Magyar Hírlap, 1972. január (5. évfolyam, 1-31. szám)
1972-01-22 / 22. szám
MT 1' / 6 1972. JANUÁR 22. SZOMBAT MflGYOR HÍRLfrf Y vKULTÚRA - MŰVÉSZET mz-A A tévédramaturgia műhelyében A televízió egyik legfontosabb területe a tévéjáték és a tévéfilm. Népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint, hogy sokan hajlamosak a Magyar Televízió műsorát pusztán annak alapján megítélni: tetszett-e vagy nem tetszett az előző esti tévéjáték, tévéfilm. A televíziós játék, a televíziós film természetesen nem ötletszerűen születik, hanem a filmgyárhoz, a színházhoz hasonlóan a dramaturgia műhelyéből kerül ki. Kérdéseinkkel épü STI-ezért a műhely vezetőjét(ij.Szücs Andort kerestük meg és az évek során kialakított koncepcióról, valamint a munka időszerű kérdéseiről beszélgettünk. Magyar szerzők — Előnyben részesíti-e a televízió az eredeti műveket? — Feltétlenül. S noha nemcsak szerte a világon, hanem nálunk is a tévé számára készült eredeti művekben van a legnagyobb kereslet, kénytelenek voltunk mi is áttérni a tömegtermelésre, s így a hangsúly mindinkább kezd áttolódni az adaptációkra, hiszen évente mintegy száz művet kell készítenünk. Egyébként az író számára is egyszerűbb egy kész novelláját a televízió adottságainak megfelelően átdolgozni, mint új, eredeti televíziós játékot írni. — Kialakult-e egy állandó, a televízió számára dolgozó szerzőgárda? — Igen. Elmondhatom, hogy nincs olyan szerző, aki elzárkózna előlünk. Elég, azt hiszem, arra utalni, hogy 1971-ben csupán a Nyitott könyv szerzői listája így alakult: Bárány Tamás, Csontos Gábor, Galambos Lajos, Kolozsvári Grandpierre Emil, Karinthy Ferenc, Illés Endre, Lengyel József, Mocsár Gábor, Molnár Zoltán, Németh László, Örkény István, Raffai Sarolta, Sarkadi Imre, Szabó Magda, Szabó György, Sánta Ferenc, Vészi Endre, Urbán Ernő. Úgy gondolom — és itt visszautalok az előző kérdésre —, ha sikerül az írókkal olyan meghitt kapcsolatot kialakítani, mint például Fejes Endrével — minden bizonnyal megnő az eredeti, a tévé számára írt művek száma is. — Van-e a dramaturgiának valamiféle tömören megfogalmazható ars poeticája? — Talán az, hogy a műfaj sajátos eszközeivel szeretnénk művészi tükröt tartani a társadalom elé és ugyanakkor az irodalom-, valamint a színházpolitikánkat is támogatni kívánjuk a televízió széles közönségnyilvánosságával alkalmazástechnikai vagy pénzügyi értelemben irreális. Az idő azonban a mi számunkra dolgozik, hiszen a korábban anyagi megfontolásból félretett A fekete város feldolgozására is sor került, hogy egy időszerű példával is szolgáljak. Divat és irodalom — Van-e elegendő mai témájú alkotás? — Nincs. Akkor sem, ha, az adaptálásokat is számítjuk. Elvben ugyanis felállítottunk egy 50—50 százalékos arányt a mai és a múltban játszódó művek között, de ha elegendő jó könyvünk lesz, örömmel módosítjuk az arányt a modern témák javára. Nyilván irodalmi kapcsolataink bővülésével ennek a lehetősége tágabb lesz. — Mi a helyzet a vidám, a szórakoztató jellegű műfajban? — Akár a filmpiacon, itt is hiánycikk a vígjáték, bár érzésem szerint mi már valamelyest előreléptünk. Tervezünk krimit is, de nem Agathe Christie-félét, hanem magyar környezetben játszódó, dokumentárisabb jellegűt. — Befolyásolják-e a dramaturgia munkáját az irodalmi divatok? — Nem. Fokmérőnk mindig maga az irodalom marad. Be kell azonban vallani, hogy ugyanakkor fiatal szerzőgárdával, sajnos, nemigen dicsekedhetünk. Nincsenek felfedezéseink, inkább csak újra felfedezünk egyeseket. Éppen ezért feladatul tűztük ki egyik rovatunknak a fiatal szerzők toborzását . Tudna-e munkájukra valamiféle általános érvényű megállapítást tenni? — Idegen tollakkal ékeskedve azt mondanám: egyetlen dogmánk az, hogy a televízió műfajában nincsenek dogmák. Minden változik, formálódik, fejlődik, s ahhoz, hogy a közönségigényeket művészi szinten ki tudjuk elégíteni, e fejlődéssel lépést kell tartanunk. Ábel Péter A művelődéspolitika jegyében — Mit tart a legsürgősebb feladatnak? — Az úgynevezett kamaradramaturgia kialakítását. Azaz olyan darabok megszületésének támogatását, amelyek néhány szereplővel, kevés helyszínen nagyfeszültségű drámát tudnak teremteni a nagy apparátust, szervezést igénylő filmekkel, sorozatokkal szemben. Arra ugyanis, hogy mennyiségi tekintetben eleget tudjunk tenni a követelményeknek, ugyanakkor nemzetközi, viszonylatban is modernek legyünk, jelenlegi eszközeinkkel csak úgy vagyunk képesek, ha a tévéjátékok felét elektronikus — tehát olcsóbb — módszerrel vesszük fel. Ehhez azonban kellő mennyiségű, jó, kamarajellegű forgatókönyv szükséges. — Mi dönti el, hogy melyik könyvből, illetve színdarabból készül tévéfilm, tévéjáték? — Az általános művelődéspolitikai koncepció. Az a szándékunk, hogy elsősorban a magyar, de ugyanakkor a világirodalom nagy epikai műveit sorra megfilmesítsük. Ügyelünk természetesen arra is, hogy a kiszemelt alkotás ne csak irodalmilag értékes, hanem egyszersmind szórakoztató is legyen. Kizáró ok, ha a televízióra KATONA ÁGNES zongoraestjén a két szélső műsorszám mutatta meg legszebb színeiben kitűnő pianistánk érett művészetét. A műsorkezdő Bach-szvit szólamvezetésének logikája, a tánckarakterek kitűnő megragadása mutatta, hogy Katona Ágnes mennyire otthonos Bach világában. Különösen örültünk a formai felépítés változatosságának, ahogy a művésznő a kötelezően előírt formaegységismétlésekben mindig új és új színeket, árnyalatokat hozott, és ezzel a mechanikus ismétlés veszélyét elkerülte. A záró Gigue pedig virtuozitásának volt szép példája. A szünet után elhangzó 24 Chopin-prelűd poétikus, átélt tolmácsolása a romantikus képzeletvilág mellett tett tanúságot. Ami kevésbé sikerült, az Beethoven késői A-dúr szonátájának tolmácsolása volt. A formai összefogás itt is érvényesült, különösen az ebből a szempontból nehéz utolsó tételben, ám a többi tételben bizonyos merevséggel küzdött a művésznő; az volt az érzésünk, nem mer, vagy nem tud lazítani, könynyednek, lírikusnak lenni. A túlnyomórészt magvas, kemény billentésmód igen hasznos kifejezőeszköznek bizonyult a Bach-műben, itt nem volt helyénvaló. DÉVAI TIBOR ÉS DÉVÉNYI LAJOS kétzongorás zenekari estje zajlott le másnap a Zeneakadémia nagytermében. Dévai és Dévényi sok éve egyetlen állandó zongoraduónk. Az időről időre, alkalomszerűen összeálló partnerekkel ellentétben ez a két művész, lemondva a szólistakarrierről, életcéljául tűzte ki a kétzongorás irodalom megszólaltatását. Talán most először jutottak hozzá, hogy reprezentatív hangversenytermünkben zenekari koncerten állhassanak ki, s oly sok kamarest után a kétzongorás versenyek három remekét szólaltassák meg. A hallgatóban mindezek után felmerül a kérdés: miért kellett ennyi évig várnia Dévainak és Dévényinek erre a lehetőségre, és vajon az Országos Filharmónia miért nem vállalta magáénak ezt a hangversenyt? A hangversenyen egyébként ugyancsak ZENEI LEÉS , a két szélső műsorszám emelkedett ki, itt is Bach és egy romantikus mester, Mendelssohn művei. A Bach-verseny szélső tételeiben motorikus lendületű, igazi barokk feszültségű muzsikálást hallottunk, míg a középtételben mindkét művész puhán, énekelve tudta megszólaltatni a hangszert, s ezzel jó kontraszté hatást is értek el. Mendelssohn fiatalkori, sőt, gyermekkori kettősversenye pedig olyan sikert aratott, hogy az egyik tételt meg is kellett ismételni. Csak a középső műsordarab, Mozart csodálatos szépségű Esz-dúr kétzongorás versenye hangzott fel kissé iskolás módon, nem eléggé differenciált karakterábrázolásokkal. A Vasas Művészegyüttes Szimfonikus Zenekara működött közre az esten, Somlai Ferenc vezényletével. Az ebben a stílusban nem túl otthonos együttesnek feltétlenül javára írandó a derekas helytállás, különösen a Bach-verseny kíséretének lendülete. A FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG zenekarának koncertjén magyar bemutatót is hallottunk. Sárai Tibor Váci Mihály „Távoli csillagok” című szenvedélyes, leleplező és vádoló versét komponálta meg tenorszólóra és zenekarra. A költemény megrázó pátoszát, felkorbácsoló erejét Sárai jól átérzi; érdekes eszközt használ fel, hogy a vers mai hangulatát érzékeltesse; a beatmuzsika világát ülteti át a szimfonikus nagyzenekarba. Az énekszólam tulajdonképpen alig megy túl az énekbeszéden, a recitatívon, s legfőbb célja — helyesen —, hogy a költemény mondanivalója és szavai minél érthetőbben kerüljenek a hallgatóság fülébe-tudatába. (Talán ez az elképzelés vezette a zeneszerzőt abban is, hogy a Váci-vers eredeti címe helyett Diagnózis 69 címet adott művének.) Így tehát a zenekarra hárul mindaz, amivel a komponista hozzájárul a vershez, illetve túlmutat rajta, most többet ad a költeménynél. És minderre alkalmas eszköznek is bizonyult ez a „szimfonikus beat”. Talán csak azt kifogásolhatjuk, hogy a harsogó, állandóan izzó zenei anyagban alig van kontraszt, csupán néhány rövid szakasz és a mű befejező része hoz ellentétet a zenei karakterben. Erdélyi Miklós, a zenekar és a kitűnő Palcsó Sándor példamutató előadást produkáltak. A hangversenyen Haydn 89. szimfóniáját, ezt a szép, de nem túlságosan jelentős művet hallottuk eszményi, tökéletesen kidolgozott és a klasszikus muzsikálás csúcspontján járó tolmácsolásban, valamint Mozart A-dúr hegedűversenyét Kovács Dénes jól ismerten szép szólójával és Bartók Mandarin-szvitjét Erdélyi immár klasszikussá érett felfogásában. BÉCSI KAMARAEST összefoglaló címmel eléggé vegyes műsorú koncert zárta le ezt a zenei hetet. Valóban bécsiek a felhangzott művek komponistái, ám micsodatávolságok választják el időben, stílusban és hangulatban Mozartot, Schubertét, Brahmsot és Alban Berget egymástól! A legjobban várt, hiszen nagyon ritkán megszólaló mű Alban Berg kamarakoncertje volt. Mihály András értő és abszolút stílusbiztos vezénylete alatt hangzott fel a súlyos, nehezen hozzáférhető muzsika. Remekelt a zongoraszólóban Szűcs Lóránt, viszont Szenthelyi Miklós még félve, bizonytalanul, és a fúvósokból álló zenekar mellett bizony alig-alig hallhatóan játszotta a hegedűszólót. A népes szereplőgárdából emeljük ki Szőkefalvi Nagy Katalin, Zsigmond Gabriella, Fülöp Attila és Németh Gábor — a tavalyi rádiós énekverseny díjazottjai — négyesét, akik poétikusan, ha kellett, humorral telten, ha kellett, líraian szólaltatták meg Brahms gyönyörű Szerelmi dalok keringősorozatát. (Nem szerelmi dalkeringők, ahogy a plakát írja...) Varasdi Emmi és Almássy László szépen és alkalmazkodóan kísérte az éneknégyest, Várnai Péter Isten városa Serencsér Miklós drámája Győrötty' SHAKESPEARE DRÁMÁIBAN nyir színen gyilkolják egymást a hősök, majd a halottakat kiviszik a színpadról. Ez a realizmus. Az Isten városában valahol a színfalak mögött fejezik le az ifjú hőst, ugyanott reped meg ennek láttán a hősnő, az ifjú hős menyasszonyának szíve, őket viszont behozzák a színpadra. Ez a naturalizmus. A hősnőt — lévén, hogy a megrepedt szív a nézőtérről nem látható — oda fektetik a saroglyára teljes életnagyságban, míg a hőst — helyesebben az őt helyettesítő bábut — fekete lepellel takarják le, gondosan vigyázva arra, hogy ez a bábu jóval kisebb legyen mint a hősnő, hogy senkinek ne legyen kétsége afelől: lefejezték a szerencsétlent annak rendje és módja szerint. Ez a kegyetlen színház a rövid elméleti számvetés után, amelyre a darab utolsó jelenete adott alkalmat, kanyarodjunk vissza a darab cselekményéhez, amely szintén felvet néhány kérdést. Például: valószínű-e, hogy a cselekmény idején, a XVII. században a helybéli protestáns kisebbség legtekintélyesebb polgárának lánya, akinek titkon a katolikus városbíró fia udvarol, áldott állapotba kerüljön, majd ezt férfitársaságban — mégha apja jelenlétében is — minden pirulás nélkül bevallja, olyan hangon mintha az időjárásról beszélgetne? Elképzelhető-e, hogy a császári sereg egyik legerősebb végvárában, a török által fenyegetett Győr városában, ahol az állandó ellentét következtében pattanásig feszült a helyzet a megszálló német zsoldosok és a városi polgárság között, föl s alá járkáljon egy sehová sem tartozó közhuszár, sorba sértegetve a városi és katonai méltóságokat anélkül, hogy a legkisebb bántódása essék? Vagy, hogy a császári parancsnok azzal fenyegetőzzék: szétlöveti a városháza épületét,, ha az őneki oly kedves foglyot ki nem bocsátják (akinek börtöne különben szintén a városháza épületében van), ahelyett, hogy beküldené tíz emberét, hozzák már ki onnan szegényt, s csak azután lövetne, ha már ehhez van kedve. Annyira nem valószínű, nem képzelhető el minden-és ezen kívül a darabnak e még jórnéhány fontos eleme), hogy a városbíró meg sem rezzen az ágyúzással való fenyegetéstől, olybá veszi, mintha jó reggelt köszöntek volna. AZ ISTEN VÁROSA című drámát Győr város fennállsának hétszázadik évfordulójára írta Gerencsér Miklós, a város szülötte. Egy helybeli legendát dolgoz fel benne, ezt bővíti ki történeti kutatásainak eredményeivel, és keretezi be egy romantikus szerelmi történettel. E hármas ihletettség nyomán három dráma is születhetett volna: egy morális tandráma, amelyben a harc a városbíró apai érzései és hivatali kötelessége között dúl, egy történelmi dráma, amelyből képet kapunk a kor politikai és társadalmi életéről, s egy romantikus dráma, amolyan magyar Ármány és szerelem. Ezúttal viszont mind a három dráma elkészült, s ez sok volt egy estére: az állandóan felszikrázó konfliktusok sehogyan sem tudtak lángra kapni, csak füstöltek és kialudtak. A rendező, Both Béla nagyon komolyan vette ezt a történetet. Nem vette észre — vagy nem akarta észrevenni —, hogy csak kis patakkal áll szemben: úgy tett mintha hömpölygő folyammal lenne dolga. Ezért gátakat, duzzasztókat épített szántára, méltóságteljes állóképekben fogta össze az eseményeket, engedte, hogy a drámai helyzetek, a figurák, a dikció önmagáért beszéljen. Ez azonban nem volt elegendő a sikerhez. Baráth András díszletei praktikusak, egyszerűségükben is kifejezőek voltak. Nagyajatai Teréz jelmezei egyértelműen az előadás „romantikus vonalát” szolgálták. A városbíró szerepében Solti Bertalan nyújtott meggyőző alakítást. Korbuly Péter, Patassy Tibor, Győrffy László, Vennes Emmy, Bede Fazekas Csaba, Bajka Pál, Balsai István és a többi szereplő lelkesen szolgálták az előadást. Amelyből kiderül: egy város hétszázadik születésnapja lehet alkalom jelentős új drámai mű születésére, ez kétségtelen. De nem biztosítéka ugyanennek, ez is kétségtelen. Bátki Mihály Színes román kalandfilm Újabb történet a népszerű Betyárok sorozatból RALU HERCEGNŐ HOZOMÁNYA Főszereplők: FLORIN PIERSIC, MARGA BARBU és AIMÉE IACOBESCU BEMUTATÓ: JANUÁR 27.