Magyar Hírlap, 1972. május (5. évfolyam, 120-149. szám)

1972-05-14 / 132. szám

2 1972. MÁJUS 14. VASÁRNAP HAZAI KORKÉP Magyar Hírlap A helikopter a párás, ködös, esőtelleges reggelen emelkedett a magasba a Mi­nisztertanács elnökével. Dörögve rugasz­kodott el a budaörsi repülőtér zöld pázsit­járól, aztán egyenesre tájolva magát, el­indult Kisköre felé, a híres nagy országos beruházás miniszterelnöki szemléjére. El­szakadva a Duna-parti erdők, rekettyé­­sek ködpipáló sűrűjétől, egyszerre derűs napfény sugározta be a tájat. Csodálatos festői térkép bomlott ki a széles látóhatár mezején. A látvány sűrített poézisa ma­gával ragadó volt. Fock Jenő, aki néhány perccel ezelőtt még élénken tárgyalt Dégen Imre vízügyi államtitkárral, az ablakhoz hajolt, és a látszólag lassan tovagördülő májusi tájat nézte. Kisköre térségébe érkeztünk, az új jász­sági főcsatorna nyomvonalát pillantottuk meg először. A negyedik ötéves tervben 18 kilométernyit építenek meg belőle a lánctalpas markolók. Hosszan kész már a medre, benne iszapkék Tisza-vízzel. Test­vére a nagykunsági főcsatorna. Ketten vi­szik el a vizet háromszázezer hektárnyi területre Füzesgyarmattól Békéscsabáig, pontosan osztva az áldást a növényekig vezető mellékágakba. Feltűnt a víztároló gyülekező kistengere, amelyik tíz év múl­va telik meg teljesen, mintegy négyszáz­­millió köbméternyi tartalék vízzel. Már az új lépcső betonbástyái felett lebegett a gép, szikrázva szórták a fényt a hatalmas vízszabályozó acéllemezek. A teret, ahol a serény munka folyt, még munkagödörnek nevezik, de az való­jában már a Tisza új -medre, ahová a fo­lyót a nyáron beleterelik. A nép hatalma már a nagy tiszai rendszer második víz­lépcsőjét építi a tiszalöki után, komplex feladatot szánva a műnek: legyen végig hajózható a folyó, adjon elég vizet az iparnak, a mezőgazdaságnak, zuhogtas­­son bőséget az aszályos jászsági, nagy­kunsági földekre — legyen egyike annak a rendszernek, amelyik a Tiszát az egy­séges európai víziutakhoz csatlakoztatja. Végül is mindent az emberért. Erőfeszí­tést, anyagot, energiát, észt és izmot, kö­zösségi áldozatot, koncentrált állami erő­forrást mozgósítva. A helikopter leszállt a földre. A látvány költői élményét máris feled­ni kellett, mert a legtöményebb és leg­markánsabb politizálás kezdődött: vita az öntözés jelenéről, jövőjéről, a beruházás gondjairól. A disputa elárulta, hogy a kor­­mányelnöki látogatás időzítésének hang­súlyozott jelentése van: 1973 tavaszán mindent el kell követni, hogy megelőz­zük a várható aszályt, a lehető legjobban sáfárkodva a szocialista állam adta lehe­tőségekkel. 1971. februárja óta a szokásos átlag alatt kapott csapadékot a föld. Egyetlen kivételes hónap volt, az idei áp­rilis. Rendkívül veszélyes helyzet. A felső ötven centiméteres réteg nedvességtelített­sége 10 százalékos, még ennél is szegé­nyebb a kapásokat tápláló alsóbb rétegek vízháztartása.­­ Az ország öntözőberendezései jelen­leg 436 ezer hektár kiiszolgálására hiva­tottak, ám 10­ e­zer hektár berendezései ja­víthatatlan­ul rosszak. — Úgy tűnik — szólott azonnal közbe Fock Jenő —, hogy túl sokszor emleget­jük a kieső hetvenezer holdat. A másik oldal a fontos: mennyit tudunk öntözni, s kihasználjuk-e a ténylegesen rendelkezés­re álló kapacitást? Ez most a lényeg! — A beérkezett statisztikai adatok sze­rint április 30-ig 84 ezer hektáron öntöz­tek Magyarországon, soha ilyen dinamiz­mussal ezelőtt. A tájékoztatókat figyelmesen meghall­gatva, a kormány elnöke vette át a szót.­­ A kormány rendkívül sokat költ az öntözés kiterjesztésére, kedvezményeket, hiteleket biztosít a gazdaságoknak, leg­­utóbb^péld­ául 20 s^sz^+ekkel csökkentette az öntözőberendezések árát. De a lehető­ségek kihasználásával messzemenően nem lehetünk elégedettek. Tessék megnézni a napi öntözést mutató grafikont, valóság­gal ugrál. Esik az eső, máris zuhan a gra­fikon szára, abbahagyják az öntözést. Ezt nem lehet megtenni, amikor annyira sze­gény a talaj. A kormány szankciókat he­lyezett kilátásba, azokat érvényesíteni kell, vissza kell onnan venni az állam pénzét, ahol nem hasznosítják célszerűen. Nekünk mindig a helyes cselekvés párt­ján kell lenni. Lehet, hogy az öntözési statisztika általában most jobb, mint a ko­rábbi években, de nem lelkendezhetünk, mert a csapadékhelyzet rosszabb az átla­gosnál. Nem engedhetjük meg, hogy akár gabonát is több tízmillió dollárért impor­táljunk azok miatt, akik most hanyagok. A helyes magatartásra való hivatkozás vissza-visszatérő motívuma a vitáknak, eszmecseréknek a látogatás során. Felme­rült a kérdés Kiskörével kapcsolatban: folytatódjék-e teljes erővel a munka a II. és III. ütem megvalósításáért? Fock Jenő a folytatás pártjára állt, elvi kört vázolva: — A beruházásoknál általában az le­gyen az elv, hogy ahol valami elkezdődött, ott folytatni kell a munkát a teljes befe­jezésig. Létrejött egy beruházási appará­tus, egy gyakorlott egység. Ha leállunk, ez széthullik, későbbi újraszervezése költ­séges, drága mulatság, nagy kárral, vesz­teséggel jár. — Valóban. Nem lehet abbahagyni a munkát. — Lehetni lehet, de nem okos dolog — mondja a miniszterelnök. Fock Jenő később a kisújszállási Búza­kalász jól öntözött földjein szövetkezeti vezetőkkel találkozott, és szóba került a szarvasmarhaprogram. Az egyik elnök a marhatartás gazdaságtalanságát panaszol­ta. Fock Jenő: „A kormány a közeljövő­ben intézkedik, hogy a gazdálkodási fel­tételek jobbak legyenek. De ez nem he­lyettesítheti a jó gazdálkodást. Annyit soha nem tud, és nem is akar úgy segíteni a kormány, hogy a hozzá nem értés ká­rait is haszonra fordítsa. Ezt senki ne várja.” A Búzakalász egyre nagyobb területet öntözhet. Itt voltak és hallották a fegy­­vernekiek, kunhegyesiek is. Kérdezgették: mikor lesz náluk is bőséges víz? A kor­mány elnöke némi csodálkozással hallgat­ta a kérdéseket, nem kaptak tehát az il­letékesektől időben tájékoztatást a térség szövetkezetei a várható lehetőségekről . Gyors szembesítés a helyi vízügyi szak­­emberekkel, máris tisztább lett a kép. Ez fontos, e nélkül nem készülhetnek a szö­vetkezetek a víz fogadására, mozgósítva saját anyagi lehetőségeiket is. Nyikos Károly, a tömzsi, pirosbarna, parasztfaragású kisújszállási elnök némi elfogódottsággal, majd egyre magabizto­sabban beszélt, mutatva az öntözés mo­dern eszközeit, a kihasználást. Fock Jenő átkarolta az elnök vállát: — Maga boldog ember. Az elnök ragyogó arccal bólintott. Ki­nyújtott karral mutatja: „Ott, azon a messzi épületen túl, még nem tudunk ön­tözni, siralmas a helyzet, jól mutatja a különbséget. 10—12 mázsával terem több búza az öntözött földön! És nézte sugárzó arccal maga körül a széles határ szép vetéseit, amelyeket sűrű alumíniumcsövek hálózata fürdet a víz­zel már március óta. Végül is találkozott hát a poézis a po­litikával. Ám ez a harmónia feszített is a kicsengő tanulsággal: mindenütt a be­csületes, a népgazdasági érdekeket átte­kintő magatartásra van szükség. Soltész István Tavaszi látogatás Kiskörén­— a Minisztertanács elnökével A váratlanul megszólaló dudahang nem műszakkezdésre szólít, hanem riadót jelez a határőrs eddig csendes, nyugalmas dél­utánjában. A razziariadó vezényszavának elhangzá­sa, s az eligazításra felsorakozó határőrök feladatának meghatározása között másod­percek telnek el. A tömörség példás, a feladat világos, az együttműködés mozdulatra kimunkált. A jelzőrendszer — lényeges technikai segít­ség — azt is „elmondja”, hogy melyik szektorban történt az illetéktelen látoga­tás. A terepszínű ruhába öltözött határ­őrök egy egysége a határszakasz lezárásá­ra kap parancsot, míg a riadócsoport a jelzőberendezést vizsgálja meg, s innen indul a nyomon. Ismét csak másodpercekben számolha­tunk, s a gépkocsik eltűnnek a kijelölt irányban. Az összeköttetés egy pillanatra sem szakad meg, így azonnal megtudjuk: — A jobb tízes szektorban egy fő nyoma látható. Negyvenkettes cipő. Haladási irá­nya: az államhatár. S meglátjuk a „főt” is. Kibukkan a fák közül, s a szántáson fut. Nyomában száz­­méterekkel a riadócsoport. Élen: egy ha­talmas határőrkutya. Figyelmeztető lövés hangzik, de a futó alak nem áll meg, sőt, visszatüzel. A tá­volság még nagy, a határig nem lehet utolérni. Az egérút biztosnak látszik. Ezen a vidéken azonban a határőrök mennek biztosra. A határ menti bokrok között biztos kezű, kitűnően felszerelt fia­talemberek várják az érkezőt­­, ha eljut odaáig. De ritkán jut el. Most sem. A hű segítőtárs, a német juhászkutya a követ­kező száz méteren nyolcvanat „ráver” a futó alakra. Egy ugrás, és a fegyvert tartó kéz tehetetlen. Elfogás, bilincs, visszakísérés. Minden kimunkált biztonsággal, gyorsasággal. A parancsnok jelenti: a feladatot végrehaj­tották. Önállóan cselekedni A gyakorlat tehát, amelyet Szabó Gusz­táv vezérőrnagy, a határőrség országos parancsnoka parancsára tartottak, sike­rült. De a siker mércéje nem az volt, hogy egy látványos jelenetnek legyenek tanúi az egész napos sajtótájékoztató részve­vői, hanem az, hogy bebizonyította: a ha­társértő lehetséges átjutási ideje, és a technikai-emberi precizitás, fegyelem, fel­­készültség közötti versenyben az utóbbi a győztes. Ezen a határszakaszon négy esztendeje nem történt büntetlen határsértés. Az őrs szakaszán mindenkit elfogtak, aki meg­próbálta illegálisan elérni nyugati szom­szédaink területét. Akik ezen a háromszázötven kilométer­nyi határszakaszon éjjel vagy nappal, lá­pon, homokban, vízen vagy hegyen szem­bekerülnek egymással — jelentős többsé­gükben fiatalok. Akik portyáznak, figyel­nek, őrséget állnak az órák szinte számo­­latlan mennyiségében, tegnap még tanul­tak, dolgoztak. Itt 24 hónapig — a szolgá­lat háromhónapos csökkentését ezen a ta­lálkozáson jelentette be az országos pa­rancsnok —, új feladatot kapnak, amely­ben a legnehezebb, hogy minden kritikus helyzetben önállóan kell cselekedni. S ezek a fiatal emberek képesek erre, megfontol­tan, biztonsággal őrzik a határt. Pedig — mint mondják, sokat tapasztalt­­parancs­nokaik — még tíz-húsz év határszolgá­lat után is nehéz az éjszakai alvást nap­palira cserélni, vagy a következő napra halasztani. De megtanulják, mert szükség van rá. Az ismeretlen és gyakran veszélyes el­lenfél nagy többsége szintén fiatal, 70—80 százalékuk 30 év alatti. Tettük indítéka — kivéve a mintegy 30 százaléknyi büntetett előéletű határsértőt —, nagyon gyakran a meggondolatlanság, oktalan ábrándok ker­­getése. Itt, ezen a csendes hazai tájon azonban nincs mód arra, hogy a jellemek, gondola­tok, vélemények közül a tiszta, a realista megfontolásra késztesse a másikat. Itt sem rábeszélni, sem hibázni nem lehet már. Vízumkiadás, forgalomgyorsítás A határok legnagyobb része azonban más feladatokat is ad határőreinknek. A baráti országokkal kötött egyezmények ér­telmében a közös határszakaszokon kitűnő az együttműködés. A nyugati szakaszon, az osztrák—magyar határon is mind job­bak a közös tevékenység eredményei, kü­lönösen — amint ezt az országos parancs­nok több ízben említette —, Fock Jenő miniszterelnök látogatása óta érezhető számottevő fejlődés. Erre mindenütt nagy szükség is van, hiszen az idegenforgalom évről évre nagymértékben növekszik. Szinte hihetetlen nagy a múlt esztendei forgalom is: mintegy 16 millió ember for­dult meg határ­átkelő­helyeinken. A hegyeshalmi forgalom-ellenőrző pont ezen a péntek délutánon csendesebb volt a szokottnál, így néhány percet beszél­getésre is szánhattak az itt szolgálatot teljesítő határőrök. Ritka alkalom ez, hi­szen már másodpercekben számolják ten­nivalóik elvégzésének lehetséges idejét. — Harminc másodperc alatt hat mozza­natot kell elvégezni — mondja az irodá­ját nyakában hordó határőr. E számolgatás mögött az húzódik meg, hogy nagy gonddal törekednek a forga­lom lebonyolításának gyorsítására, a kilé­pés és belépés könnyítésére. Ennek érde­kében végzik a vízumkiadást is; e tevé­kenység sikerét bizonyítja, hogy tavaly 240 ezer vízumot adtak ki a határon. Nem okozhat zökkenőket a nyelvismeret hiánya sem, mert a határállomásokon szolgálatot teljesítők közel fele beszél idegen nyel­ven, a hivatásos tiszteknek pedig mintegy 70 százaléka felső- vagy középfokú vég­zettséggel rendelkezik. Határainkon sokan fordulnak meg, akik látogatóban járnak vagy átutazóban van­nak. Számuk egyre nő, de a határőrök szí­vesen vállalják a több munkát. Dicsére­tükre legyen mondva, hogy e közben sike­resen felfedik a hívatlanul érkezőt, vagy hamis papírokkal távozni akarókat, a til­tott eszközöket és árukat is. Az pedig már mindenki közös munkájának az eredmé­nye, hogy az elmúlt esztendőben 11 szá­zalékkal csökkent a határsértések száma. A. Kovács György ------'­ ^15 k. —­Egy nap a határőrségnél Két évre csökken a szolgálati idő

Next