Magyar Hírlap, 1971. május (4. évfolyam, 120-150. szám)

1971-05-08 / 127. szám

2 1971. MÁJUS 8. SZOMBAT HAZAI KÖRKÉP Magyar Hírlap Fock Jenő felszólalása a szakszervezetek kongresszusán (Folytatás az 1. oldalról) kezebb dolgozni, s mégis egységre kell törekedni. Az ilyen testületben azonban csak úgy lehet egységre jutni, hogy köl­csönösen engedményeket is teszünk azért, hogy végső soron előrehaladhassunk. Még nehezebb­ feladat egységre jutni a Szakszervezeti Világszövetséghez nem tartozó szervezetekkel. A szakszervezeti világmozgalom negyedszázad óta meg­osztott állapotban van. Nekünk, az SZVSZ tagjainak, magyar szervezett dolgozóknak nem szabad örök időkre le­mondanunk a szakszervezeti világmoz­galom egységének megteremtéséről. Ez nem a holnap vagy a jövő hét feladata, de mindennap küzdenünk kell az egy­ségért. Az egység létrehozásáig bizonyá­ra hosszú idő telik még el. De egyálta­lán nem lehetetlen, hogy akcióegységet tudunk létrehozni azokkal az osztály­testvéreinkkel is, akik nem tartoznak a Szakszervezeti Világszövetséghez. Ilyen akcióegység lehetséges például az indo­kínai háború elítélésében. Európában az európai biztonsági konferencia létreho­zásáért kell lépéseket tenniük a szak­­szervezeteknek, e kérdésben felvenni a kapcsolatot olyan szakszervezetekkel, amelyek még sok mindenben nem oszt­ják ugyan álláspontunkat, de békét akar­nak népünk számára, meg kell gondolnia, hogy hagyja-e az ilyen helyen működő üzemet tönkremen­ni, szanálja-e, és a munkaerőt helyezze el máshová, vagy éppenséggel néhány évig a korábbinál is nagyobb segítséget adjon ahhoz, hogy az üzem talpra tudjon állni és dolgozhasson. E problémák kapcsán Fock Jenő hang­súlyozta: azok az üzemek, amelyek az államközi gyártmányokat készítik, sem­miképpen sem hivatkozhatnak a gazda­ságirányítási rendszerre, arra, hogy ez számukra gazdaságosabb termékek elő­állítására ösztönzi őket. Egyébként eze­ket a vállalatokat már az államközi szer­ződések előkészítésébe is bevonják, s ha a szerződések megkötése után kiderül, hogy az üzem más termékei mégis gaz­daságosabban tudna gyártani, a kormány a segítségükre siet. — A kormánynak — hangsúlyozta Fock Jenő — az az álláspontja, hogy fo­kozni kell a reform hatékonyságát. Az adottságainknak mind jobban megfelelő struktúra kialakítása rendkívül fontos kérdése népgazdaságunknak. E tekintet­ben szintén szükség van arra, hogy a kormányzat konzultáljon, és szót értsen a szakszervezeti vezetéssel. Például az átcsoportosítás és energiahordozók terü­letén — a gazdaságtalan szénbányák be­zárása, a gazdaságosan működők fejlesz­tése és a szénhidrogének termelésének gyorsabb ütemű növelése a helyes prog­ram. A végrehajtásban viszont átgondol­tabban lehetett volna eljárni. — Azt hiszem, lesz egy terület — mon­dotta —, ahol sokat vitatkozunk majd: ez pedig az árkérdés. Ligeti László elv­társ az egyik fogkrém árának emelésé­ről tett említést. S jól tudom, hogy továb­bi példákat is fel tudna sorolni. Én is boldog lennék, ha csupán ilyen példákat ismernék. Erre hivatott szerveink tavaly 30 ezer ellenőrzést folytattak, ennek kap­csán korrigáltattak árakat, néhány kirí­vó esetben pedig jelentős gazdasági bír­ságokat is kiszabtak jogtalan áremelé­sekért. Tudom tehát, hogy az árak terü­letén nincs minden rendben. Ugyanak­kor szeretném, ha elhinnék, hogy a sta­tisztikai hivatal nem szépíti az adatokat, amikor kimutatja — hiszen ezt az ENSZ statisztikája is megerősíti —, hogy az elmúlt 3 évben évente 1—2 százaléknál nagyobb mértékben soha nem emelke­dett az árszínvonal Magyarországon. A három év alatt hazánkban összesen nem emelkedett az árszínvonal olyan mérték­ben, mint egyes nyugat-európai kapita­lista országokban tavaly vagy tavaly­előtt, tehát egyetlen esztendő alatt. Nyu­gati állami vezetők gyakran megkérdezik tőlünk, hogyan lehetséges az, hogy az ottani infláció nem érezteti hatását ha­zánkban. E kérdést most nem akarom különösebben elemezni, viszont szeret­ném, ha elhinnék azt az igazságot, hogy statisztikai adataink igazat­ mondanak. Jól tudom, hogy önök is velem együtt tudnak példákat mondani arra, hogy egyes árucikkek ára nem 1—2, nem is 5—6 százalékkal, hanem ennél nagyobb mértékben emelkedett, az árak összessé­gét figyelembe véve azonban az árszín­vonal emelkedése minden évben 1,2 százalékon belül marad, s a két százalé­kot várhatóan az idén sem fogja elérni. A szakszervezetek szerepe a kormányzati munkában Fock Jenő ezután a kormány és a szakszervezetek közötti együttműködés­ről beszélt. Ennek alapjaként az ötéves tervet említette, amelynek jóváhagyott céljai megszabják az együttműködést a legkülönfélébb területeken. Utalt arra a közvélemény által is ismert tényre, hogy a SZOT vezetői és a kormány tagjai — félévenként — rendszeresen tanácskoz­nak. Az együttműködés azonban ennél sokkal szorosabb, mindennapibb. A Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkára rendszeresen részt vesz a kor­mány ülésén, s a Minisztertanácsban na­pirendre kerülő témák már az előkészí­tés időszakában ismertek a szakszerve­zetek előtt, tehát azokat nem állítják kész helyzet elé. A kormány gazdasági bizottságában is képviselve van a SZOT, hallathatja a szavát a különböző ipar­ágakat érintő nagyberuházások eldönté­sénél. Helyeselte a kormány elnöke azt a javaslatot, hogy a kormányzati mun­kába vonják be az eddiginél jobban az egyes iparági szakszervezetek vezetőit is. A normarendezésről is szólt Fock Je­nő, arról, hogy — ez a szó mintha már eltűnt volna a közhasználatból — szük­ség van a normák rendezésére, mégpe­dig folyamatosan. Új technológiák meg­honosításával az üzemekben a munka szervezettebbé válhat. A normákat te­hát az újfajta szervezettséghez kell iga­zítani, de semmi esetre sem úgy, amint egy sor üzemben mostanában történt, hogy néhány ember összedugta a fejét, és nem tárgyalva se pártszervezettel, se szakszervezettel, egyszerűen átirkálták a normákat, „eszi, nem eszi, nem, kap mást” alapon. Az ilyen módszer elítélen­dő, ez az eljárás a szakszervezet sem­mibevételét jelenti.­­ A szakszervezetnek ugyanúgy min­denütt, minden üzemben ott kell lennie, együtt kell dolgoznia az igazgatóval, a gazdasági vezetőkkel, mint ahogy együtt dolgozik a Minisztertanáccsal is a SZOT vezetése — mondotta. — Már most fel­hívom a figyelmet arra, hogy a szak­­szervezeti munkában a tanácstörvény életbelépése kapcsán további jelentős változtatásra lesz szükség. Arról van szó, hogy egy sor feladatot, amelyet ed­dig kormányzási szervek végeztek, a jö­vőben a tanácsok fognak intézni a sa­ját területükön. Mivel a szakszervezetek­nek is megvannak a területi szervei, ezeknek a szerveknek a munkáját hozzá kell igazítani a tanácsok új körülmé­nyeihez, megváltozott helyzetéhez, hogy a szakszervezetektől se kerüljenek „fel­jebb” a kérdések akkor, ha azokat ott helyben, a tanácsokkal közösen el lehet intézni. — Egyetértés van a kormány és a szakszervezetek között abban is, hogy a megtermelendő nemzeti jövedelmet úgy osszuk el: több mint háromnegyed rész jusson fogyasztásra és valamivel keve­sebb, mint negyed részt fordítsunk beru­házásra, felhalmozásra. Ahhoz, hogy a tervezett arányokat be tudjuk tartani, a kormány nevében kérem a szakszerveze­tek segítségét a beruházási munkákhoz is. Mert ha beruházásokra több pénz megy el, mint amennyit terveztünk, kevesebb jut az elosztásra, tehát az életszínvonalat sem tudjuk az előirányzatoknak megfele­lően emelni. Annál is inkább a szakszer­vezetek segítségére szorul e tekintetben a kormány, mert a beruházási eszközök­nek a fele nem a kormány, hanem az üzemek kezében van. A továbbiakban a munkaerőmozgásról, a törzsgárdatagok nagyobb megbecsülésé­ről, a szocialista brigádmozgalomról be­szélt, majd a káderpolitikáról szólva a többi között ezeket mondta: — Megesik, hogy évekig tartó túlzott türelemmel elnézzük az egy-egy vállala­tot már túlhaladott módszerekkel vezető igazgató működését, olyan vezetőét, aki nem törődik sem az üzemi demokráciá­val, sem önmaga továbbképzésével, de azzal sem, hogy körülötte új káderek ne­velődjenek, pedig látjuk, hogy felnőnek mellette rátermettebb, hozzá képest fej­jel kimagaslóbb káderek. Ezzel a prob­lémával is meg kell birkózni, bátrabban alkalmazva a káderpolitika helyes elveit. Az idén nem tervezünk semmiféle áremelést — De van itt egy nagyobb kérdés is — folytatta. — A reform bevezetésekor állást foglaltunk abban, hogy a fogyasz­tói árakat is úgy kell alakítani, hogy azok megfeleljenek a ráfordított érték­nek. Nem sokkal később rájöttünk, hogy ezt a feladatot csak nagyon lassan le­het végrehajtani. Oly módon, ahogyan erre a SZOT beszámolója is utalt. Ha az árintézkedés áremelést jelent a lakos­ságot érzékenyen érintő területeken, h a például­ a hús árának emelésére kerülne sor, akkor ezt ne csak árcsökkentéssel ellensúlyozzuk, főleg ne csak olyan ár­­csökkentéssel, amely a dolgozók sokkal szűkebb rétegét érinti, hanem egyben béremelésekkel, a családi pótlék és a nyugdíj növelésével is ellensúlyozzuk. Tehát ahogy Gáspár elvtárs mondta, kompenzáljuk, adjunk többet, mint amennyit az áremelések formájában el­veszünk. A kormánynak ilyen szempont­ból is meg kell gondolnia, hogy mikor, milyen mértékben és milyen területen hajt végre áremelést, rögtön hozzáfűz­ném, hogy a kormány ebben az évben nem tervez semmiféle központi áreme­lést, sem a húsét, sem másét, de valami­kor hozzá kell kezdenünk ehhez. Előre jelzem, hogy ha ennek az ideje eljön, akkor a szakszervezetekkel alaposan megvitatjuk. Most csak azt kérem, hogy az értékarányos árakhoz való közelítés elvét, amit annak idején­ közösen alakí­tottunk ki, továbbra is valljuk mágun­kénak, és találjuk meg a megfelelő időt, amikor komolyabb lépést tehetünk eb­ben az irányban.­­ Ugyancsak komoly vitákkal kell előkészítenünk annak a feladatnak a megoldását, amit itt a kongresszuson úgy fogalmaztak meg, hogy szükséges a he­lyesebb bérarányok kialakítása, és hogy ■kre előre dolgozzuk ki, szabjuk meg a bérszínvonal, a bérarányok alakulá­sát Ez sem lesz könnyű feladat. Nagyon sok szempontot, érvet és ellenérvet kell figyelembe venni ahhoz, hogy jól meg­oldjuk. . A nyugdíjasok, a nők és szociális kérdésekkel foglalkozva el­mondta: ezen a területen gördülékenyebb a kormány és a szakszervezetek együtt­működése. A feladatok között utalt arra, hogy már ez év végéig rendezni kellene azoknak a nyugdíjkorhatárt elérőknek a helyzetét, akik még jó egészségnek örven­denek, bírják a munkát. — Már a jövő évben be kellene vezet­nünk olyan gyakorlatot — mondta Fock Jenő —, amely arra ösztönzi a korhatárt elérőket, hogy ne akarjanak rögtön nyug­díjba menni. Változtatni lehetne a jelen­legi előíráson, miszerint a nyugdíjösszeg felső határa az eredeti kereset 75 százalé­ka. Ezt fel kellene emelni 1OP 85 vagy 90 százalékra, olyan formán, hogy a nyugdíj­­korhatár után munkában töltött további évek kétszeresen vagy háromszorosan szá­mítsanak. Azon is gondolkodnunk kell, hogy kiterjesszük a nyugdíjasok egyes te­rületeken már tíz-, illetve tizenkettőezer forintban megállapított, az évi hatezer fo­rinthoz képest már jóval felemelt kere­seti lehetőségét. Ennek kidolgozásában van még tennivalónk.­­ Sok szó esett a kongresszuson a nők helyzetének javításáról. Természetesen gyökeresen a kormányzat akkor tudna javítani, ha az anyagi lehetőségek ezt jobban megengednék. Elsősorban a tex­tiliparban, de más ágazatokban is, ahol három műszakban dolgoznak. A kezdeti lépés már megtörtént azzal, hogy számos üzem — saját elhatározásából — már megszüntette az anyák beosztását éjsza­kai műszakra.. E helyről is kérjük, kö­vessék mások is a példát. Következő témaként a készülő" ifjúsá­gi törvénnyel foglalkozott. Kitért arra, hogy számos olyan területen, amellyel kapcsolatban konkrétan nem intézkedik majd a törvény, illetőleg az érintett mi­nisztériumok végrehajtási utasítása, a szakszervezetekkel közösen további is­ az ifjúság problémáiról­ tézkedéseket lehet és kell majd kidol­gozni, az ifjúság érdekeinek még jobb érvényesítésére. A továbbiakban Fock Jenő arról szólt, hogy a negyedik ötéves tervben megha­tározott 400 ezer lakás felépítésével kap­csolatban semmiféle alkunak, vitának helye nincs, mert csak ennek a vállalás­nak a teljesítésével tudjuk majd a 15 éves lakásépítési programunkat is meg­valósítani. Említett olyan témákat is, amelyekben felmerülhetnek véleménykülönbségek a kormány és a szakszervezetek között, de érdemi eszmecserékkel itt is lehet jó ha­tározatokat hozni.­­ Egyes üzemek ugyanis felfuttatják majd termelésüket, s ehhez új munka­erőre lesz szükségük, amit máshonnan szereznek meg. Tehát a gazdaságosan termelő, távlatban is jó piaccal rendel­kező üzemek gyorsabban fejlődhetnek. Más üzemeknél viszont — olyanoknál, amelyek elavult gyártmányokat készíte­nek s ezekhez is nehezen tudnak piacot találni — meg kell vonni az állami tá­mogatást. Ezeknél az üzemeknél tehát munkaerő-csökkentésről, egyes esetekben az üzem bezárásáról is szó lehet. Termé­szetesen ez magával hoz különféle olyan emberi problémákat, amelyek kapcsán a szakszervezeteknek sarkukra kell áll­niuk a kormánynál. Amennyiben például egy budapesti kis- vagy középüzemről van szó, úgy vélem, minden további nél­kül hozzájárulhatunk ahhoz, hogy ha gazdaságtalanul termel — és ez a re­form során bebizonyosodott —, akkor in­kább csukja be a kapuit, vagy nyissa meg egy másik nagy vállalat előtt, eset­leg legyen annak leányvállalata, s mun­kásgárdája a másik üzem gyártmányait termelje, nagyobb mennyiségben és még olcsóbban. Más jellegű problémát jelent például egy iparilag fejletlen vidéki vá­ros. Ilyenkor a kormánynak sokszorosan . Ugyancsak szép, de nehéz feladat a munkaidő további csökkentése azokon a területeken, ahol ez még nem történt meg. Alig néhány hónap telt el azóta, hogy pártunk kongresszusa erre határo­zatot hozott, s kimondta, hogy olyan ütemben kell végrehajtani, ahogyan an­nak feltételeit meg tudjuk teremteni. Eh­hez természetesen több évre van szük­ség. E kérdésben a kormány és a SZOT közös határozatot is hozott, hogy ez év végéig a szakszervezetek, az illetékes ágazati miniszterek, a SZOT és a Mun­kaügyi Minisztérium koordinálásával dolgozzanak ki ütemtervet. Fock Jenő emlékeztetett arra, hogy kétmillió ember munkaideje már csök­kent, s hozzáfűzte: az ipari és építőipari dolgozók munkaidejének csökkentését a második szakaszban már gyorsított tem­póban hajtották végre, s ebből hibák, népgazdasági károk származtak. Sokszor álltak a rövidebb munkaidő alatt kira­­katlanul a vagonok, mert éppen szabad szombat volt, a termelékenység jó ideig stagnált, növekedett a túlórák száma, s ez utóbbi tendencia még most is tart. Ezeket a tapasztalatokat mindenképpen figyelembe kell venni, mielőtt további területeken csökkentjük a munkaidőt. A további munkaidő-csökkentést az is nehezíti, hogy 1973—74-től kezdve 30— 40 ezerrel kevesebb fiatal lép munkába, mint az elmúlt években. — Ezzel kapcsolatban mondom el — folytatta a Minisztertanács elnöke —, de sok más területen is megszívlelendő az a sokszoros tapasztalat, hogy semmi olyat ne tegyünk, amit később vissza kell von­nunk. Ne hozzunk olyan ár- vagy bér­­intézkedést, munkaidő-csökkentést vagy egyéb tetszetős és „tapsvihart” kiváltó rendelkezést, amit nincs erőnk végrehaj­tani. Tizennégy év óta mi ebben a szel­lemben dolgozunk, akkor teszünk nép­­szerű intézkedéseket, amikor azok felté­telei megértek, de olyasmibe nem vá­gunk bele, amit nem tudunk végigvinni. — A mostani tanácskozást teljes jog­gal úgy foghatom fel, mint munkásosz­tályunk parlamentjének ülésszakát, és ahogyan a parlamentben a kormány odafigyel minden felszólalásra — s nemcsak a miniszterekhez szóló közvet­len interpellációkra —, ugyanúgy ígér­hetem, hogy az itteni kongresszuson el­hangzott valamennyi felszólalást a jegy­zőkönyvek alapján átvizsgálunk. Mind­azt,­ ami az itteni vitában a kormány­zatra teendőket ró, a kormány munka­terveiben figyelembe vesszük. E kérdé­sekre a SZOT vezetőivel történő tanács­kozásainkon vissza fogunk térni. Hangsúlyozta, hogy sikeres négy esz­tendő áll mögöttünk és lelkesítő, nagy feladatokat kell megoldani a következő esztendőkben. A kormány, a­­szakszerve­zetek, a dolgozók gondjait is ismerjük, megértjük, azok saját gondjaink is, ame­lyek megoldásáért továbbra is együtt kell munkálkodni — mondotta befejezé­sül Fock Jenő, a Minisztertanács elnö­ke. A kongresszus résztvevői nagy taps­sal fogadták a kormányelnök beszédét. A helyesebb bérarányok és a munkaidő további csökkentése

Next