Magyar Hírlap, 1972. május (5. évfolyam, 120-149. szám)
1972-05-14 / 132. szám
Kocsival vagy gyalogszerrel ? Munkaeszköz—a vállalati célok szolgálatában Az alábbiakban a néhány héttel ezelőtt hozott, élénk visszhangot kiváltó kormányrendeletről van szó. A közületi személygépkocsik használatának új rendjé- ről, a kormány döntésének gyakorlati érvényesítéséről. Végletek nélkül Hadd kezdjem a végletesen leegyszerűsítő kétfajta vélekedés sommázatával. Az egyik így foglalható össze: most aztán azok is megtanulhatják, hogy milyen a tömegközlekedés, akik eddig a vállalati kocsiablakon keresztül szemlélték! A másik: ha nincs kocsi, utazunk mi vonattal-buszszal, de akkor majd a munkánk tempóját is tessék a menetrendhez igazítani. A végletes és felületes kinyilatkozásoknak természetesen soha nem lehet valódi értékük, még kevésbé szolgáltathatnak bárminő kiindulási alapot egy fontos döntés gyakorlati alkalmazásához. Ebben az esetben sem az a kérdés, hogy ki utazzék kocsin, és ki váltson jegyet vonatra, buszra; nem arról van szó, hogy nálunk netán a vasúti menetrend függvénye lehet a munkatempó; röviden szólva: nem indulatok, még csak nem is nézőpont kérdése ez a rendelkezés. Vagy egészen más jellegű indulaté és nézőponté, mint amilyet a már idézett sommás vélemények tükröznek. A kormány április eleji döntését követő napokban például az Országos Gumiipari Vállalat egyik szakembere kész kimutatásokat rakott elém az asztalra. Nem a benne foglalt számítások alapossága volt meglepő — hanem az összeállítás frissesége. Aztán hamar kiderült: nem is olyan friss — csaknem egy évvel ezelőtt készült. Nem csekély indulattal és nem titkolt — igenis beállított, megfontolt, tudatos! — nézőpontból ... — Kíváncsiak voltunk arra, hogy menynyibe kerül a vállalatnak a túlméretezett személygépkocsi-park — magyarázták az OGY-ben. — Igaz, ezt a pénzügyiek, a költségvetési szakemberek egy perc alatt megmondhatták volna, bennünket azonban elsősorban a különbség érdekelt, öszszevetettük a költségeket a Volán-taxik tarifájával — tehát nem a buszéval, nem vasútéval! — s kiderült, hogy mintegy félmillió forinttal növelhető lenne a részesedési alapunk... Nagy vita kerekedett a meghökkentő számítás után, a kormány mostani rendelkezése azonban már aligha lehet vita témája. Nem is annyira az összeg, mint az önkéntes felismerés érdemes a figyelemre ebben a példában, hanem az elkerülhető vállalati tehertétel oknyomozó szándéka — jóval a kormány döntése előtt. Ami pedig talán még ennél is fontosabb: a számításból sem akkor, sem most nem maradhat ki egy mindennél lényegesebb szempont — a munka, a munkaszervezés folyamatossága, a vállalat terveinek, termelésének sokoldalú szolgálata. Ehhez a gondolathoz kapcsolódik dr. Szigetvári Sándor, a Finomkerámiaipari Művek igazgatási osztályának vezetője. Az ésszerűség jegyében — A végrehajtás néhány részletkérdésében még nem látunk tisztán, várjuk a szaktárca intézkedéseit. A különböző közlönyök alapján — s természetesen a kormány döntésének indoklásából — annyi egyértelmű és világos előttünk, hogy nem a „kocsival vagy gyalogszerrel?’’ kérdésére kell a következő hetekben válaszolnunk. A gépkocsi munkaeszköz. Arról van szó, hogy ezt az eszközt minden tekintetben a jobb munkának rendeljük alá — az ésszerűség, a gazdaságosság jegyében. Papír, ceruza kerül elő, számolgatunk. Közben kirajzolódik az országos vállalat szervezeti rendszere, a tíz gyár mintegy 12 ezer munkásának tevékenysége. Gondolatban jókora utakat teszünk, hiszen Hollóházától Herendig, Romhánytól Hódmezővásárhelyig vannak gyárai a vállalatnak. A mi embereinknek azonban nemcsak gondolatban kell megtenniük ezeket az utakat. Mindenkor a munka, olykor a szükség, a hirtelen támadt gond szólítja őket vidékre. Nem afféle turistautakról van tehát szó — éppen ezért valóban nagyon komolyan sorra vesszük a rendelkezés adta lehetőségeket, őszintén szólva, úgy vélem, hogy mi szerencsés helyzetben vagyunk. A vállalat eddig sem kényeztette el az embereit, általában a feladathoz, a sürgősséghez mértük a vállalati kocsival történő kiküldetéseket. De tessék csak kitekinteni az ablakon, a központ sok munkatársának saját kocsija van, az új rendelkezés értelmében ezeket bizonyára sokkal szívesebben veszik majd igénybe a hivatalos utakra. Itt azonban mindig mérlegelni kell, hiszen az ésszerűség nemcsak azt jelenti, hogy vállalati kocsi helyett saját kocsival, hanem azt is, hogy saját kocsi helyett inkább busszal vagy vonattal ... Nem hangulat kérdése Elhangzik egy konkrét példa. Hollóházára és vissza — a kétforintos, felemelt kilométerpénzt tekintve — hozzávetőlegesen 1200 forintot kell majd térítenie a vállalatnak. Több száz forintot jelent a sokkal rövidebb herendi utazás is — szemben a 100 forintos autóbuszszámlával!... — Nyilván tervszerűbbek, átgondoltabbak lesznek a kiküldetések, alaposabb mérlegelést kíván egy-egy út. Ugyanakkor a leadásra kerülő gépkocsik közül természetesen a használtabbakat választjuk, azokat, amelyeknek rendszeres javítgatása eddig is rengetegbe került. Az osztályvezető megemlít egy Fiat-kocsit, s azt mondja, hogy — a normán belül — azt mindenképpen szeretnék megtartani. — Olyanok használhatják hivatalos utakra, akiknek van jogosítványuk, de nincs kocsijuk. Ennek a Fiatnak ugyanis nincs állandó gépkocsivezetője. Kísérletnek szántuk, nagyszerűen bevált. Újabb tervek, elképzelések hangzanak el. Szóba kerül a szerviz lehetősége, a várható költségcsökkentés: azon is tűnődünk, hogy a hivatalos utakon gyorsabban elhasználódó saját kocsik cseréjéhez lesz-e hatásos szava a vállalatnak, hozzájuthatnak-e majd az ilyen munkatársak előbb az új kocsihoz? Időnként számjegyek kerülnek az előttünk levő papírlapra, kilométereket, forintokat jegyzünk, a rendelkezés egyes pontjait értelmezzük. , Arról azonban szinte egyetlen szó sem esik, hogy vajon azok, akiknek beosztásuk szerint „járt” a kocsi, de a jövőben csakis hivatalos utakra illeti meg őket, vajon hogyan fogadták a rendelkezést — A dolog lényege — foglalja össze a beszélgetést az osztályvezető — nem ez. Arról van szó, hogy a rendelet végrehajtását a munka, a termelés, az ellenőrzés, a vállalati feladatok és célok oldaláról közelítsük meg. Így láttunk hozzá, s mondhatom, hogy nem lesz gondunk a megvalósítással. Határozott, meggyőző szavak. Mert a rendelkezés is határozott és meggyőző. Kiss Gy. János Reményi József: VASÁRNAPI LEVÉL — Nem, uram — mondta szelíden a szemüveges. — Ezt a történetet nem lehet elmondani. Anyám se tudja. Megpróbáltam neki megírni, hogy legalább levélben ... Nem megy. * — Apu, a bácsi mesél? — Igen, kislányom, a bácsi mesél. Igazi mesét mond. Maradj szépen csendben. Vedd ki az ujjadat a szádból. A kislány közelebb húzódott az apjához, karba tette a kezét és hallgatott. Az apja levette a szemüvegét és fehér zsebkendővel lassan törülgetni kezdte. A vonat lassított, valaki azt mondta: Kisújszállás. A mese is döccent egyet, mert megjelent a kalauz és a jegyeket kérte. — Kettő — mondta a férfi és gyorsan visszatette a szemüvegét. — A másik a fiamé. Kint csatangol valahol a folyosón. A vonattal aztán megindult a mese is. Vagyis afféle vándortörténet a fiahordó kutyáról, és nem lehet tudni, hogy egyetlen történet kanyarog-e ide-oda térben és időben, szóban és írásban, vagy pedig csakugyan olyan sokszor megesett-e már ez a dolog. A jelenlegi előadó mindenesetre tekintélyes családapa külsejű és hihető, lassú, csendes a beszéde is: — Ott hagytam abba, hogy a kutyát először a gyerekek vették észre. Fent ültek a szekéren, ott is a sifon tetején, mindjárt látták, amikor a kanyarban feltűnt a Sajó kutya. Mikor közelebb loholt, akkor derült ki, hogy a kölykét hozza a szájában. Ládi Imre az út közepén várta be a kutyát. Az letette a kölykét a gazda csizmája elé, figyelmesen várva a további eligazítást. — Na, jól van — mondta az ember és a döcögő szekér után indult. Ettől kezdve így alakult a menet: elöl az egy lovacska, a gyeplő az asszony kezében, a három gyerek a szekér tetején. Az apjuk a saroglyánál, hátha le talál esni valami, a sarkánál Sajó, mellette a kölyök. Kora délelőtt érkeztek meg Ónodra. A nagy hurcolkodásban nem is vették észre, hogy Sajó eltűnt. Hiszen nem is akarták elhozni. Mikor Ládi Imrét felfogadták a tehenészetbe, meg lett mondva, hogy állatot nem tarthat. Igaz, hogy külön a kutyáról nem volt szó. Ráadásul Sajónak öt kölyke született, egy kutyafalkával mégse lehet az új helyre beállítani. Végül is a szomszéd vállalta, hogy Sajót megtartja, a kölyköket pedig szétosztogatja, jó családokhoz. Délután megint előjött Sajó, hozta a szájában a másik kölyköt. Letette és fordult vissza. Nem szaporítom a szót, reggelre mind az öt kutyakölyök Ónodon ébredt. Nem kis dolog, ha kiszámítjuk, hogy a miskolci Csorba-telep és Ónod között legalább harminc kilométer az út odavissza. Hanem Sajó nem ébredt fel többet. Halálra szaladta magát. Így volt. Régen volt, de így volt, apám sokszor elmondta. A vonatfülke ajtaját kívülről rángatni kezdték, de hogy kicsoda, az csak akkor derült ki, amikor kinyílt, és egy hétéves forma kisfiú dugta be a fejét: — Apu, csokoládét árulnak. — Nekem is kell — hajolt előre a kislány —, ugye, apu, nekem is kell? A férfi elővette a pénztárcáját és átnyújtotta a fiúnak: — Aztán csak komolyan, Elek. Számold meg a pénzt, amit visszakapsz. A gyerek elrobogott. Az utasok meg eltűnődtek rajta, hogy lehet egy kisfiút Eleknek hívni, amikor az olyan felnőttnek való név. — Az ösztön — szólalt meg az ablak mellett ülő fiatalasszony —, az anyai ösztön. Az dolgozott abban a kutyában. — Emberben is megvan, még a leghitványabban is. Az ajtó melletti, nyakigláb, napégette arcú fiatalember mondta ezt, és körülpillantott, hogy jól szólt-e. Aztán összehajtotta a sportújságját: — Van a mi falunkban egy fiatal nő, vagyis már nem olyan fiatal, mert van vagy harmincéves. Amolyan jóféle, már az anyja is ilyen volt, egyszóval egy riherongy. A fiatalember az ablak felé pillantott, hogy nem mondott-e illetlent. De nem látott rosszallást. A szemüveges elmosolyodott, s azon gondolkodott, hogy húszéves korában vajon ő sem látta fiatalnak a harmincéveseket? Holnap, éppen vasárnap lesz harmincéves. A szülők talán nem is tudják, miért éppen ezen a hét végén kerekedett fel a két gyerekkel, hogy hazamenjen. A napégette arcú fiú a kabátujjait húzogatta lefelé: — Szóval, ez a nő, Petrónak hívják különben, bár ő azt mondja, hogy neki ez a neve, de hát ilyen név nincsen, mindenki tudja, szóval valahonnan összeszedett egy gyereket. Lett aztán ebből nagy kavarodás! Petró megnevezett egy falubeli fiút, hogy attól van a gyerek. Aztán kiderült, hogy az nem lehetett. Nem egyezett a vér. Akkor másikat nevezett meg, aztán harmadikat. Már a hatodiknál tartották, amikor azt mondja neki a bíró, egyasszony: — Már nem hiszek magának, akárkit nevez meg. Mikor született az a gyerek? Mondja Petró, hogy szeptemberben. Azt mondja neki a bíró, mármint az az asszony, próbáljon visszaemlékezni, hogy mit csinált szilveszterkor? Jaj, azt mondja Petró, tényleg voltak akkor Lajossal, de csak a konyhába mentünk ki, egy szempillantás volt az egész, már el is felejtettem. Ezt a Lajost máig se tudták előkeríteni, valahová elszökött. Petró pedig annyit se törődött a gyerekkel, mint egy pondróval. Ivott, mint a kefekötő. Végül is a gyereket elvették tőle. Ez akkor volt, amikor a kultúrház felében gyereknevelőt rendeztek be. Attól kezdve nem volt egy nyugodt éjszaka a faluban. Ez a Petró ugyanis minden este részegen tántorog haza, de rendszerint nem ér el hazáig, hanem belebukik a piacárokba. Egyszer valami fiatalok meg is csúfították. Amíg az árokban feküdt, leborotválták. Na, ocsmány dolog volt, másnap nem akadt gazdája. Elég az hozzá, hogy Petró azt csinálta: amikor félig kialudta magát, feltápászkodott és irány a kultúrház. Ott aztán kiverte a rikácsot, ordítozott, hogy ellopták tőle a fiát. Végül kitiltották a faluból. Ilyen se volt nálunk. Kitiltották vagy hatszor. Ma is ott van. Mit lehet vele csinálni, azt mondja a tanácstitkár, az égvilágon semmit. Ilyen dolgok vannak. — Vannak — szólalt meg váratlanul a szemüveges férfi. Levette a szemüvegét, és apró, sebes mozdulatokkal tisztogatni kezdte. Kettős lencséjű volt a szemüveg, a törés mentén különös gonddal törülgette. Az ablak felé villogtatta, tovább törülte: — Például, teszem azt, van egy fiatalasszony. Két gyereke van. Az egyik karon ülő, a másik már botladozik. Régen azt mondták volna az ilyenre: jó családból való. Ma úgy mondják: intelligens. Érettségizett. Aztán egyszer csak előjön a pokol fenekéről valami szerencselovag, de olyan messziről, hogy — legalábbis így mondják — a posta se fordul meg onnan egy hónapon belül... A kupé ajtaján Elek tódul be. A kinyújtott lábakon ügyesen átlépkedett. Az egyik kezében két szelet csokoládét tartott, a másikban a pénztárcát. — Baba alszik — mondta neki az apja. — Tedd félre az ő részét. A kisfiú leült az apja mellé, sztaniolt bontott és tökéletesen elégedett volt a világgal. — Az előbb — szólt később óvatosan a kutyahistóriás ember — valamit elkezdett mondani... A szemüveges magához vette az alvó kislányt, eligazgatta,az ölében és megsimogatta a haját. — Nem, uram — szólt aztán szelíden. — Nem. Ezt a történetet nem lehet elmondani. •/ && 4 1972. MÁJUS 14. VASÁRNAP Magyar Hírlap/HAZAI KÖRKÉP Ezeréves látnivalók rpannonhalmán -s rnifr-ring egy olyan műrml^ll Magyarországba, amely úgy egybefoglalná a nagyépítészeti stíluskorszakok jegyeit, mint a pannonhalmi vár. Román, gót és reneszánsz mesterek formatervező fantáziájának remekeit őrzik az ezeréves falak. Ez az egyetlen hely Közép-Európában, amely nem szenvedett háborús sérülést — a svájci Vöröskereszt védettségét élvezte —, így szinte hiánytalanul megőrizte neves történelmi és művészettörténeti emlékeinket. Pannonhalma ősrégi vára, monostora és templomépülete 282 méter magas dombon épült, a győr-veszprémi 82. számú országúton haladva húsz kilométerre fekszik Győrtől. Kiváló közlekedés kapcsolja össze a megyeszékhellyel: naponta tizenegy Volán-buszjárat közlekedik, köztük több közvetlenül a vár főkapujáig. Évszázadok során alakult ki az épületegyüttes, monumentális illusztráció a magyar művészet történetéhez. Ha végigjárjuk az öreg épületeket, az egész magyar történelem megelevenedik előttünk. A monostor a bencés rend székháza, 998-ban Géza fejedelem rakta le a rend első templomának alapjait — István király szentelte fel. Az apátsági templom lényegében azonos a ma is fennálló épülettel, csupán falaihoz újabb részeket építettek az évszázadok során. Háromszázezer kötetével a világ legnagyobb bencés könyvtára. Képtárának gyűjteménye szinte felbecsülhetetlen. A levéltár a legrégibb idők emlékét őrzi: Szent István alapítólevelét 1001-ből; a tihanyi apátság alapító okiratát 1055-ből; I. László király birtokösszeíró levelét; a Liber Rubert — a legrégibb magyar oklevélgyűjteményt. A látnivalók közül néhány kuriózum: István király koronázási palástjának előmintája, amelyet olyan különleges selyemanyagból szőttek — tengeri kagyló váladékából sodorták a szálat —, hogy súlya könnyebb, mint a füst, s palást selyme mindössze 8 gramm. A 140 éve nem restaurált és hibátlan freskók alatt rózsaszínű márványfalak, világosszürke márványoszlopok között Kossuth röpiratai, Jókai-kéziratok, Jedlik Ányos dinamó- és galvánelemtervei, ősnyomtatványok és kódexek vannak, s látható Napóleonnak a magyarokhoz címzett 1808-as schönbrunni kiáltványa. A látnivalókat különleges élmény koronázza meg: a bazilikában áprilistól októberig orgonahangversenyeket rendeznek minden hónap első szombatján, amelyen neves hazai és külföldi művészek koncerteznek. A rendszeres hangversenyeken kívül idegenvezetéssel egybekötött félórás orgonakoncertben gyönyörködhetnek a pannonhalmi kirándulók. A. A.