Magyar Hírlap, 1972. május (5. évfolyam, 120-149. szám)

1972-05-14 / 132. szám

Kocsival vagy gyalogszerrel ? Munkaeszköz—a vállalati célok szolgálatában Az alábbiakban a néhány héttel ezelőtt hozott, élénk visszhangot kiváltó kor­mányrendeletről van szó. A közületi sze­mélygépkocsik használatának új rendjé- ről, a kormány döntésének gyakorlati ér­vényesítéséről. Végletek nélkül Hadd kezdjem a végletesen leegyszerű­sítő kétfajta vélekedés sommázatával. Az egyik így foglalható össze: most aztán azok is megtanulhatják, hogy milyen a tö­megközlekedés, akik eddig a vállalati ko­csiablakon keresztül szemlélték! A másik: ha nincs kocsi, utazunk mi vonattal-busz­­szal, de akkor majd a munkánk tempóját is tessék a menetrendhez igazítani. A vég­letes és felületes kinyilatkozásoknak ter­mészetesen soha nem lehet valódi érté­kük, még kevésbé szolgáltathatnak bár­minő kiindulási alapot egy fontos döntés gyakorlati alkalmazásához. Ebben az eset­ben sem az a kérdés, hogy ki utazzék ko­csin, és ki váltson jegyet vonatra, buszra; nem arról van szó, hogy nálunk netán a vasúti menetrend függvénye lehet a mun­katempó; röviden szólva: nem indulatok, még csak nem is nézőpont kérdése ez a rendelkezés. Vagy egészen más jellegű indulaté és nézőponté, mint amilyet a már idézett sommás vélemények tükröznek. A kor­mány április eleji döntését követő napok­ban például az Országos Gumiipari Vál­lalat egyik szakembere kész kimutatáso­kat rakott elém az asztalra. Nem a benne foglalt számítások alapossága volt meg­lepő — hanem az összeállítás frissesége. Aztán hamar kiderült: nem is olyan friss — csaknem egy évvel ezelőtt készült. Nem csekély indulattal és nem titkolt — igen­is beállított, megfontolt, tudatos! — néző­pontból ... — Kíváncsiak voltunk arra, hogy meny­nyibe kerül a vállalatnak a túlméretezett személygépkocsi-park — magyarázták az OGY-ben. — Igaz, ezt a pénzügyiek, a költségvetési szakemberek egy perc alatt megmondhatták volna, bennünket azon­ban elsősorban a különbség érdekelt, ösz­­szevetettük a költségeket a Volán-taxik tarifájával — tehát nem a buszéval, nem vasútéval! — s kiderült, hogy mintegy félmillió forinttal növelhető lenne a része­sedési alapunk... Nagy vita kerekedett a meghökkentő számítás után, a kormány mostani rendelkezése azonban már aligha lehet vita témája. Nem is annyira az összeg, mint az ön­kéntes felismerés érdemes a figyelemre ebben a példában, hanem az elkerülhető vállalati tehertétel oknyomozó szándéka — jóval a kormány döntése előtt. Ami pedig talán még ennél is fontosabb: a számításból sem akkor, sem most nem maradhat ki egy mindennél lényegesebb szempont — a munka, a munkaszervezés folyamatossága, a vállalat terveinek, ter­melésének sokoldalú szolgálata. Ehhez a gondolathoz kapcsolódik dr. Szigetvári Sándor, a Finomkerámiaipari Művek igazgatási osztályának vezetője. Az ésszerűség jegyében — A végrehajtás néhány részletkérdé­sében még nem látunk tisztán, várjuk a szaktárca intézkedéseit. A különböző köz­lönyök alapján — s természetesen a kor­mány döntésének indoklásából — annyi egyértelmű és világos előttünk, hogy nem a „kocsival vagy gyalogszerrel?’’ kérdé­sére kell a következő hetekben válaszol­nunk. A gépkocsi munkaeszköz. Arról van szó, hogy ezt az eszközt minden tekintet­ben a jobb munkának rendeljük alá — az ésszerűség, a gazdaságosság jegyében. Papír, ceruza kerül elő, számolgatunk. Közben kirajzolódik az országos vállalat szervezeti rendszere, a tíz gyár mintegy 12 ezer munkásának tevékenysége. Gon­dolatban jókora utakat teszünk, hiszen Hollóházától Herendig, Romhánytól Hód­mezővásárhelyig vannak gyárai a vállalat­nak.­­ A mi embereinknek azonban nem­csak gondolatban kell megtenniük ezeket az utakat. Mindenkor a munka, olykor a szükség, a hirtelen támadt gond szólítja őket vidékre. Nem afféle turistautakról van tehát szó — éppen ezért valóban na­gyon komolyan sorra vesszük a rendelke­zés adta lehetőségeket, őszintén szólva, úgy vélem, hogy mi szerencsés helyzetben vagyunk. A vállalat eddig sem kényeztet­te el az embereit, általában a feladathoz, a sürgősséghez mértük a vállalati kocsival történő kiküldetéseket. De tessék csak ki­tekinteni az ablakon, a központ sok mun­katársának saját kocsija van, az új ren­delkezés értelmében ezeket bizonyára sok­kal szívesebben veszik majd igénybe a hivatalos utakra. Itt azonban mindig mér­legelni kell, hiszen az ésszerűség nemcsak azt jelenti, hogy vállalati kocsi helyett sa­ját kocsival­­, hanem azt is, hogy saját kocsi helyett inkább busszal vagy vonat­tal ... Nem hangulat kérdése Elhangzik egy konkrét példa. Hollóhá­zára és vissza — a kétforintos, felemelt kilométerpénzt tekintve — hozzávetőlege­sen 1200 forintot kell majd térítenie a vál­lalatnak. Több száz forintot jelent a sok­kal rövidebb herendi utazás is — szemben a 100 forintos autóbuszszámlával!... — Nyilván tervszerűbbek, átgondoltab­­bak lesznek a kiküldetések, alaposabb mérlegelést kíván egy-egy út. Ugyanak­kor a leadásra kerülő gépkocsik közül ter­mészetesen a használtabbakat választjuk, azokat, amelyeknek rendszeres javítgatá­sa eddig is rengetegbe került. Az osztályvezető megemlít egy Fiat-ko­csit, s azt mondja, hogy — a normán be­lül — azt mindenképpen szeretnék meg­tartani. — Olyanok használhatják hivatalos utakra, akiknek van jogosítványuk, de nincs kocsijuk. Ennek a Fiatnak ugyanis nincs állandó gépkocsivezetője. Kísérlet­nek szántuk, nagyszerűen bevált. Újabb tervek, elképzelések hangzanak el. Szóba kerül a szerviz lehetősége, a várható költségcsökkentés: azon is tűnő­dünk, hogy a hivatalos utakon gyorsabban elhasználódó saját kocsik cseréjéhez lesz-e hatásos szava a vállalatnak, hozzá­juthatnak-e majd az ilyen munkatársak előbb az új kocsihoz? Időnként számje­gyek kerülnek az előttünk levő papírlap­ra, kilométereket, forintokat jegyzünk, a rendelkezés egyes pontjait értelmezzük. , Arról azonban szinte egyetlen szó sem esik, hogy vajon azok, akiknek beosztásuk szerint „járt” a kocsi, de a jövőben csak­is hivatalos utakra illeti meg őket, vajon hogyan fogadták a rendelkezést — A dolog lényege — foglalja össze a beszélgetést az osztályvezető — nem ez. Arról van szó, hogy a rendelet végrehaj­tását a munka, a termelés, az ellenőr­zés, a vállalati feladatok és célok oldalá­ról közelítsük meg. Így láttunk hozzá, s mondhatom, hogy nem lesz gondunk a megvalósítással. Határozott, meggyőző szavak. Mert a rendelkezés is határozott és meggyőző. Kiss Gy. János Reményi József: VASÁRNAPI LEVÉL — Nem, uram — mondta szelíden a szemüveges. — Ezt a történetet nem lehet elmondani. Anyám se tudja. Meg­próbáltam neki megírni, hogy legalább levélben ... Nem megy. * — Apu, a bácsi mesél? — Igen, kislányom, a bácsi mesél. Igazi mesét mond. Maradj szépen csendben. Vedd ki az ujjadat a szádból. A kislány közelebb húzódott az apjához, karba tette a kezét és hallgatott. Az apja levette a szemüvegét és fehér zsebkendővel lassan törülgetni kezdte. A vonat lassított, valaki azt mondta: Kisújszállás. A mese is döccent egyet, mert megjelent a kalauz és a je­gyeket kérte. — Kettő — mondta a férfi és gyorsan visszatette a szemüvegét. — A másik a fiamé. Kint csatangol valahol a folyosón. A vonattal aztán megindult a mese is. Vagyis afféle vándortörténet a fiahordó kutyáról, és nem lehet tudni, hogy egyetlen történet kanyarog-e ide-oda térben és idő­ben, szóban és írásban, vagy pedig csakugyan olyan sok­szor megesett-e már ez­ a dolog. A jelenlegi előadó mindenesetre tekintélyes családapa külsejű és hihető, lassú, csendes a beszéde is: — Ott hagytam abba, hogy a kutyát először a gyerekek vették észre. Fent ültek a szekéren, ott is a sifon tetején, mindjárt látták, amikor a kanyarban feltűnt a Sajó ku­tya. Mikor közelebb loholt, akkor derült ki, hogy a köly­­két hozza a szájában. Ládi Imre az út közepén várta be a kutyát. Az letette a kölykét a gazda csizmája elé, figyelmesen várva a to­vábbi eligazítást. — Na, jól van — mondta az ember és a döcögő szekér után indult. Ettől kezdve így alakult a menet: elöl az egy lovacska, a­ gyeplő az asszony kezében, a három gyerek a szekér tetején. Az apjuk a saroglyánál, hátha le talál esni valami, a sarkánál Sajó, mellette a kölyök. Kora délelőtt érkeztek meg Ónodra. A nagy hurcolkodásban nem is vették észre, hogy Sajó eltűnt. Hiszen nem is akarták elhozni. Mikor Ládi Imrét felfogadták a tehenészetbe, meg lett mondva, hogy álla­tot nem tarthat. Igaz, hogy külön a kutyáról nem volt szó. Ráadásul Sajónak öt kölyke született, egy kutyafal­­kával mégse lehet az új helyre beállítani. Végül is a szomszéd vállalta, hogy Sajót megtartja, a kölyköket pe­dig szétosztogatja, jó családokhoz. Délután megint előjött Sajó, hozta a szájában a másik kölyköt. Letette és fordult vissza. Nem szaporítom a szót, reggelre mind az öt kutyakölyök Ónodon ébredt. Nem kis dolog, ha kiszámítjuk, hogy a miskolci Csorba-telep és Ónod között legalább harminc kilométer az út oda­­vissza. Hanem Sajó nem ébredt fel többet. Halálra sza­ladta magát. Így volt. Régen volt, de így volt, apám sokszor el­mondta. A vonatfülke ajtaját kívülről rángatni kezdték, de hogy kicsoda, az csak akkor derült ki, amikor kinyílt, és egy hétéves forma kisfiú dugta be a fejét: — Apu, csokoládét árulnak. — Nekem is kell — hajolt előre a kislány —, ugye, apu, nekem is kell? A férfi elővette a pénztárcáját és átnyújtotta a fiúnak: — Aztán csak komolyan, Elek. Számold meg a pénzt, amit visszakapsz. A gyerek elrobogott. Az utasok meg eltűnődtek rajta, hogy lehet egy kisfiút Eleknek hívni, amikor az olyan felnőttnek való név. — Az ösztön — szólalt meg az ablak mellett ülő fiatal­­asszony —, az anyai ösztön. Az dolgozott abban a kutyá­ban. — Emberben is megvan, még a leghitványabban is. Az ajtó melletti, nyakigláb, napégette arcú fiatalember mondta ezt, és körülpillantott, hogy jól szólt-e. Aztán összehajtotta a sportújságját: — Van a mi falunkban egy fiatal nő, vagyis már nem olyan fiatal, mert van vagy harmincéves. Amolyan jó­féle, már az anyja is ilyen volt, egyszóval egy riherongy. A fiatalember az ablak felé pillantott, hogy nem mon­dott-e illetlent. De nem látott rosszallást. A szemüveges elmosolyodott, s azon gondolkodott, hogy húszéves korában vajon ő sem látta fiatalnak a harminc­éveseket? Holnap, éppen vasárnap lesz harmincéves. A szülők talán nem is tudják, miért éppen ezen a hét vé­gén kerekedett fel a két gyerekkel, hogy hazamenjen. A napégette arcú fiú a kabátujjait húzogatta lefelé: — Szóval, ez a nő, Petrónak hívják különben, bár ő azt mondja, hogy neki ez a neve, de hát ilyen név nin­­csen, mindenki tudja, szóval valahonnan összeszedett egy gyereket. Lett aztán ebből nagy kavarodás! Petró megnevezett egy falubeli fiút, hogy attól van a gyerek. Aztán kiderült, hogy az nem lehetett. Nem egyezett a vér. Akkor mási­kat nevezett meg, aztán harmadikat. Már a hatodiknál tartották, amikor azt mondja neki a bíró, egy­­asszony: — Már nem hiszek magának, akárkit nevez meg. Mi­kor született az a gyerek? Mondja Petró, hogy szeptemberben. Azt mondja neki a bíró, mármint az az asszony, próbáljon visszaemlé­kezni, hogy mit csinált szilveszterkor? Jaj, azt mondja Petró, tényleg voltak akkor Lajossal, de csak a kony­hába mentünk ki, egy szempillantás volt az egész, már el is felejtettem. Ezt a Lajost máig se tudták előkeríteni, valahová el­szökött. Petró pedig annyit se törődött a gyerekkel, mint egy pondróval. Ivott, mint a kefekötő. Végül is a gyere­ket elvették tőle. Ez akkor volt, amikor a kultúrház fe­lében gyereknevelőt rendeztek be. Attól kezdve nem volt egy nyugodt éjszaka a faluban. Ez a Petró ugyanis minden este részegen tántorog haza, de rendszerint nem ér el hazáig, hanem belebukik a piacárokba. Egyszer valami fiatalok meg is csúfították. Amíg az árokban feküdt, leborotválták. Na, ocsmány do­log volt, másnap nem akadt gazdája. Elég az hozzá, hogy Petró azt csinálta: amikor félig kialudta magát, feltá­­pászkodott és irány a kultúrház. Ott aztán kiverte a ri­­kácsot, ordítozott, hogy ellopták tőle a fiát. Végül kitiltották a faluból. Ilyen se volt nálunk. Kitil­tották vagy hatszor. Ma is ott van. Mit lehet vele csi­nálni, azt mondja a tanácstitkár, az égvilágon semmit. Ilyen dolgok vannak. — Vannak — szólalt meg váratlanul a szemüveges férfi. Levette a szemüvegét, és apró, sebes mozdulatok­kal tisztogatni kezdte. Kettős lencséjű volt a szemüveg, a törés mentén különös gonddal törülgette. Az ablak felé villogtatta, tovább törülte: — Például, teszem azt, van egy fiatalasszony. Két gye­reke van. Az egyik karon ülő, a másik már botladozik. Régen azt mondták volna az ilyenre: jó családból való. Ma úgy mondják: intelligens. Érettségizett. Aztán egyszer csak előjön a pokol fenekéről valami szerencselovag, de olyan messziről, hogy — legalábbis így mondják — a posta se fordul meg onnan egy hónapon belül... A kupé ajtaján Elek tódul be. A kinyújtott lábakon ügyesen átlépkedett. Az egyik kezében két szelet csoko­ládét tartott, a másikban a pénztárcát. — Baba alszik — mondta neki az apja. — Tedd félre az ő részét. A kisfiú leült az apja mellé, sztaniolt bontott és tö­kéletesen elégedett volt a világgal. — Az előbb — szólt később óvatosan a kutyahistóriás ember — valamit elkezdett mondani... A szemüveges magához vette az alvó kislányt, eligaz­­gatta,az ölében és megsimogatta a haját. — Nem, uram — szólt aztán szelíden. — Nem. Ezt a történetet nem lehet elmondani. •/ && 4 1972. MÁJUS 14. VASÁRNAP Magyar Hírlap­­/HAZAI KÖRKÉP Ezeréves látnivalók rpannonhalmán -s rnifr-ring egy olyan műrml^ll Magyar­országba, amely úgy egybefoglalná a nagy­­­építészeti stíluskorszakok jegyeit, mint a pannonhalmi vár. Román, gót és reneszánsz mesterek formatervező fantá­ziájának remekeit őrzik az ezeréves fa­lak. Ez az egyetlen hely Közép-Európá­­ban, amely nem szenvedett háborús sé­rülést — a svájci Vöröskereszt védettsé­gét élvezte —, így szinte hiánytalanul megőrizte neves történelmi és művészet­­történeti emlékeinket. Pannonhalma ősrégi vára, monostora és templomépülete 282 méter magas dom­bon épült, a győr-veszprémi 82. számú országúton haladva húsz kilométerre fek­szik Győrtől. Kiváló­ közlekedés kapcsol­ja össze a megyeszékhellyel: naponta ti­zenegy Volán-buszjárat közlekedik, köz­tük több közvetlenül a vár főkapujáig. Évszázadok során alakult ki az épü­letegyüttes, monumentális illusztráció a magyar művészet történetéhez. Ha végig­járjuk az öreg épületeket, az egész magyar történelem megelevenedik előttünk. A monostor a bencés rend székháza, 998-ban Géza fejedelem rakta le a rend első temp­lomának alapjait — István király szentel­te fel. Az apátsági templom lényegében azonos a ma is fennálló épülettel, csupán falaihoz újabb részeket építettek az év­századok során. Háromszázezer kötetével a világ legnagyobb bencés könyvtára. Képtárának gyűjteménye szinte felbecsül­hetetlen. A levéltár a legrégibb idők em­lékét őrzi: Szent István alapítólevelét 1001-ből; a tihanyi apátság alapító okira­tát 1055-ből; I. László király birtokössze­író levelét; a Liber Rubert — a legrégibb magyar oklevélgyűjteményt. A látnivalók közül néhány kuriózum: István király ko­ronázási palástjának előmintája, amelyet olyan különleges selyemanyagból szőttek — tengeri kagyló váladékából sodorták a szálat —, hogy súlya könnyebb, mint a füst, s palást selyme mindössze 8 gramm. A 140 éve nem restaurált és hibátlan freskók alatt rózsaszínű márványfalak, világos­­szürke márványoszlopok között Kossuth röpiratai, Jókai-kéziratok, Jedlik Ányos dinamó- és galvánelemtervei, ősnyomtat­ványok és kódexek vannak, s látható Na­póleonnak a magyarokhoz címzett 1808-as schönbrunni kiáltványa. A látnivalókat különleges élmény koro­názza meg: a bazilikában áprilistól októ­berig orgonahangversenyeket rendeznek minden hónap első szombatján, amelyen neves hazai és külföldi művészek koncer­teznek. A rendszeres hangversenyeken kí­vül idegenvezetéssel egybekötött félórás orgona­koncertben gyönyörködhetnek a pannonhalmi kirándulók. A. A.

Next