Magyar Hírlap, 1971. május (4. évfolyam, 120-150. szám)
1971-05-08 / 127. szám
2 1971. MÁJUS 8. SZOMBAT HAZAI KÖRKÉP Magyar Hírlap Fock Jenő felszólalása a szakszervezetek kongresszusán (Folytatás az 1. oldalról) kezebb dolgozni, s mégis egységre kell törekedni. Az ilyen testületben azonban csak úgy lehet egységre jutni, hogy kölcsönösen engedményeket is teszünk azért, hogy végső soron előrehaladhassunk. Még nehezebb feladat egységre jutni a Szakszervezeti Világszövetséghez nem tartozó szervezetekkel. A szakszervezeti világmozgalom negyedszázad óta megosztott állapotban van. Nekünk, az SZVSZ tagjainak, magyar szervezett dolgozóknak nem szabad örök időkre lemondanunk a szakszervezeti világmozgalom egységének megteremtéséről. Ez nem a holnap vagy a jövő hét feladata, de mindennap küzdenünk kell az egységért. Az egység létrehozásáig bizonyára hosszú idő telik még el. De egyáltalán nem lehetetlen, hogy akcióegységet tudunk létrehozni azokkal az osztálytestvéreinkkel is, akik nem tartoznak a Szakszervezeti Világszövetséghez. Ilyen akcióegység lehetséges például az indokínai háború elítélésében. Európában az európai biztonsági konferencia létrehozásáért kell lépéseket tenniük a szakszervezeteknek, e kérdésben felvenni a kapcsolatot olyan szakszervezetekkel, amelyek még sok mindenben nem osztják ugyan álláspontunkat, de békét akarnak népünk számára, meg kell gondolnia, hogy hagyja-e az ilyen helyen működő üzemet tönkremenni, szanálja-e, és a munkaerőt helyezze el máshová, vagy éppenséggel néhány évig a korábbinál is nagyobb segítséget adjon ahhoz, hogy az üzem talpra tudjon állni és dolgozhasson. E problémák kapcsán Fock Jenő hangsúlyozta: azok az üzemek, amelyek az államközi gyártmányokat készítik, semmiképpen sem hivatkozhatnak a gazdaságirányítási rendszerre, arra, hogy ez számukra gazdaságosabb termékek előállítására ösztönzi őket. Egyébként ezeket a vállalatokat már az államközi szerződések előkészítésébe is bevonják, s ha a szerződések megkötése után kiderül, hogy az üzem más termékei mégis gazdaságosabban tudna gyártani, a kormány a segítségükre siet. — A kormánynak — hangsúlyozta Fock Jenő — az az álláspontja, hogy fokozni kell a reform hatékonyságát. Az adottságainknak mind jobban megfelelő struktúra kialakítása rendkívül fontos kérdése népgazdaságunknak. E tekintetben szintén szükség van arra, hogy a kormányzat konzultáljon, és szót értsen a szakszervezeti vezetéssel. Például az átcsoportosítás és energiahordozók területén — a gazdaságtalan szénbányák bezárása, a gazdaságosan működők fejlesztése és a szénhidrogének termelésének gyorsabb ütemű növelése a helyes program. A végrehajtásban viszont átgondoltabban lehetett volna eljárni. — Azt hiszem, lesz egy terület — mondotta —, ahol sokat vitatkozunk majd: ez pedig az árkérdés. Ligeti László elvtárs az egyik fogkrém árának emeléséről tett említést. S jól tudom, hogy további példákat is fel tudna sorolni. Én is boldog lennék, ha csupán ilyen példákat ismernék. Erre hivatott szerveink tavaly 30 ezer ellenőrzést folytattak, ennek kapcsán korrigáltattak árakat, néhány kirívó esetben pedig jelentős gazdasági bírságokat is kiszabtak jogtalan áremelésekért. Tudom tehát, hogy az árak területén nincs minden rendben. Ugyanakkor szeretném, ha elhinnék, hogy a statisztikai hivatal nem szépíti az adatokat, amikor kimutatja — hiszen ezt az ENSZ statisztikája is megerősíti —, hogy az elmúlt 3 évben évente 1—2 százaléknál nagyobb mértékben soha nem emelkedett az árszínvonal Magyarországon. A három év alatt hazánkban összesen nem emelkedett az árszínvonal olyan mértékben, mint egyes nyugat-európai kapitalista országokban tavaly vagy tavalyelőtt, tehát egyetlen esztendő alatt. Nyugati állami vezetők gyakran megkérdezik tőlünk, hogyan lehetséges az, hogy az ottani infláció nem érezteti hatását hazánkban. E kérdést most nem akarom különösebben elemezni, viszont szeretném, ha elhinnék azt az igazságot, hogy statisztikai adataink igazat mondanak. Jól tudom, hogy önök is velem együtt tudnak példákat mondani arra, hogy egyes árucikkek ára nem 1—2, nem is 5—6 százalékkal, hanem ennél nagyobb mértékben emelkedett, az árak összességét figyelembe véve azonban az árszínvonal emelkedése minden évben 1,2 százalékon belül marad, s a két százalékot várhatóan az idén sem fogja elérni. A szakszervezetek szerepe a kormányzati munkában Fock Jenő ezután a kormány és a szakszervezetek közötti együttműködésről beszélt. Ennek alapjaként az ötéves tervet említette, amelynek jóváhagyott céljai megszabják az együttműködést a legkülönfélébb területeken. Utalt arra a közvélemény által is ismert tényre, hogy a SZOT vezetői és a kormány tagjai — félévenként — rendszeresen tanácskoznak. Az együttműködés azonban ennél sokkal szorosabb, mindennapibb. A Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkára rendszeresen részt vesz a kormány ülésén, s a Minisztertanácsban napirendre kerülő témák már az előkészítés időszakában ismertek a szakszervezetek előtt, tehát azokat nem állítják kész helyzet elé. A kormány gazdasági bizottságában is képviselve van a SZOT, hallathatja a szavát a különböző iparágakat érintő nagyberuházások eldöntésénél. Helyeselte a kormány elnöke azt a javaslatot, hogy a kormányzati munkába vonják be az eddiginél jobban az egyes iparági szakszervezetek vezetőit is. A normarendezésről is szólt Fock Jenő, arról, hogy — ez a szó mintha már eltűnt volna a közhasználatból — szükség van a normák rendezésére, mégpedig folyamatosan. Új technológiák meghonosításával az üzemekben a munka szervezettebbé válhat. A normákat tehát az újfajta szervezettséghez kell igazítani, de semmi esetre sem úgy, amint egy sor üzemben mostanában történt, hogy néhány ember összedugta a fejét, és nem tárgyalva se pártszervezettel, se szakszervezettel, egyszerűen átirkálták a normákat, „eszi, nem eszi, nem, kap mást” alapon. Az ilyen módszer elítélendő, ez az eljárás a szakszervezet semmibevételét jelenti. A szakszervezetnek ugyanúgy mindenütt, minden üzemben ott kell lennie, együtt kell dolgoznia az igazgatóval, a gazdasági vezetőkkel, mint ahogy együtt dolgozik a Minisztertanáccsal is a SZOT vezetése — mondotta. — Már most felhívom a figyelmet arra, hogy a szakszervezeti munkában a tanácstörvény életbelépése kapcsán további jelentős változtatásra lesz szükség. Arról van szó, hogy egy sor feladatot, amelyet eddig kormányzási szervek végeztek, a jövőben a tanácsok fognak intézni a saját területükön. Mivel a szakszervezeteknek is megvannak a területi szervei, ezeknek a szerveknek a munkáját hozzá kell igazítani a tanácsok új körülményeihez, megváltozott helyzetéhez, hogy a szakszervezetektől se kerüljenek „feljebb” a kérdések akkor, ha azokat ott helyben, a tanácsokkal közösen el lehet intézni. — Egyetértés van a kormány és a szakszervezetek között abban is, hogy a megtermelendő nemzeti jövedelmet úgy osszuk el: több mint háromnegyed rész jusson fogyasztásra és valamivel kevesebb, mint negyed részt fordítsunk beruházásra, felhalmozásra. Ahhoz, hogy a tervezett arányokat be tudjuk tartani, a kormány nevében kérem a szakszervezetek segítségét a beruházási munkákhoz is. Mert ha beruházásokra több pénz megy el, mint amennyit terveztünk, kevesebb jut az elosztásra, tehát az életszínvonalat sem tudjuk az előirányzatoknak megfelelően emelni. Annál is inkább a szakszervezetek segítségére szorul e tekintetben a kormány, mert a beruházási eszközöknek a fele nem a kormány, hanem az üzemek kezében van. A továbbiakban a munkaerőmozgásról, a törzsgárdatagok nagyobb megbecsüléséről, a szocialista brigádmozgalomról beszélt, majd a káderpolitikáról szólva a többi között ezeket mondta: — Megesik, hogy évekig tartó túlzott türelemmel elnézzük az egy-egy vállalatot már túlhaladott módszerekkel vezető igazgató működését, olyan vezetőét, aki nem törődik sem az üzemi demokráciával, sem önmaga továbbképzésével, de azzal sem, hogy körülötte új káderek nevelődjenek, pedig látjuk, hogy felnőnek mellette rátermettebb, hozzá képest fejjel kimagaslóbb káderek. Ezzel a problémával is meg kell birkózni, bátrabban alkalmazva a káderpolitika helyes elveit. Az idén nem tervezünk semmiféle áremelést — De van itt egy nagyobb kérdés is — folytatta. — A reform bevezetésekor állást foglaltunk abban, hogy a fogyasztói árakat is úgy kell alakítani, hogy azok megfeleljenek a ráfordított értéknek. Nem sokkal később rájöttünk, hogy ezt a feladatot csak nagyon lassan lehet végrehajtani. Oly módon, ahogyan erre a SZOT beszámolója is utalt. Ha az árintézkedés áremelést jelent a lakosságot érzékenyen érintő területeken, h a például a hús árának emelésére kerülne sor, akkor ezt ne csak árcsökkentéssel ellensúlyozzuk, főleg ne csak olyan árcsökkentéssel, amely a dolgozók sokkal szűkebb rétegét érinti, hanem egyben béremelésekkel, a családi pótlék és a nyugdíj növelésével is ellensúlyozzuk. Tehát ahogy Gáspár elvtárs mondta, kompenzáljuk, adjunk többet, mint amennyit az áremelések formájában elveszünk. A kormánynak ilyen szempontból is meg kell gondolnia, hogy mikor, milyen mértékben és milyen területen hajt végre áremelést, rögtön hozzáfűzném, hogy a kormány ebben az évben nem tervez semmiféle központi áremelést, sem a húsét, sem másét, de valamikor hozzá kell kezdenünk ehhez. Előre jelzem, hogy ha ennek az ideje eljön, akkor a szakszervezetekkel alaposan megvitatjuk. Most csak azt kérem, hogy az értékarányos árakhoz való közelítés elvét, amit annak idején közösen alakítottunk ki, továbbra is valljuk mágunkénak, és találjuk meg a megfelelő időt, amikor komolyabb lépést tehetünk ebben az irányban. Ugyancsak komoly vitákkal kell előkészítenünk annak a feladatnak a megoldását, amit itt a kongresszuson úgy fogalmaztak meg, hogy szükséges a helyesebb bérarányok kialakítása, és hogy ■kre előre dolgozzuk ki, szabjuk meg a bérszínvonal, a bérarányok alakulását Ez sem lesz könnyű feladat. Nagyon sok szempontot, érvet és ellenérvet kell figyelembe venni ahhoz, hogy jól megoldjuk. . A nyugdíjasok, a nők és szociális kérdésekkel foglalkozva elmondta: ezen a területen gördülékenyebb a kormány és a szakszervezetek együttműködése. A feladatok között utalt arra, hogy már ez év végéig rendezni kellene azoknak a nyugdíjkorhatárt elérőknek a helyzetét, akik még jó egészségnek örvendenek, bírják a munkát. — Már a jövő évben be kellene vezetnünk olyan gyakorlatot — mondta Fock Jenő —, amely arra ösztönzi a korhatárt elérőket, hogy ne akarjanak rögtön nyugdíjba menni. Változtatni lehetne a jelenlegi előíráson, miszerint a nyugdíjösszeg felső határa az eredeti kereset 75 százaléka. Ezt fel kellene emelni 1OP 85 vagy 90 százalékra, olyan formán, hogy a nyugdíjkorhatár után munkában töltött további évek kétszeresen vagy háromszorosan számítsanak. Azon is gondolkodnunk kell, hogy kiterjesszük a nyugdíjasok egyes területeken már tíz-, illetve tizenkettőezer forintban megállapított, az évi hatezer forinthoz képest már jóval felemelt kereseti lehetőségét. Ennek kidolgozásában van még tennivalónk. Sok szó esett a kongresszuson a nők helyzetének javításáról. Természetesen gyökeresen a kormányzat akkor tudna javítani, ha az anyagi lehetőségek ezt jobban megengednék. Elsősorban a textiliparban, de más ágazatokban is, ahol három műszakban dolgoznak. A kezdeti lépés már megtörtént azzal, hogy számos üzem — saját elhatározásából — már megszüntette az anyák beosztását éjszakai műszakra.. E helyről is kérjük, kövessék mások is a példát. Következő témaként a készülő" ifjúsági törvénnyel foglalkozott. Kitért arra, hogy számos olyan területen, amellyel kapcsolatban konkrétan nem intézkedik majd a törvény, illetőleg az érintett minisztériumok végrehajtási utasítása, a szakszervezetekkel közösen további is az ifjúság problémáiról tézkedéseket lehet és kell majd kidolgozni, az ifjúság érdekeinek még jobb érvényesítésére. A továbbiakban Fock Jenő arról szólt, hogy a negyedik ötéves tervben meghatározott 400 ezer lakás felépítésével kapcsolatban semmiféle alkunak, vitának helye nincs, mert csak ennek a vállalásnak a teljesítésével tudjuk majd a 15 éves lakásépítési programunkat is megvalósítani. Említett olyan témákat is, amelyekben felmerülhetnek véleménykülönbségek a kormány és a szakszervezetek között, de érdemi eszmecserékkel itt is lehet jó határozatokat hozni. Egyes üzemek ugyanis felfuttatják majd termelésüket, s ehhez új munkaerőre lesz szükségük, amit máshonnan szereznek meg. Tehát a gazdaságosan termelő, távlatban is jó piaccal rendelkező üzemek gyorsabban fejlődhetnek. Más üzemeknél viszont — olyanoknál, amelyek elavult gyártmányokat készítenek s ezekhez is nehezen tudnak piacot találni — meg kell vonni az állami támogatást. Ezeknél az üzemeknél tehát munkaerő-csökkentésről, egyes esetekben az üzem bezárásáról is szó lehet. Természetesen ez magával hoz különféle olyan emberi problémákat, amelyek kapcsán a szakszervezeteknek sarkukra kell állniuk a kormánynál. Amennyiben például egy budapesti kis- vagy középüzemről van szó, úgy vélem, minden további nélkül hozzájárulhatunk ahhoz, hogy ha gazdaságtalanul termel — és ez a reform során bebizonyosodott —, akkor inkább csukja be a kapuit, vagy nyissa meg egy másik nagy vállalat előtt, esetleg legyen annak leányvállalata, s munkásgárdája a másik üzem gyártmányait termelje, nagyobb mennyiségben és még olcsóbban. Más jellegű problémát jelent például egy iparilag fejletlen vidéki város. Ilyenkor a kormánynak sokszorosan . Ugyancsak szép, de nehéz feladat a munkaidő további csökkentése azokon a területeken, ahol ez még nem történt meg. Alig néhány hónap telt el azóta, hogy pártunk kongresszusa erre határozatot hozott, s kimondta, hogy olyan ütemben kell végrehajtani, ahogyan annak feltételeit meg tudjuk teremteni. Ehhez természetesen több évre van szükség. E kérdésben a kormány és a SZOT közös határozatot is hozott, hogy ez év végéig a szakszervezetek, az illetékes ágazati miniszterek, a SZOT és a Munkaügyi Minisztérium koordinálásával dolgozzanak ki ütemtervet. Fock Jenő emlékeztetett arra, hogy kétmillió ember munkaideje már csökkent, s hozzáfűzte: az ipari és építőipari dolgozók munkaidejének csökkentését a második szakaszban már gyorsított tempóban hajtották végre, s ebből hibák, népgazdasági károk származtak. Sokszor álltak a rövidebb munkaidő alatt kirakatlanul a vagonok, mert éppen szabad szombat volt, a termelékenység jó ideig stagnált, növekedett a túlórák száma, s ez utóbbi tendencia még most is tart. Ezeket a tapasztalatokat mindenképpen figyelembe kell venni, mielőtt további területeken csökkentjük a munkaidőt. A további munkaidő-csökkentést az is nehezíti, hogy 1973—74-től kezdve 30— 40 ezerrel kevesebb fiatal lép munkába, mint az elmúlt években. — Ezzel kapcsolatban mondom el — folytatta a Minisztertanács elnöke —, de sok más területen is megszívlelendő az a sokszoros tapasztalat, hogy semmi olyat ne tegyünk, amit később vissza kell vonnunk. Ne hozzunk olyan ár- vagy bérintézkedést, munkaidő-csökkentést vagy egyéb tetszetős és „tapsvihart” kiváltó rendelkezést, amit nincs erőnk végrehajtani. Tizennégy év óta mi ebben a szellemben dolgozunk, akkor teszünk népszerű intézkedéseket, amikor azok feltételei megértek, de olyasmibe nem vágunk bele, amit nem tudunk végigvinni. — A mostani tanácskozást teljes joggal úgy foghatom fel, mint munkásosztályunk parlamentjének ülésszakát, és ahogyan a parlamentben a kormány odafigyel minden felszólalásra — s nemcsak a miniszterekhez szóló közvetlen interpellációkra —, ugyanúgy ígérhetem, hogy az itteni kongresszuson elhangzott valamennyi felszólalást a jegyzőkönyvek alapján átvizsgálunk. Mindazt, ami az itteni vitában a kormányzatra teendőket ró, a kormány munkaterveiben figyelembe vesszük. E kérdésekre a SZOT vezetőivel történő tanácskozásainkon vissza fogunk térni. Hangsúlyozta, hogy sikeres négy esztendő áll mögöttünk és lelkesítő, nagy feladatokat kell megoldani a következő esztendőkben. A kormány, aszakszervezetek, a dolgozók gondjait is ismerjük, megértjük, azok saját gondjaink is, amelyek megoldásáért továbbra is együtt kell munkálkodni — mondotta befejezésül Fock Jenő, a Minisztertanács elnöke. A kongresszus résztvevői nagy tapssal fogadták a kormányelnök beszédét. A helyesebb bérarányok és a munkaidő további csökkentése