Magyar Hírlap, 1972. május (5. évfolyam, 120-149. szám)
1972-05-14 / 132. szám
A szél torkában Hosszúdombon bontják a tanyát Bontják a tanyát. Nem az alföldi homokon, hanem az úgynevezett szabadlány szélén, jó fekete talajon, néhány lépésnyire a nyugati országhatártól. Innét, az ország belseje felé haladva, a legközelebbi falu Földsziget, afféle isten háta mögötti kisközség, negyvenöt előtt hercegi major, intézőlakással, cselédházakkal, kápolnával, egy tanerős iskolával. Hosszúdombot abban az időben még nem nevezték tanyának, hanem pusztának, néhány cseléd lakta, akik igavonó barmokat neveltek ridegen a földszigeti uradalomnak. Tanyának csak a földosztás után nevezték el ezt a kis települést, ahol a szántók, hanyi rétek mellé — a környéken először — házhelyet is osztottak a volt cselédeknek. Akkoriban a parasztpártot támogatta itt mindenki. A cselédlakások máról holnapra eltűntek, mintha a hanyi szél fújta volna el valamennyit, és egymás után — kalákában — építették fel a tornácos, tekintélyes gazdaházakat tágas istállókkal, pajtákkal, ólakkal. A hátsóudvarokba eperfákat, a házak elé diót ültettek. Mintha mindegyik portát egyegy tősgyökeres Rába-közi gazda lakta volna. Haranglábat is állítottak a tanya elé, s volt déli és esti harangszó. És gyerekek is voltak, akik versengtek a harangozás élvezetéért. A harangláb ma is megvan, de évek óta nincs, aki harangozzon. Bontják a tanyát. A termelőszövetkezet megalakulása után a földszigeti gazdasághoz tartoztak, s maga az elnök is hosszúdombi volt, az egykori számadó fia, a legfiatalabb gazda a tanyán. De négy évvel ezelőtt, amikor a villanyt idevezették, négy ház közül az egyik már lakatlan volt. A másik három portán viszont messiásként fogadták a villanyszerelőket, ellátták őket rántott csirkével, itallal. A tsz-elnök oldalkocsis motorra pattant, berobogott Csornára, s televízióval, háztartási gépekkel tért haza. Pár nap múltán mindegyik háztetőn tévéantenna csillogott. A földosztás óta ilyen nagy öröm nem érte a hosszúdombiakat, teljes odaadással örvendeztek. És tervezgették. Pedig a Varga gulyásék háza ott állt már üresen. Karácsony estén, fekete ablakokkal. E baljós jelre azonban senki sem figyelt. Valamelyik 80 éves nagyapa húzta meg a harangot, mert az unokák akkorra már elszéledtek. És most bontják a tanyát, elmennek innét az emberek, akik cselédjei s gazdakorszakukban is szolgái voltak ennek a földnek, hogy itt még 200 év múlva is Sipőczek fognak élni. Abban az időben így gondolkodtunk mindannyian. Azért adtam bele mindent. Most pedig jobb volna, ha az ember azt mondhatná magának: ne sajnáld ezt az ócska vityillót, hiszen megérett már a pusztulásra... — Nagyon sajnálja? — kérdezem, de még mindig nem tisztázott előttem, hogy valójában hogyan érez most Sipőcz József. Ugyanis a mozdulatai — ahogy a bontást végzi — egy cseppet sem gyászosak. Úgy dolgozik, mint máskor. Jó ütemben, célratörően, kemény fogásokkal. Az arca sem tükröz szomorúságot. Még fütyörészni is tud. De közben arról beszél, hogy jó volna, ha valamivel vigasztalni tudná magát. A legszebb nap Fölemel egy téglát, rám néz. — Magam sem tudom — mondja, s vállat von. — Én az eszemmel már ötvenkilencben tudtam, hogy ennek a világnak egyszer s mindenkorra befellegzett, hogy mi, akik azt hittük, hogy az unokáinknak csinálunk fundamentumot, alaposan félreértettük az idő szavát. Nem dicsekvésből mondom, de én már akkor tudtam, hogy abból a 200 évből 20 sem lesz már. Gyermekkoromban sokszor hallottam az apámtól, hogy Hosszúdombot akkor sem bírta bekebelezni a vadvíz, a mocsár, amikor a Hanság még nagy úr volt. De amit az öreglány nem bírt elvégezni a régi pásztorok karámjaival évszázadok alatt, azt — tudtam — néhány év alatt elvégzi a mai, a felgyorsult idő. — Beláttam, hogy nem lehet másként. Téeszelnök lettem Földszigeten, de jóformán az utolsó óráig halasztottam a költözést. Hogy miért, azt magam sem tudom. Halasztottam, mintha valamiben reménykedtem volna. Pedig semmiben sem reménykedtem. Mindkét szomszédom tehetetlenné vált. Mennek a gyerekeikhez. És most már én is végleg földszigeti leszek. Ott vettem házat. Ezek a téglák meg Csornára mennek, a gyerekek emeletes házához. Két fiam dolgozik Csornán. Legyint. Elfordul, folytatja a munkát. Ekkor lép ki a felesége az üres konyhából. Valamit hallhatott a beszélgetésünkből, mert mindjárt azzal kezdi, hogy élete legszebb napja lesz, amikor innét végképp elköltöznek. Keményen, majdnem haragosan beszél. A szeme körül kék folt, a padlás bontása közben ütötte meg egy lécdarab. — Nem embernek való az itteni élet — mondja. — Volt idő, amikor te sem így beszéltél — szól csendesen a férje. — Most pedig így beszélek — csattan az asszony hangja. — Már régen így beszélek. Elegem van a tanyából. — Miért haragszik rá ennyire? — Mert nagyon sokat voltam itt egyedül. Különösen attól kezdve, hogy az uram tsz-elnök lett. Téli délutánokon megálltam a kapunk előtt, a szél torkában, egyedül. A gyerekeim kollégiumban. Az ember valahol gyűlésen. Jobbra hó, balra hó, s egy-egy öreg toporog a kapuk előtt. Olyankor azt kívántam, sülylyedjen el az egész Hosszúdomb! Sülylyedjen el mindenestül! Tollat, jegyzetblokkot veszek elő. — Csak azt ne érezzen össze az aszszony —, rólunk egy sort se írjon! Elég bajom volt már az újsággal. Négy évvel ezelőtt, mikor villanyt kaptunk, itt járt egy újságíró (nem maga volt az?), s azt is megírta, hogy a kislányom Sopronban tanul. A kollégiumban erre tanyasinak csúfolták. „Ezt sohasem bocsátom meg magának!” — mondta a lányom. „Kellett nekem, hogy mindenki megtudja, milyen isten háta mögötti helyen lakunk?!” — Most hol, van a lánya? — A városban, tisztviselő. Isten ments, hogy sugdossanak mögötte a hivatalban. A Zsigulis elköszön, mondvánl, egyedül nem dönthet, meg kell beszélni a dolgot a családdal. Ráér. A gazda azonban nem ér rá. Egész életében nem ért rá másra, csak a dologra. Cselédként, egyéni vagy szövetkezeti gazdaként, csak a dologra. Most pedig azért nem ér rá sokáig bíbelődni a ház eladásával, mert megöregedett. Hetven éves. Fáj a háta, a melle, nehezen hajol. A felesége, aki egyidős vele, alig tud járni, botja kopog a tornácon. Szép, tágas tornác. Táncolni is lehetne a kövezetén. Az öregember cejgruhát, melleskötényt visel, a keze barna, repedezett. Munkához van öltözve. Ganézáshoz, almozáshoz, etetéshez. Az itteni emberek kora gyerekkoruktól a munka „formaruháját” viselték. Örökké szolgálatban voltak, mint juhász- és gulyáselődeik, akik évente egyszer, húsvétkor hagyták el a pusztát, néhány órára, az istentisztelet kedvéért. A jószág az Istennél is nagyobb úr. Rabszolgatartó. És itt mindig sok volt a jószág. Különösen, amikor még egyéniek voltak a gazdák, de a tsz megalakulása után sem maradtak a háztáji istállók üresen. Két-három üsző, egy-egy bika, három-négy disznó, malacok, süldők, száznál több baromfi követelte a napi szolgálatot mindegyik portán. Csikorogva nyílik az istállóajtó, s van ebben valami ünnepélyes. Megtisztelő, ahogy a két öreg előre tessékel a küszöbön. Mintha magánéletük szentélyébe engednének bepillantani. A mondat félbeszakad. Úgy érzem, most nem illik beszélni. A ragyogóan tiszta istálló már üres, bár a sarokban van még egy tehén. Az utolsó. Héthónapos vemhes, naponta húsz liter tejet ad. — Volt úgy — szólal meg az öregember —, hogy tizenhárom marha állt ebben az istállóban. — És két gyönyörű lovunk is volt — teszi hozzá az asszony siránkozó hangon. — A régi gazdák azt hitték — folytatja Csillag József —hogy a cseléd nem tud gazdálkodni. Mi megmutattuk nekik ... Aki a házát bontja ... ötven év körüli férfi, kezében kőműveskalapács. A haja, szemöldöke vakolatportól fehér. Három méter magasban dolgozik, szakszerű, biztos mozdulatokkal. Az udvaron cserepek, téglakupacok. Piros cserepek, piros téglák. Épek. A gerendák, lécek, deszkák szinte újak. Fenyőillatuk van. Semmi vályog, semmi korhadás. Jó föld, viruló kert, erős fák, egészséges gyep. Csillognak, feszülnek a drótkerítések. Minden egészséges, új, vagy majdnem új. Ami a legrégibb, az 25 éves. A néprajzos csalódottan távozna innét, mert a padlások nem őriznek titkokat, pókhálós zugokat, ahol bugyogakorsók, rokkák, faekék bújnak meg, porrá lett Sipőczök, Csillagok, Vargák emlékével. A régebbi Sipőczök, Csillagok a jó ég tudja, hol hagyták, el korsóikat, szerszámaikat, csontjaikat. Ide cselédnek jöttek. Juhásznak, gulyásnak. Más ember jószága mellé, fedele alá, kommenciójára. Saját háza, saját fogata, állatállománya csak annak lett közülük, aki fiatalon,vagy java korában érte meg a földosztást. Hoszszúdombon csak ők éltek gazdamódra. Sem elődeik, sem utódaik. Ők építettek gazdaportákat a cselédvityillók helyére, s most ők is bontják le ezeket az épületeket. Mert utódjaik legfeljebb az építőanyagra tartanak számot. Fúj a szél. A Hány felől, a Csikós-Eger felől. Itt mindig fúj a szél. Az ember, aki a házát bontja, leereszti a kalapácsot s azt mondja: — Amit itt lát, az a fiatalságom. 25 éves koromban hordtam ide ezeket a téglákat, cserepeket, s úgy ügyeskedtem, hogy mindenből a legjobbat szerezzem magamnak. Ha nem volt kedvemre való építőanyag a közelben, befogtam a lovaimat, s addig szekereztem, míg szerencsével nem jártam. Mindent úgy csináltam, ahogy a nagykönyvben volt megírva. Nézze meg ezeket a cserepeket, deszkákat... Az eperfákat. A diót. Az ólakat, a pajtát már nem láthatja. Először azokat bontottam le. Szóval, amikor én ezt a tanyát építettem, a nyakamat tettem volna rá. XXLI-A Magyar Hírlap _______________________hazai korkép________ X fívmas ____________1972. MÁJUS 14. VASÁRNAP ! A mondat félbeszakad Bordó Zsiguli döcög a dűlőúton. Vevő érkezett a szomszédba, Csillag Józsefékhez. — Hatvanezerért az egészet, a pajta kivételével. — Kicsit sok .. . Nem házról, hanem építőanyagról van szó. Bontani kell. Szállítani. — Ha ez a ház Csornán volna, háromszázezer forinton alul nem adnám. — Csakhogy ez a ház Hosszúdombon van. — Akkor is hatvanezer. A pajta nem eladó. Azt elvisszük. Csornára. Majd felszántják egy délelőtt — Megmutattuk — töröli a szemét a felesége. — Még cselédkoromban is előfordult, hogy én adtam pénzt kölcsön a gazdafiúknak. Azok nem kaptak otthonról semmit. Csak lophattak. Nekem akkor is volt, miből adjak, mert a kevésből is tudtam gazdálkodni. A figyelem központjában újra a tehén. — Ezt magunkkal visszük Csornára, a lányomékhoz. Ott is van istálló. — Hány gyereket neveltek? — Egyet. De az sem a miénk. Az öcséméktől fogadtuk örökbe, ők a harmadik házban laknak innét. Hetet neveltek. Sipőczéknél három, a két Csillag-portán hét gyerek nőtt fel, összesen tíz. Elmentek. Utánuk a tinók, bikák, hízott disznók, baromfiak, tojások, s átváltoztak emeletes házzá, öröklakássá, gépkocsivá. A szülők pedig álltak a szél torkában, melleskötényben, celgruhában, örökös szolgálatban, míg hajlott a derekuk. Most már nekik is menniük kell. A hosszúdombi gyerekeknek ezután már nem kell szégyenkezniük amiatt, hogy az apjuk tanyasi. De egyszersmind a hosszúdombi „forrás” is bedugul. Talán arra is sor kerül egyszer, hogy a hentes- és a zöldségbolt áraival is közelebbről megismerkednek a fiatalok. A sertésólnál állunk, Csillag József kiereszti az utolsó hízót. — Kíváncsi vagyok — hunyorít —, hány mázsára becsüli. A disznó előjön, s csaknem betölti a kifutót. Megdöbbentő. — Na? — néz rám az öregember ragyogó arccal. — Négy mázsa — mondom elszoruló torokkal. — Csak három és fél. Csend. — Mi ilyen állatokat neveltünk — igazgatja kendőjét a beteg asszony, s most, ha tősgyökeres gazda volnék, el kellene sárgulnom az irigységtől. A két öreg gyönyörködik. Egy percre megfeledkeznek fájós lábukról, derekukról. Megfeledkeznek arról, hogy eljött az utolsó óra errefelé a tanyákon. Az asszony botra támaszkodik, a gazdán melleskötény. Nézik az állatot, ezt a túlhizlalt, ijesztő példányt. Én meg őket nézem, a gyerekek, az unokák tekintetével, és legszívesebben eltakarnám a szemem. ... Hosszúdomb — akárcsak Földsziget — már a nyolcezer holdas csornai szövetkezethez tartozik. Ide jönnek majd néhány géppel, és felszántják egy délelőtt. SZAPUDI ANDRÁS A kiskorúak házasságkötése A kiskorúság idején, tehát a tizennyolc, éves korhatár alatt kötött házasságok száma aránylag alacsony, ám társadalmi jelentőségük nem becsülhető le. A kiskorúak házasságkötését a gyámhatóságok engedélyezhetik. A kérésekkel első fokon a nagyközségi szakigazgatási szerv, a járási hivatal, a megyei, városi és kerületi városi tanácsok igazgatási, illetőleg a fővárosban a kerületi tanácsok művelődésügyi osztályai foglalkoznak. Másodfokon a járási hivatal, más esetben a megyei tanács igazgatási osztálya adhat engedélyt. Van még egy további fellebbezési fórum a másodfokú elutasítás ellen: a megyei tanács vb-titkára. A kérelmek és az elutasítások aránya azt mutatja, hogy az elmúlt években kevesebb kérelem érkezett a hatóságokhoz, de nagyobb arányú az engedélyezés. 1970- ben 9498, 1971-ben 9188 kérést nyújtottak be, 1970-ben a kérelmek 5 százalékát utasították el, 1971-ben csak 4,5 százalékát így az engedélyezett házasságkötések aránya 1970-ben, 1971-ben a 95 százalék körül mozgott. A kétmilliós fővárosban 1970-ben 1319 fiatalkorú házasságot, az ország legnépesebb megyéjében. Pest megyében 1127 fiatalkorú házasságot engedélyeztek. Nőtt ez a szám Bács-Kiskun megyében, 566-ról 686-ra, Baranyában (ahol egyébként egyedül az országban egy-egy tizenhat éven aluli fiú házasságát is engedélyezték), 506-ról 513-ra. Szolnok megyében 361-ről 394-re, ugyanígy Szabolcs, Békés, Fejér, Hajdú-Bihar megyékben. A fiatalkori házasságkötések indítóokai között hazánkban nem szerepelnek gazdasági tényezők. Az okok általában szubjektívek: rossz családi körülmények (például, amelyekből a fiatalkorú a házasságba menekül), korai keresőképesség, a magukat felnőttnek tekintő fiatalok szemlélete, a korai nemi érés, a menyasszony terhessége. A legtöbb esetben azonban természetesen hiányzik a kellő szellemi fejlettség, az élettapasztalat. A falvakban külön szerepük van a hagyományoknak is, sok helyen öregnek tekintik a 20 éves, még hajadon leányt, szokás a nagyon fiatalkori házasságkötés. A korai házasságok sorsa a statisztika szerint meglehetősen elkeserítő. A nagykorú házasságkötéseknek egyhatoda, a kiskorú házasságoknak azonban egyharmada bomlik fel. A tapasztalatok szerint minden harmadik kiskorú házassága 5—6 éven belül felbomlik, nagyon sok az egy-két éven belül megszűnő életközösség. A kiskorúak élettapasztalata kisebb a társ kiválasztásában, viszont nagy az érzelmi ingadozásuk, lakáshelyzetük, anyagi viszonyaik is nehezebbek. Sokszor fordul elő, hogy a született gyermekek a válás után állami gondozásba kerülnek. A társadalmunk élete is azt kívánja, hogy csökkenjenek a felelősségérrzet nélkül kötött házasságok. A felügyeleti vizsgálatok tapasztalatai szerint a különböző hatósági fórumok gyakorlatát a házasságkötések engedélyezésénél általában az engedékenység jellemzi. Arra van szükség tehát, hogy a hatóságok minden szinten körültekintő, következetes gyakorlatot folytassanak. Indokolt volna a családjogi törvényben konkrétan meghatározni a házasságkötés korhatárát. A törvény csak azt mondja ki, hogy korlátozottan cselekvőképes kiskorú a gyámhatóság engedélyével köthet házasságot. A korlátozott cselekvőképesség alsó határát a Polgári Törvénykönyv a 12. évben szabja meg. Tehát gyámhatósági engedéllyel elvileg már a 12 éves kiskorú is köthet házasságot. Másutt, például Bulgáriában, Lengyelországban, vagy azokban az országokban, ahol hagyomány a gyermekkori házasság, így Jugoszláviában és Albániában, korhatárhoz van kötve a házasságkötés. Nálunk ellentmondás van a családjogi törvény és a tankötelezettségi előírások között is. Tizenhat éves koráig — bizonyos feltételek mellett — minden fiatalkorú tanköteles. Ám a házasságba lépett kiskorú aligha tanul tovább. Nagyon gyakori, hogy az engedélyezésnél figyelembe veszik a menyasszony terhességét, vagy azt, hogy a születendő gyermek lehetőleg családban nevelkedjék. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a szülők legtöbbször már a házasságkötéskor sem élnek együtt, vagy nagyon hamar szétválnak útjaik. Szorító gondok és problémák gyűrűznek a kiskorúak házasságkötése körül. Szükség van adminisztratív szabályozókra, de talán még inkább megfelelő társadalmi ráhatásra. Juhász Erzsébet