfújtak. Műsorváltozás volt: nem jöttek meg idejében a Petruska kottái. Az igaziak, a végérvényesen hitelesek, mint a beavatottak suttogták, az ő korrekcióivá. Egyébként pedig: miért ne lehetne egyszer ő is indiszponált? Fájt a feje. Nem bírja a zsíros magyar kosztot. Esetleg rosszul aludt Egyszóval a Karmester dicsősége a mérsékelt koncert után is sértetlen maradt Most aztán újra eljött. Már nem a szerény, befelé izzó, magába koncentrált fiatalember, hanem a világsztár. Már ahogy kijött, mint hívei közé egy karcsú, frakkos császár, aki amellett világbajnok talajtornából, üres óráiban pedig orfeumi táncmester. Nyugtázta a hódolatot, és elkezdődött a produkció. A világszám: a nagy artistamutatvány* zeneszóra. Mert ezen az estén nem a zenekar játszott, hanem ő. A zenekar csak arra volt jó, hogy az ő mutatványát kísérje. Az ő hajladozásait, szöcskeszökelléseit, lábbujjhegyes piruettjeit a tenyérnyi dobogón, az ő fölszállásait, lebegéseit és lecsuklásait, elegáns vonaglásait és kacér hullámzásait, perdüléseit és pattanásait, az ő Brahms-pantomimját, Ravel-pantomimját, Bartók-pantomimját, az ő rutinos játékát láthatatlan sugarak kápráztató villogásában láthatatlan, izgatott kameráknak, színes és színtelen televízióknak, intervízióknak, szuper- és hipervízióknak, kecsesen és önelégülten, fölényesen és világfiasan, mint egy tükör előtt, a bravúr és a bóvli határán. Ilyen kevés ellenállása volt ennek a tüneményes tehetségnek? Vagy így tönkre tud tenni tíz-egynéhány év alatt még egy ilyen tüneményes tehetséget is a mikrofonos-fényszórós-kamerás „publicitás”? Mindent tud, amit régen tudott, csak egyet felejtett el: az alázatot. Hogy nem Brahms van érte, hanem ő van Brahmsért. Mindent tud, minden a kisujjában van, mesterség és technika minden trükkje és titka, a bűvészet mesterfokán. Éppen csak ezt az egyet nem tudja már, a lényeget. Szász Károly István rajzos hátromok és toronyház