Magyar Hírlap, 1972. január (5. évfolyam, 1-31. szám)

1972-01-15 / 15. szám

Még csak a kezdet Hatályba léptek a tanácsok alkotmányai 1971 utolsó napjaiban a tanácsrendszer továbbfejlesztés­ének újabb jelentős sza­­­­kasza zárult le: mérlegre került vala­­­­mennyi tanács szervezeti és működési szabályzata. A községi, városi és megyei tanácsok jóváhagyott szervezeti és működési sza­bályzatainak kihirdetéséről ezekben a na­pokban gondoskodnak a végrehajtó bi­­­­­zottságok titkárai; idén tehát tanácsaink már saját szabályzatuk, nyugodtan állít­hatjuk, „alkotmányuk” előírásainak meg­felelően működnek. A szabályzatalkotás az újonnan megvá­lasztott tanácsok komoly és — ez ma már megállapítható — sikeresen teljesített erőpróbája volt. Rendeletet — helyi sza­bályozást igénylő kérdésekben — koráb­ban is alkothattak a tanácstestületek. Most első ízben kaptak azonban felhatal­mazást arra, hogy — a korábbi központi előírások helyett — önmaguk szabályoz­zák a szervezetükre és működésükre vo­natkozó mindazon kérdéseket, amelyek legmegfelelőbb módon helyben dönthetők el. Ezzel — működési területükön — ma­guk gondoskodnak a tanácsokról szóló új törvény végrehajtásáról. Lehetőség nyí­lott arra is, hogy a szabályzatok megha­tározzák azokat a helyi sajátosságoknak megfelelő normákat, amelyek bővítik, gazdagítják az országosan érvényesítendő politikai, társadalmi, gazdasági célkitű­zéseket. Látnivaló, hogy a szabályzatalko­­­­tásnak helyi hatáskörbe történő utalása a szocialista demokratizmus közvetlen ki­fejeződése, a tanácsok fokozatosan fej­lesztendő önállóságának, öntevékenységé­nek kézzelfogható megnyilvánulási for­mája. Nem cél, hanem eszköz Nem mondható, hogy az egyébként valóban komoly megterhelést jelentő szabályzatalkotás kezdettől­ fogva, minde­nütt egyértelmű helyeslőre talált. Voltak, akik vitatták szükségességét. Része volt ebben az újtól való kezdeti idegenkedés­nek, az önállóság elvét ugyan helyeslő, de gyakorlatát félő, itt-ott még jelentkező „biztonsági” szemléletnek. Amint azon­ban a munka előrehaladtával egyre nyil­vánvalóbbá vált, hogy a szabályzat meg­­­­alkotása nem cél, hanem olyan eszköz, amelynek segítségével a tanácsok és szer­veik tevékenysége jelentős mértékben fej­leszthető, fokozatosan eloszlottak az ag­gályok, s helyükbe az egészséges versen­gés lépett, amely a szabályzatok tartal­mától kezdve, azok kiállításáig a „miénk" értékének növelését szolgálta. Abban, hogy a tanácsokban mindinkább megerő­södött a „miénk” tudata, vagyis az a meg­győződés, hogy a szabályzat a sajátjuk, s nagy szerepe volt annak is, hogy az elő­készítés során szükségszerűen át kellett értékelni az egész tanácsi tevékenységet. Ezt országos érvénnyel a tanácstörvény végezte el, s ennek megfelelően alkottak a tanácsok jellegükre, feladataikra, ha­táskörükre, szervezetükre és működésük­re vonatkozó, az államélet és a szocialista demokratizmus fejlesztését szolgáló új vagy megújhodott szabályzatokat.­­ Az átértékelés eredményeképpen a ta­nácsok — a széles törvényes keretek kö­zött — a szabályzatok rendelkezéseinek tartalmát maguk is „saját képükre és ha­sonlatosságukra” formálhatták. Lehetősé­gük nyílt a csak formális, rutinszerű, a fejlődést gátló elemek mellőzésére. Vo­natkozik ez a jövőre is. A szabályzatok nem „merev”, mozdíthatatlan normák; le­hetséges és időről időre szükséges is, hogy a tanácsok felülvizsgálják, s ha in­dokolt, módosítsák azokat. A helyi sajátosságok érvényesülése A tanácstörvény II. fejezetében meg­határozott feladatokat és hatásköröket részletezve, számos tanács rendelkezett arról, hogy működési területén milyen módon gondoskodik a lakosság jogsza­bályismeretének bővítéséről, a lakosság­nak a jogszabályok megtartására való ne­veléséről. Ahol a tanács működési terü­le­­tén nemzetiségek élnek, a szabályzatok meghatározzák a nemzetiségek jogait, pontosabban e jogok érvényre juttatásá­nak helyi módozatait, előírják az anya­nyelv használatának biztosítását (nemze­tiségi nyelvű feliratok, anyanyelvi okta­tás stb.), a kulturális programok kialakí­tásánál tekintettel vannak a sajátos nem­zetiségi hagyományokra, szokásokra. A tanácsi és a nem tanácsi szervek új alapokra fektetett együttműködési köré­ben a helyi sajátosságoknak, igényeknek megfelelően meghatározzák, hog­y mely ■nem tanácsi szervvel (tömeg- és társadal­mi szervezettel, gazdasági szervekkel stb.) törekszenek együttműködési megállapo­dás megkötésére, s rendezik a kapcsolat­­tartás egyéb formáit is. A tanácsok és a nem tanácsi szervek együttműködésében kiemelt szerephez jut a tanács és a Ha­zafias Népfront illetékes bizottsága kö­zötti kapcsolat. A tanács, a végrehajtó bizottságok, a tanácsi bizottságok és a szakigazgatási szervek szervezetére és működésére vo­natkozó rendelkezések adják a szabály­zatok gerincét. A szabályzatok — a tanácstörvényben megfogalmazott elveknek megfelelően — újból aláhúzzák és számos szabállyal erő­sítik meg a tanácstestület vezető szerepét a tanácsi szervezetben, biztosítják irányí­tó-ellenőrző tevékenységének gyakorlati érvényesülését. Ezzel összefüggésben em­lítjük meg, hogy a szabályzatokban ha­tározták meg a tanácsok hatáskörei közül azokat, amelyeknek gyakorlását a végre­hajtó bizottságra ruházták át. Egyúttal előírták azt is, milyen gyakorisággal kö­teles a végrehajtó bizottság számot adni az átruházott hatáskörök gyakorlásáról, valamint egyéb tevékenységéről. Törvényesség és korszerűség A tanácsi szakigazgatási tevékenység, ezen belül az ügyintézés megkülönbözte­tett jelentőségét tükrözik a szabályzatok­nak azon rendelkezései, amelyekben a ta­nácsok lefektetik a szakigazgatási szervek működésében érvényesítendő közös sza­bályokat, tehát az ügyintézés általános rendjét. E szabályok utalnak a törvényes­ség betartására, az ügyintézés politikai je­lentőségére, menetére, a bürokratikus vo­nások leküzdésére és általában a korsze­rű, szakszerű, szocialista államigazgatás követelményeinek érvényesítésére. A tanácstestület megnövekedett jelen­tőségével függ össze a tanácstagok jogai­ra és kötelességeire vonatkozó végrehaj­tási rendelkezések rendszere is. (Pl. a ta­nácstag jogosultsága a hivatalos iratokba való betekintésre, továbbá arra, hogy őt a tanács bármely szervének vezetője vagy dolgozója hivatalában, munkaidő alatt soron kívül fogadná köteles stb.) Részle­tes szabályokat találhatunk a tanácsta­gok interpellációs jogának gyakorlására, az interpellációk kapcsán szükséges in­tézkedések megtételére, a tanácstagok be­számolási kötelességére. A fővárosi tanács, illetőleg a megyei tanácsok szervezeti és működési szabály­zatai — az előbbiekben vázolt témakö­rökön túlmenően — sajátos feladataiknak megfelelő további rendelkezéseiket tar­­talmazn­aik a főváros, a megye egészét érintő kérdésekben. A tanácsok szervezeti és működési sza­bályzataik elfogadásával jelentősen előre­léptek népképviseleti-önkormányzati je­lenségükből eredő funkcióik kibontakoz­tatása útján. A szabályzatok elfogadása azonban csak a kezdet, amelyet követni kell a mindennapok gyakorlati próbájá­nak, a végrehajtásnak. Megnyugtató, hogy ennek megvannak a jó feltételei. Dr. Donáth Róbert A HEGYGERINCRŐL kanyar­gós sétaút ágazik le Budake­szi felé. Kétoldalt elbarnult, makacs leveleiket rezgető töl­gyesek hallgatnak, a harasztot vékony, jeges hóréteg takarja, kövületként őrizve ember, ku­tya, nyúl és róka nyomát. Idegzsongító, jó csönd, a nap­sütött foltokon kristályragyo­gás. A csöndvarázslat kupolá­ját egy-egy elzúgó autóbusz cserepekre vágja szét, ahogy tó tükrét a bedobott kő, aztán ismét összezárul. A cinkék pittyegése, a harkálykopogás meg a völgyből fölhulló kutya­ugatás a téli erdő csöndvilá­gának természetes tartozéka, akár a fogas szél nyomán meg­megmoccanó fák sóhajtozása. Az erdei embereket, keres­tem, akik őrzik, ápolják télen is a „főváros tüdejét”, fönn­tartják, újrateremtik a nyári természetbe szabadulásaink jó feltételeit. Messziről mintha fej­szecsattogást, k­opácsolás­t hallanék — újabb kiágazásba kaptatok, lábam alatt ropog a hó, dobhártyámat feszíti a csönd. Egyszerre kedve támad az embernek mély, nagyokat lélegzeni, aztán futná, kinyúj­tóztatni a megpetyhüdt izmo­kat majd zihálva megpihenni kicsit, és nevetni göcögve, va­lami neve nincs örömkitörés­sel. Aztán rohanni megint a ruganyos hószőnyegen . . . SZEMBEN pufajkás legényke baktat fölfelé, aktatáskát ló­­bálva. Csodálkozva néz rám ahogy megszólítom. Nem, de­hogy erdész ő, azoknak egyen­ruhájuk van, és nem olyan a tenyerük, mint neki — és csaknem sértődötten mutatja a kezét. Az ápolóbrigáddal volt eddig, gyérítettek odaát a lejtőn, de most beküldték „do­hányért” a központba. Fizeté­si nap. Most már ne is men­jek, úgysem találnék oda egyedül. A „központban” Kiss Frigyes erdőmérnököt, a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság Bu­dapesti Erdészetének vezető­jét kérdezem az erdők meg az „erdei emberek” téli életéről. Az eligazítás alapos és tárgyi­lagosan szakszerű. Talán azt mutatja meg elsősorban, ami­ről a tavasztól késő őszig ezer­számra kirajzó budapestiek jó­formán tudomást sem szerez­nek : természetesnek találják, hogy van, s elfogadják. A Budapestet körülölelő 4200 hektáros erdészet teljes egészében parkerdő, üdülési, pihenési — szakkifejezéssel él­ve — közjóléti célokat szol­gál. A közönség inkább a bu­dai oldal erdőségeit ismeri, a főváros tövében guggoló erdő­gyapjas hegyeket, ahová a hét­végeken kiruccanunk hűsölni, levegőzni: a Já­nos-hegy, a két Hárs-hegy, a Hármashatár­­hegy, a Gugger-hegy, a Ferenc­­halom és a Hunyad-orom mind itt sorakozik. Kevésbé ismer­tek a pesti oldal bővülő, zöm­mel fiatal parkerdői. A Buda­pesti Erdészet területét 140 ki­lométer hosszúságban szeldelik át a sétautak. Ezenkívül a pi­henőpadok, a kővel kerített tűzrakóhelyek százai, a kilá­tók, a sátortetős, esőbeálló­­kunyhók jelzik az erdei em­berek gondoskodó munkálko­dását. A kirándulók, turisták száma milliókra rúg: a felmé­rések szerint egy-egy tavaszi vagy kora őszi vasárnapon több mint százezren keresik fel a főváros környéki erdő­ket. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a budai oldal erdőségei a főváros tüdejeként szolgálnak: az uralkodó északnyugati szél innen szállítja a megszűrt, tiszta levegőt lő a város ház­rengetegébe. — Mit tesznek a főváros e közvetlen üdülőövezetének fenntartásáért, vagy a bővíté­se, közérdekű funkciójának erősítése érdekében? — A legfontosabb állandó tennivalónk a parkerdő komp­lett védelme és szükség sze­rinti rekonstrukciója. Jellem­ző például, hogy kismértékű és szórványos fakitermelésünk csakis állományfejlesztési vagy felújítási célokat szolgál. Je­lenleg egyetlen helyen van tarvágás: Rákoskeresztúr ha­tárában kiirtunk egy elörege­dett akácost, hogy a helyére az üdülőövezetbe illőbb és a célnak is sokkal megfelelőbb tölgy- és fenyőerdőt telepít­sünk. Erdeinkben legtöbb a tölgy, viszonylag kevés a fe­nyő és a bükk. A bükköt igyekszünk nagyobb területen meghonosítani. Az utóbbi öt­hat évben száz hektárnyit te­lepítettünk a János-hegy, a Nagy Hárs-hegy és a Hármas­­határ-hegy lejtőin. Ezzel kap­csolatos egy fontos kezdemé­nyezés: az öreg fák társadalmi védelme. A János-hegyen és a Szabadság-hegyen, a Normafa környékén vannak 180—200 éves tölgyesek és bükkösök. Tavaly nyáron a Hazafias Népfront, a Természetbarát Szövetség és a Pilisi Parkerdő­­gazdaság közös fajelölő bizott­ságot alakított, s a vastag de­rekú, öreg fákat szükség ese­tén is csak a bizottság jóvá­hagyásával lehet kivágatni. A TÉL! munkákról szólva, Kiss Frigyes kimutatott az iroda ablakén az udvaron so­rakozó deszkakunyhókra. A vadászati világkiállításon be­mutatott új esőbeálló típusból tíz-tizenkettőt helyeznek ki a tavasszal. Az új vadetetőket, madáretetőket már kirakták. A négy fakitermelő brigád az elszáradt, beteg, csenevész fá­kat vágja, darabolja, az erdő­ápolók pedig a tisztogatási, gyérítési munkákban szorgos­­kodnak. A fagymentes napo­kon még csemetét ültetnek. — Vadászatokat rendeznek-e a parkerdőkben? — Eléggé szegényes a vadál­lományunk, őzből harminc­negyven a teljes állomány, szarvasból talán nyolc-tízet ta­lálnánk, vaddisznó, nyúl, fá­cán elvétve akad. A pesti ol­dalon a nagyvadat csak az őz képviseli, fogoly és fácán azonban szép számmal kerül puskavégre is. A budai erdők­ben évente kilövünk néhány vaddisznót, hogy el ne szapo­rodjon. Szarvas az utóbbi évek­ben nem került terítékre, őzet pedig azért nem lövünk, mert évről évre öt-hatot elütnek a gépkocsik, s további gyérítésre nincs szükség. — Az a mi dolgunk itt — mondja búcsúzóban az erdé­­szetvezető —, hogy lehetőleg természetes állapotukban meg­őrizzük a gondunkra bízott er­dőket, a hozzájuk tartozó­­ál­latokkal együtt. És bizony nem unatkozunk: akad munkánk télen, nyáron, csak győzzek... Csak­é Jenő ! .. . , F/Täct 1V Csondcserepek - erdei emberekl T, X'L X 2 1972. JANUÁR 13. SZOMBAT MAAGYOR HÍRUS HAZAI KÖRKÉP Tanácsi-szakszervezeti együttműködés A tanácsi tevékenység továbbfejleszté­sével kapcsolatos közös teendőkről ta­nácskoztak a Közalkalmazottak Szakszer­vezetének és a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának vezetői. Eszmecserét folytat­tak ezen belül a tanácsi dolgozók helyze­téről, életkörülményeik alakulásáról, to­vábbképzésükről, s az együtt­m­űködés alapelveit, az 1972-es esztendő feladatait tisztázva, közös munkaterv elkészítésében állapodtak meg. A megbeszélésen a Mi­nisztertanács Tanácsi Hivatala részéről dr. Papp Lajos államtitkár, a hivatal el­nöke, a hivatal elnökhelyettesei, a Köz­­alkalmazottak Szakszervezete részéről pedig dr. Prieszol Olga főtitkár és a szak­­szervezet más vezetői vettek részt. Tanácskoztak a megyei szállítási bizottságok elnökei (Folytatás az 1. oldalról) át a személy- és áruszállítási forgalmat az elavult vasútvonalakról a közútra. Ezt az ütemet az idén sem csökkentik, de az áttérés feltételeinek megteremtésében, a gyér forgalmú vasútvonalak helyett ter­vezett utak megépítésében az eddiginél sokkal megfontoltabban, körültekintőb­ben kell eljárni, hogy az ország beruhá­zási egyensúlyának javítását célzó törek­véseket ne akadályozzák felesleges kiadá­sokkal. E feladatnál különösen nélkülöz­hetetlen a megyei szállítási bizottságok segítsége. A népgazdaság nincsen abban a helyzetben, hogy az átterelés ösztönzése érdekében olyan utak építéséhez is hoz­zájáruljon, amelyekre majd csak 5-6 év múlva lesz szükség. Ezért fontos, hogy gondosan vizsgálják meg a reális helyi lehetőségeket, hiszen elsősorban a legha­tékonyabban, tehát kevés költséggel meg­valósítható forgalom-átterelési útépíté­sekre kerül sor. A miniszter emlékeztetett arra, hogy 1969-ben szüntettek meg először gazda­ságtalanul működő és gyér forgalmú vas­úti mellékvonalakat, s ezeknél — a ko­rábbi határozatnak megfelelően — most már lejárt az a hároméves időszak, amely­ben visszatérítették a vasúti és közúti szállítás tarifakülönböztetőt, a többlet­­költséget. Ismeretes, hogy a diákok, az alkalmazottak és a munkások három évig a kedvezményes vasúti bérletnek megfe­lelő áru bérlettel utazhattak az autóbu­szokon. Ebben az időszakban tehát nem fizettek többet a minőségileg jóval ma­gasabb értékű szolgáltatást jelentő autó­buszközlekedésért. Ezután azonban már csak az autóbuszforgalomban szokásos kedvezményeket vehetik igénybe, ami a megszüntetett vasútvonal és az autóbusz-út hosszától függően a havi bérleteknél 10—20—50 forintos többletkiadást jelent Egyes helyeken viszont — ahol a korábbi vasútvonal túlságosan kanyargós és hosz­­szú utat tett meg, az autóbusz pedig jó­val rövidebb, egyenesebb útvonalon ha­lad — alig vagy egyáltalában nincs kü­lönbség a vasúti és az autóbuszbérletért fizetendő tényleges díj között. Az áruszállításnál jóval egyszerűbb a helyzet, hiszen az érintett vállalatoknak még a fele sem vette igénybe a visszaté­rítést. A vállalatok túlnyomó része ugyan­is saját gépkocsiján szállítja áruját a tá­volabbi vasútállomásra, s így nem olyan nagy a különbség a vasúti és a közúti ta­rifa között, hogy érdemes lenne az admi­nisztrációt ilyen ügyekkel terhelni. A megyei szállítási bizottságok mun­kájában az idén hangsúlyozott feladat­ként jelentkezik a közúti gépkocsiforga­lom infrastrukturális feltételeinek meg­teremtése. A közúti közlekedés forgalma ugyanis a számítottnál jóval nagyobb ütemben növekedett, ami elsősorban a személygépkocsi-állomány rohamos bővü­lésének következménye. Ezzel a gyors előrehaladással viszont nem tartott lépést a szervizállomások, a javítóbázisok, az üzemanyag-állomások, az alkatrészellá­tás és a gépkocsi-kereskedelem, tehát a forgalom infrastrukturális feltételeinek fejlődése. Ezért fontos feladat, hogy a megyei szállítási bizottságok — a taná­csok, a szövetkezetek és a vállalatok be­vonásával — keressenek az eddiginél szé­lesebb körű lehetőségeket a szolgáltatások szélesítésére. Az értekezlet részvevői széles körű vi­tában számoltak be tapasztalataikról, kez­deményezéseikről és sokan tettek újabb javaslatokat az idei feladatok hatékony megoldására.

Next