Magyar Hírlap, 1971. április (4. évfolyam, 91-119. szám)

1971-04-22 / 111. szám

6 1971. ÁPRILIS 22. CSÜTÖRTÖK KULTÚRA - MŰVÉSZET / USO­­ l/l,f 7 bo Magyar Hírlap Premier ma 17­1. Két film a hatalomról és egy ponyva ÉGI BÁRÁNY. Jancsó Miklóst külföldi méltatói előszeretettel hasonlítják: Anto­­nionihoz, Godardhoz és Bergmanhoz. El­sősorban azért, mert öntörvényű egyé­niség, aki alkotásai tematikájának köz­pontjába újra meg újra az őt állandóan nyugtalanító problémát állítja. A hata­lom kiszolgáltatottságában vergődő hőseit nyomasztó légkörű, kemény színekkel áb­rázolt, sajátos világban mozgatja. Jelleg­zetes stílusának jellemzője a kevés vágás, a hosszú beállítások. Új munkájában, az Égi bárányban ismét hű maradt korábbi koncepciójához, de a hatás ezúttal el­maradt, s a rendező híveinek is csaló­dást okoz. Vajon miért? Művészi hanyatlásról nem lehet beszélni. A rendezői munka technikai értelemben virtuóz. A színes anyag Kende János kameráján át ér­zékletesen tükrözi a színhelyül válasz­tott balladai tájat. Ez a virtuozitás azon­ban a mondanivaló elé tolakszik és ép­pen a lényegről vonja el a figyelmet. Ar­ról a lényegről, amelyet az átlagos néző csak igen-igen nehezen bogozhat ki a filmből, amelynek forgatókönyve — Her­nádi Gyula munkája — igen vázlatos. Miről is szól végül is az Égi bárány? Röviden felelhetünk rá: 1919-ről, a for­radalom bukásáról, a fehérterror őrjön­géséről. Általánosabban megfogalmazva: az életről és halálról, a hatalomról, az elnyomásról, az elkerülhetetlen, meg az öncélú, vérszagú erőszakról. A fogalmak azonban alig kötődnek hagyományos mó­­­­don a történethez, a párbeszédek meg többnyire példázatok. A szereplők ré­gebbi hősök haloványabb újrafogalma­zása, jobb esetben tételek testetöltése. Ami a Fényes szelekben kitűnő volt (és helyénvaló): a mozgáskoreográfia, a nyugtalan örvénylés itt már inkább idegesítő. (A játék a füstgyertyával, a lo­vasok kör alakú vágtái nem emelkednek jelképpé.) S ami a nagyobb baj, a ren­dezői keresettség, ami (bár a fehérterror kedvelte a színpadias kegyetlenséget) a realitást is színpadiassá teszi. Úgy tűnik, mintha valamiféle sorstragédiát látnánk, ahol az időtlen ködben csupán a frissen vasalt csendőregyenruhák, jelmezköl­csönzőből való katonai uniformisok jel­zik tulajdonképpen, mikor is játszódik a történet. A néző, mert a gyilkosokról és áldoza­tokról keveset tud meg, képtelen sze­mélyes részvétet érezni. A sorsok nin­csenek motiválva, Hernádi Gyula élet­­útjukból nem perget vissza semmit. Be­lépnek a színre, teszik amit tesznek, meg­halnak és eltűnnek. Nyilvánvalóan a dús képi látvány, a nyugtalan kameraveze­tés (túl a korfestésen s a szituáció meg­teremtésén) öntudatlanul is azt akarja pótolni, ami a forgatókönyvből hiányzik. Az Égi bárány — anélkül, hogy Jancsó Miklós művészetét megkérdőjeleznénk — zsákutca. S innen csak úgy lehet szaba­dulni, ha ez a kivételes művészegyéniség önmagán túlemelkedve feljebb tud egy körrel lépni, kitörve az erőszak, a halál, a vér bűvöletéből, a saját maga terem­tette, már modorrá merevedett képletek, sémák, stílusjegyek béklyójából. A színészek közül tulajdonképpen Ma­daras Józsefnek van igazán alkalma arra, hogy jellemet alakítson. Vargha pátere döbbenetes teljesítmény. Korrajz és kórrajz. Naturalista eszközökkel, or­vosilag is tökéletesen eleveníti meg a megszállott, epileptikus ellenforradalmár papot. A kitűnő Daniel Olbrychsky vi­szont csodát teremt a semmiből. Fehér tisztje valóságos tanulmány. A többiek sorából Széles Annát, Buj­­tor Istvánt, Kozák Andrást és a halála előtti monológjával drámai tehetségéről ismét tanúságot tevő Zala Márkot (vörös kokárdás pap) kell említeni. Kende János szép lírai és idegesen vib­ráló képeivel egyaránt igazolja, hogy tö­kéletesen tud Janúsámnyelvén beszélni. EZOPUS. Rangelj^l/^saftívi ífeltétező és forgatókönyvírója, Angel Wagenste­jn az ókori meseköltő ürügyén szintén a hata­lomról, az életről, halálról, a szabadság­ról és az erőszakról elmélkedik. A költői szépségű, stílusos játék talán történelmi parabolának tűnne, ha Ezopus ugyan­azon a tájon váratlan fordulattal mai külsőben meg nem jelenne, s brechti módon a nézők tudtára nem adná, hogy ezopuszok és zsarnokok ma is vannak. E közjáték, amennyire elidegenít, úgy el is gondolkoztak s mintegy továbbfej­leszti a cselekményt a nézők tudatában. A rendezőileg szépen elkészített bolgár— csehszlovák film máskülönben egyértel­műen a gondolat szabadsága, az igazi művészet mellett foglal állást. A történelmi alap, az aktualizálható gondolat és a művészi szándék ezúttal szerencsésen találkozott. Az egyes figu­rákat Rangel Vlcsanov rendező remekül mozgatja. Közülük is kiemelkedik Geor­­gi Kalojancsev sokrétűen mintázott Ezo­­pusza és Radovan Lukavsky hűvös fő-BŰNTÉNY A vIÁG VEkk­tó­i fia valaki azt kérdezné, mi a ponyva, ezzel a film­mel lehetne rá felelni. Átvételét nyilván a főszereplő, Franco Nero személye és az a tény indokolja, hogy a történet azt áb­rázolja, milyen érdekhajhász, megveszte­gethető, brutális egy olasz rendőrtisztvi­selő és a jobb körökben milyen „édes az élet”. Maga a bűnügyi történet máskü­lönben túlbonyolított és konstruált, bár a hullák számának tekintetében a nézők nem panaszkodhatnak. J» VIÍ­­C­ HALÁLNAK HALÁLÁVAL HALLÍ...1 ' Az' Égi bárány kísérőfilmjeként pereg a mozikban. Moldován Domokos néprajzi balladája. A fiatal rendező, akinek ez a téma már régi szíve vágya, kitűnő kont­rasztérzékkel vágott egymás mellé egy halottsiratót s egy lakodalmat. A két képsor szép képekben, gondos építkezés­sel példázza az élet elpusztíthatatlansá­­gát, s a népi képzeletben a halál közna­­piságát. A zenei, képi anyag (Kende Já­nos, G. Tóth János munkája), s a fehér gyász kihalófélben levő népviseletének megörökítése, mind művészi, mind tudo­mányos tekintetben a falusi szokások, hagyományok alapos ismeretéről tanús­kodik. Ábel Péter A szlovákiai Bartók-ü­nnepségek újabb eseményei Szlovákiában folytatódtak a Bartók Béla születésének alkalmából rendezett ünnepségek. Bartók és Szlovákia címmel egész napos tudományos konferencián a legismertebb szlovák zenetudósok tartot­tak előadásokat Bartók alkotói tevé­kenységéről és szlovákiai kapcsolatairól. A konferencia egyik előadója volt dr. Uj­­falussy József, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola professzora is. Az ünnepségeken részt vett Sárai Tibor, a Magyar Zeneművészek Szövetsége főtit­kára és Szávai Nándorné főtitkárhelyet­tes. Az ünnepségek alkalmából megállapo­dást írtak alá a két ország zeneművész­szövetségének 1971. évi együttműködésé­ről. Magyar zene egy francia fesztiválon A­z idén nyolcadszor megrendezett royani fesztivál nemcsak éveinek szá­mában, hanem szellemében is fiatalos se­regszemle: miként körülbelül kétezer főnyi közönsége, úgy műsora is szembe­száll a hagyományokkal. Az Atlanti­óceán partján fekvő, 18 ezer lakosú vá­roska a háború alatt jóformán teljesen elpusztult, s az újjáépített fürdőhely fe­hér ház- és szállodasora, vasbeton ka­­tedrálisa ideális színhelyet szolgáltat „A kortárs művészet nemzetközi fesztiváljá­nak”. A kortársi jelző azonban nagyon is általános, túlságosan sokféle törekvést foglal magában — a modern irányzatok között mégoly tájékozott hallgató is el­tévedne közöttük. A francia fesztivál ve­zetősége tehát arra törekedett, hogy sa­játos, egyéni arculatot alakítson ki ma­gának, s programjait évről évre vala­mely meghatározott esemény köré cso­portosítsa. Ez idén egyfelől a szocialista tábor mű­vészete — mint ők nevezték: a Kelet ze­néje — állt a középpontban, másfelől az új francia muzsika. Külön estet kapott Xenakis művészete, s ez a délután hattól hajnali négyig tartó happeningszerű bemutató a fesztivál egyik legfigyelem­reméltóbb eseménye volt. Xenakis régeb­bi és újabb kompozíciói szerepeltek a programon — közöttük egy nagyzenekar­ra és zongorára készült alkotás ősbemu­tatója —, de olyan idegen művek is he­lyet kaptak, amelyek a zeneszerző ízlé­séről vallanak, s amelyek mintegy meg­mutatják e különös alkotóegyéniség gyö­kereit. Görög folklór és keleti hangsze­reken való improvizáció; Machaut és Boulez „vendégszerepeit” Xenakis est­jén, a Szerelmem Hirosima és egy Eizenstein-film részlete segítette a hall­gató eligazodását a különféle helyszíne­ken — termekben, előcsarnokban és ten­gerparton — megszólaltatott, kamara­­együttesre, nagyzenekarra, a cappella kórusra komponált és elektronikus alko­tások kavargó hatása között. önálló koncertet kapott a szovjet zongo­ramuzsika, a Musica Viva Pragensis, a bukaresti Musica Nova­ együttese, a szovjet, cseh, szlovák, lengyel elektroni­kus kísérletek bemutatása. Az önálló programok mellett közösen szerepeltek az említett nemzetek, s a magyarok, a fran­ciák, a jugoszláviaiak, az NDK-beliek és a románok kompozíciói. A magyar zene­szerzőket Jeney Zoltán Soliloquium és Sáry László Pezzo concertato című fu­voladarabja és mindenekelőtt Durkó Zsolt nagyzenekari Altamirája képviselte. A művek előadásában bizonyára közre­játszott a Zeneműkiadó és a vele együtt­működő Boosey and Hawkes cég pár­toló, impresszáló ügybuzgalma, s kitűnő előadást biztosított a kompozícióknak. Jeney Zoltán és Sáry László darabját a modern fuvolázás legnevesebb művésze, Severino Gazzelloni vállalta; az Altami­rát a Francia Rádió és Televízió Zene­kara és énekkarának szólistái adták elő, Bruno Maderna vezényletével. A „Kelet zenéjét” ilyen tüntetően kö­zéppontjába állító fesztivál különös al­kalmat kínált arra, hogy felmérhessük, miben és mennyiben különbözik az egyes népek zeneszerzése; milyen nemzeti sa­játosságok frissítik fel a „Nyugat” egy­másra egyre jobban hasonlító produktu­mait. Sajnálatos módon — a seregszemle egyik legérdekesebb tanulságaként — a „keleti” zenék alig mutattak valamiféle nemzeti karakterisztikumot, s mivel többnyire az az igyekezet jellemezte őket, hogy kövessék a kompozíciós divat je­lenségeit, meglehetősen kevés eltérést mutattak. Kivételek természetesen — sze­rencsére — akadtak: azok a művek, ame­lyek nem külsőségekkel, hanem zeneisé­gükkel hódítottak. Ezért jelenthette az egyhetes, sűrű programokban bővelkedő fesztivál legnagyobb eseményét Durkó Zsolt Altamirájának bemutatója. Ez a kiegyensúlyozott, harmonikus alkotás igazi zeneszerző műve, s szakmai míves­­sége és érzelemmel telt költői kifejezés­­módja egyaránt megragadta a hallgatósá­got. / Feuer Mária Folyóiratszemle ---- A Tudományos Is­meretterjesztő Tár- ■■■■■m kí­sulat folyóiratának áprilisi száma vezető helyen közli Gerle György Ember és környezet, valamint Granasztói Pál A városi környezet, mint esztétikum című tanulmányait. Művé­szet, esztétika fejléc alatt Hernádi Mik­lós, a költői közlés sajátosságait elemző írását adja közre. Fenyő István tanul­mányának témája a nemzeti irodalom a reformkori Magyarországon, Balla Zsolt pedig hat körkép-antológia alapján a „presszó- és ágyirodalom” problémáját veti fel. A Magyar világ című rovat Fóti Pé­ternek és Szüts Dénesnek Mogyoródról szóló szociográfiai riportját tartalmazza; a Műhely rovatban Zrínyi Miklósról, a költőről találunk irodalmi forgatóköny­vet, A háború lelke címmel; szerzői Kar­dos Ferenc és Kardos István. A folyóirat áprilisi K­ORTARCI száma közli Takáts Gyula, Takács Imre, Keresztúry Dezső, Békési Gyula, Hidas Antal, Dudás Kálmán, Eörsi István, Be­­ney Zsuzsa, Tamás Menyhért, Héra Zol­tán és Fodor András verseit. Elbeszélés­sel szerepel Goda Gábor, Sobor Antal, Hallama Erzsébet és Sziládi János, Anya­sági érdemérem című dokumentumregé­nyének II. folytatásával pedig Ordas Iván. A Napló rovatban Simon István a het­venéves Németh Lászlót méltatja; az Ége­tő Eszter problematikáját veti fel Pethő Bertalan Rekviem a jövőért című tanul­mányrészlete; az író drámaszemléletét Kocsis Rózsa elemzi. Garai Gábor Már­ciusi nyár címmel folytatja indiai úti­jegyzeteit; Kertész Dániel Bartók Béla apai öröksége című írását adja közre; Paku Imre Benjamin Ferencre, a nemrég elhunyt szocialista költőre emlékszik vissza születésének 90. évfordulója alkal­mából. Jegyzetet írt Arató Endre Kossuth és a csehszlovák nép címmel. Kása László és Kiss Csaba írása a pozsonyi Irodalmi Szemle tíz esztendejét méltatja; e rovat­ban olvashatjuk még Bodnár György Ju­hász Ferenc-tanulmányának első részét. A termelési folyamatok állandó áttekintése a vállalatvezetés egyik legfontosabb feladata. A tervezés és intézkedés elő­feltétele az adatok naprakész feldolgozása. Ehhez kíván vállalatunk t. ügyfeleinek segítséget nyújtani a 382, 383 uip. ELEKTRONIKUS SZÁMLÁZÓAUTOMATÁK és a 071 tip. KIS KÖNYVELŐGÉPEK forgalomba hozatalával, mely a legkorszerűbb ügyvitelszervezést biztosítja. Rendeléseiket rövid határidővel teljesítjük MIGÉRT. IRODAGÉP-MINTATEREM! Budapest, VI., Népköztársaság útja 38. Tel.: 125—530, 325—738. j# f A Bács-Kiskun me­■ gyei folyóirat már-H fI mCSILj ciusi—áprilisi száma-I.OD*LOM_MÜV(,«T-TUDOMANT bel n Bll (I (l F CrCVC, Ratkó József, Kalász László, Simonyi Im­re, Goór Imre és a bolgár Ivan Pejcsev verseit olvashatjuk, Buda Ferenc fordí­tásában. Érdekes kérdést felvető írását adja közre Bognár András Űrhajó a föl­dön — vagy fantasztikus történet? cím­mel. Dénes Zsófia József Attilával való találkozására emlékezik vissza. A Hazai tükör rovat Kunszabó Ferenc­nek Sárpilisről szóló szociográfiai írását. Varga Vera—Berkovits György—Fóti Pé­ter Szabolcsi tetők című riportját és Lá­zár Istvánnak a mai filiszterségről írt jegyzeteit adja közre. A Horizont rovat­ban Schalk Gyula A dimenziók változása címmel az űrrepülés és a mai emberiség életének néhány problémáját veti fel, E. Fehér Pál pedig a szomszéd népekkel való nyelvi kapcsolatainkról ír. rr­.r-iij n ■ u A miskolci irodalmi 13QS0BE3S02 folyóirat áprilisi szá­ma verset Weöres Sán­dor, Serfőző Simon, Péntek Imre, Farkas Árpád, Dobai Péter, Jékely Zoltán, Ízes Mihály, Ladányi Mihály, Tornai József, Fodor András, Kovács Vilmos és Kalász László tollából közöl; szépprózai írásai­val szerepel Bódis Teréz, Baranyai László és Iszlai Zoltán. Az új számban találjuk Fekete Gyula Háztáji gondok című, a gazdasági és a kulturális politika összefüggéseit elemző írását, Zimonyi Zoltán méltatását a 70 éves Németh Lászlóról, Gergely Mihály megemlékezését az elhunyt Ficzere László festőművészről. Külön összeállí­tás készíti elő a XII. miskolci rövidfilm­fesztivált.

Next