Magyar Hírlap, 1972. május (5. évfolyam, 120-149. szám)

1972-05-14 / 132. szám

X 60­10 1972. május 14. VASARNAP kultúra - művész __________________________Magyar Hírlap Az ötödik kötet után Műhelybeszélgetés Magyarország felfedezéséről A könyvhétre napvilágot lát a Magyar­­ország felfedezése című szociográfiasoro­zat ötödik kötete­: Fekete Gyula-t munkája, Éljünk maguty kiftt C Tomimel. A Nők Lapja 1970-es demotepriai vitáját szerkesztette egybe, komitaphálta az író. Egy sorozat ötödik kötetének megjelenése nem jubi­leum, az „ötödik” még igen szerény szám bármiféle ünnepléshez. Arra azonban mindenesetre jó alkalom, hogy betekintve a sorozat szerkesztői műhelyébe, felmér­jük az eddigi tanulságokat. A Magyarország felfedezése az írószö­vetség ,,kedves gyermeke”. Nemes hagyo­mányt ápolnak felelevenítésével, hiszen a Sárközi György szerkesztette, 1937—1938- ban kiadott hasonló című sorozat örökét folytatják a mai szociográfusok. Az 1968- ban létrejött szerkesztő bizottság elnöke Darvas József, tagjai: Boldizsár Iván, az azóta elhunyt Erdei Ferenc, továbbá Gon­dos Ernő, Hegedűs András, Illés Endre és Ortutay Gyula. Beszélgető partnerünk most Gondos Ernő, a bizottság titkára, ő maga is a szociológia hivatott művelője, s a hazai szociográfiai irodalom múltjá­nak és jelenének egyik legjobb ismerője. Az ő tanulmánya, A valóság vonzásában világította meg a 60-as évek elején a mű­faj lehetőségeit, s igyekezett bebizonyíta­ni: a szocializmus körülményei között is szükség van szociográfiára. Mert a sorozat megindításával szemben annak idején sokan ellenérveket hangoz­tattak. Arra kérem először is Gondos Er­nőt, hogy elevenítsük fel ezeket a vitákat. Tudósok és írók — Akadtak olyanok — s nem kevesen —, akik azt állították, hogy társadalmi fejlődésünkben ma már minden világos és tisztázott, napjainkban nincsenek olyan belső konfliktusok, amelyeknek felfedé­séhez írókat kellene segítségül hívni. Volt szakmai ellenérv is e sorozat megindítá­sával szemben, hogy a hazánkban újab­ban kibontakozó szociológia tudományos módszerei tökéletesen elegendőek a való­ság feltárásához, módszerei megbízhatóak, semmi mással nem helyettesíthetők. — Nem így van? — A valóság szociológiai módszerű, tu­dományos feltárása, és az írói-szociográfiai megközelítés nem áll egymással ellentét­ben. Sőt, az utóbbinak mozgékonysága és hajlékonysága kitűnően kiegészíti a másik módszert. Nem véletlen, hogy a szocioló­gia tekintélyes művelői közül többen kez­dettől fogva aktívan támogatják a soroza­tot. A korszerű szociográfia támaszkodik a szociológia módszereire és kutatásaira, a társadalom tudós kutatói pedig gyakran hasznos esettanulmánynak tekintik az írói „felfedezéseket”. A szociográfus gyorsab­ban észlelheti a társadalmi jelenségeket, amelyeket a szociológus csak hosszabb tu­dományos munkával közelít meg. Ne fe­lejtsük el azt se, hogy a szociográfiai iro­dalom olyan közönséget is elér, amely a szociológiai tanulmányokat nem tudja megemészteni. Többet tudni e hazáról ? Mennyiben igazolták a sorozat eddig megjelent darabjai a korábban kimunkált elvi Iconcepciót? Vagy másként fogalmaz­va: az eddigi kötetek tanulsága alapján ítélve, sikerül-e „felfedezni" a mai Ma­gyarországot? — Az eddig megjelent öt kötet más és más alkotói eszközökkel, a mai Magyar­­ország más és más földrajzi egységét és szellemi táját elemzi, hogy csakugyan töb­bet tudjunk e hazáról. Mocsár Gábor könyve, az Égő arany, a magyar földnek a nagyközönség előtt szinte ismeretlen kincseit mutatta be. Különösen nagy ér­deklődést keltett a magyar olaj körül a felszabadulás után kibontakozó politikai harc — immár történelem számba menő — kulisszatitkait megvilágító fejezet, s jól sikerült e könyvben az alföldi mező­­gazdaság forradalmi megújhodásának tá­pot adó termálvíz felhasználási lehetősé­geinek megmutatása. Erdei Ferenc utolsó nagyszerű műve, A város és vidéke, egy másik szociográfiai modellt, a tudományos társadalomrajz és a lírai vallomás ötvö­zetét képviseli. De a szubjektív elemek sem hiányoznak ebből a magyar urbani­záció problémáit tárgyaló könyvből. Sike­rére jellemző, hogy hamarosan újból meg­jelenik. Varga Domokos kevéssé ismert tájakra és rétegekhez kalauzolta el az ol­vasót, szakemberként és szépíróként mu­tatta be erdeink sajátos világát. Moldova György viszont jó szemű író-riporterként „fedezte fel” Komlót. A helyi vezetők egy része vitatta egyes megállapításait, de bá­nyászportréi vitathatatlanul emlékezete­sek maradnak. Még szinte meg sem szá­radt a nyomdafesték Fekete Gyula emlí­tett kötetén, amely műfajilag teljesen szo­katlan megoldást választott, szinte azon­mód, nyersen közölt olvasói leveleket, de olyan csoportosításban és szerkezetben, amely feltárta az összeütköző nézetek mozgatóit. Az ország demográfiai jelenét és jövőjét tárgyaló, emlékezetes vita anya­ga így együtt nemcsak érdekes olvas­mány, hanem közéleti tett is. Viták, konfliktusok — ön, bizonyára ismeri a megjelente­ken kívül a Magyarország felfedezése so­rozat néhány további kötetének anyagát is. Méltó-e a folytatás az előző kötetek­­hez? — A kiadó már elfogadta Végh Antal Erdőháton, Nyíren, Kunszabó Fer­enc Sárköz, Zám Tibor Bács-Kiskunból jö­vök és László-Bencsik Sándor: Történet­­em alulnézetben című könyvét. Számos c. részlet jelent meg már folyóiratokban Lázár Istvánnak Zemplént s a Hegyközt bemutató, már jórészt elkészült szociográ­fiájából. Valamennyi említett kötet tarto­gat érdekességet. Különösen felfedezés­számba megy László-Bencsik könyve, amelyből a közönség a Valóságban olvas­hatott részleteket. E szociográfiai írás szerzője belülről ismeri annak az export­csomagoló szocialista brigádnak az életét, amelyet bemutat, hiszen a munkások közt él, dolgozik. Jelentős, a magyar szociog­ráfia illyési megoldásait vállaló műnek ígérkezik Bertha Bulcsúnak a Balaton­­vidéket bemutató szociográfiája, amelyből a Jelenkor számos részletet közölt. Szemé­lyes hangon vall itt az író az ember és az őt körülvevő világ kapcsolatáról. — A szociográfia földközeli és harcos műfaj, s ha társadalmunkban nincsenek is szembenálló osztályok, de a helyi és az országos érdek, az általános és a csoport­­érdekek összeütközésében a szociográfus írók szükségképpen állásfoglalásra kény­szerülnek. Végh Antal nyírségi riportja, és a nyomában született Darvas-dráma azt mutatja, Magyarország felfedezése ma sem megy konfliktusok nélkül. Mi erről a vé­leménye? — Természetesen ma is vannak konf­liktusok. A szociográfia kritikus műfaj, s ha nem volna az, semmi értelme sem vol­na művelésének, így hát természetes, hogy viták, konfliktusok közepette születik. Nem is csak­ Végh esete mutatja ezt, ha­nem például Zám Tiboré is, aki eredeti­leg szülőfaluja, Ártánd szociográfiáját ké­szült megírni, de Hajdú-Biharban nem kapta meg a kellő segítséget és informá­ciót, átköltözött tehát Bács-Kiskunba. Er­ről a megyéről aztán a helyi szervek ma­ximális támogatásával megírta tartalmas könyvét. A helyi hatóságok részéről a megértő segítség egyébként legalább any­­nyira gyakori, mint az ellenállás. Sok he­lyütt megértik már, hogy az író-szociográ­­fus végeredményben szövetségese a helyi szerveknek. Végh Antal könyvének az a fő tanulsága például, hogy a hátrányos helyzetű, elmaradott vidékekre arányta­lanul többet kell költeni, beruházni, ne­hogy még jobban elmaradjanak a fejlet­tebb tájegységek mögött. Mint köztudott, a helybeli vezetők eleinte nehezen értet­ték meg ezt a kézenfekvő igazságot. — Megjegyzem, senki sem feltételezheti, hogy egy-egy jelenség megítélésében csak a messziről jött, s a problémákat kívülről szemlélő írónak lehet igaza. Az elfogulat­lan külső szemlélettel joggal szembe ál­lítható a helyi tapasztalat. Az ellentétek gyakran a kétféle aspektus összeütközésé­ből adódnak. Végül annyit még e konflik­tusokról, hogy egyre inkább éreznie kell az író-szociográfusnak a tényekkel, a való­ság pontos regisztrálásával kapcsolatos fe­lelősségét. Az igazság és a pontosság ugyanis szinte szinoním fogalmak, első kötet felszabadulásunk negyedszáza­dos évfordulójára, a 25., befejező kötet a 30. évfordulóra lásson napvilágot. Válto­zott-e azóta az eredeti koncepció? — Annak idején mintegy 15—16 író kez­dett szervezkedni a sorozat megírására. Egyesek közülük — mint láttuk — megír­ták művüket, mások még gyűjtik az anya­got, és azóta is­ új­ab­bak csatlakoztak hoz­zájuk. A sorozat képe menet közben vál­tozik. Az mindenesetre biztos, hogy nem fejezzük be a sorozatot 1975-ben. Újabb és újabb köteteket adunk ki. Amíg csak lesz vállalkozó író a magyar élet tájainak, ré­tegeinek írói bemutatására, gondjaink s eredményeink „felfedezésére”. N. Sándor László A műfaj kisugárzása . Ez tehát az eddigi munka társadalmi tanulsága. Adódhatnak azonban másfajta konzekvenciák is. Annak idején az irodal­mi kritika oldaláról is sokan kétségbe vonták a szociográfiai irodalom művelésé­nek időszerűségét. Milyen tanulságai van­nak az eddig ön által ismert anyagnak ebben a vitában? — Az mindenesetre újra bebizonyoso­dott, hogy a szociográfia műfajában lehet értékes irodalmi műveket létrehozni. E te­kintetben a vita eldőlt. Fontos eredmény­nek tekinthető, hogy a szociográfia kisu­gárzik az egyéb műfajokra. Tapasztaljuk az első eredményeit annak, hogy az írók a szociográfiai munkában szerzett élmé­nyeiket, információikat más műveikben is felhasználják.­­ Végül: a Magyarország felfedezése sorozatot 1969-ben kezdeményezte az író­­szövetség. Azt a célt tűzték ki, hogy az Átugorva az események időrendjét, a végén kezdem. A „Magyar nap”, ahogy barátaink tréfásan a pénteket ne­vezték, nemcsak számunkra volt jelen­tős. Jancsó Miklós filmje, a Még kér a nép, a visszhang után ítélve, a fesztivál eddigi programjában objektíve is kima­gasló helyet foglal el. „Jancsóval az érték márkája jelent meg a fesztiválon — írja a Nice-Matin. — Filmjében a fesztivál megtalálta a ren­dezőt, akit várt: a szimbolizmus és a szépség varázsának művészét.” A Ma­gyarországon is ismert vita ezen az elis­merésen túl kezdődik. Mert mi tagadás, a világ,itt is „két táborra szakadt”, pro és kontra jancsóisták szenvedélyes tá­borára. A Figaro például, minden tiszte­let, méltánylás mellett sem tud elegendő újat felfedezni Jancsó stílusában. Úgy véli, „nemcsak a kamera, Jancsó is szün­telenül körbeforog”. Francois Maurin azonban az Humanitéban éppen fordítva látja: számára a film rendkívül szemé­lyes mű, mely az Égi bárány folytatása, de sokkal érettebb formában, mert „a szép­ség ezúttal sohasem megy a mondandó rovására, éppen ellenkezőleg, alátámaszt­ja azt”. A film francia címe: Vörös zsoltár, és a kritikusok legtöbbje ebből a formából: a zsoltár, a himnusz, a metaforákban és csodálatos emberekben gazdag népi bal­ladák formájából eredezteti a film tartal­mi újdonságát is. „Jancsó világának el­nyomottai felszabadulnak — írja az Aurore —, nem kiszolgáltatott áldozatok többé, hanem szenvedélyes lázadók, ez adja költészetének új vonását.” Ha azt mondják, hogy Jancsó mestere a kompo­zíciónak, a hosszú beállításoknak, a ko­reográfiává alakított mozgásoknak, ha­gyományokkal szakító stílusát hangsú­lyozzák, mely a drámai sűrítés kivételes eszköze lesz. Már csak babonából sem jósolok sem­mit, de álljon itt a javunkra igazán nem elfogult lap, az Aurore zárómondata: „Fesztiválról fesztiválra követhettük Jan­csó töretlen fejlődését, anélkül, hogy va­laha is díjat kapott volna. Itt az idő jó­vátenni ezt a mulasztást, mert ez a film valóban remekmű. Talán a csúcsa egy rendező pályájának.” Klem panasznak, mentegetőzésnek szá­­n­­ nem, de Cannes az idén igazán eről­tetett menet. A reggel 9-től kezdődő, éjjel 2-ig tartó megszakítatlan program nem­csak elfárasztja, hanem közömbösíti is a szegény kritikust. Ami néhány éve még szenzáció volt: a szexuális merészség, a horrortémák, vagy a politikai tiltakozás, ma már megszokott motívumok, melyek­kel a normál produkciókban is bősége­sen találkozunk. Ami a szexet és a hor­rort illeti: nem is kell megnézni a Kan­nibál görlök, az Övön alul vagy a Nem eszem meg az anyámat című filmeket ahhoz, hogy az ott — a címek alapján is — elképzelhető képeket vásznon lássuk. Előfordulnak a legszokványosabb ameri­kai vagy japán föld alatti, underground filmekben, olasz vígjátékokban, vagy a skandináv pszichológiai drámákban is. Mindez bizonyára egy természetesebb és szabadabb szemléletet is eredményezhet­ne, előítéletek és tabuk félretolását —de mit nevezünk természetesnél!? Az ösztö­­nösséget, vagy a fegyelmet is, az alkal­mazkodási készséget, vagy csak a társa­dalomtól való menekülést? Sidney Pollack nagyszabású, lenyűgöző méretekre komponált westernje önfeled­ten fordul a természet csodálatos világa felé. A Rocky Mountains, a Sziklás Hegy­ség végtelen zöld tájaira, ember nem lát­ta szűz erdőségeibe vezeti hősét, egy gyönyörű szőke, áthatóan kék szemű, ma­gányos harcost, aki a természet minden vadságával dacolva, barbár indiánokkal szembeszállva lovagol két és fél órán ke­resztül az istenadta szépséges díszletek, a legszívhezszólóbb zene közepette. Ennyi megható fenség után bizony frissítő volt a kanadai Gilles Carle költői humora, a természetes életformát egy­szerre vállaló és megkérdőjelező iróniá­ja. A Bernadette igazi arca saját vallo­mása szerint sem más, mint modern wes­tern. A szépséges Bernadette hadat üzen a jóléti társadalomnak, és egy isten háta mögötti farmon próbálja megteremteni a teljes, zavartalan szabadságot. Vegetáriá­nus lesz, otthona és szíve mindenki szá­mára nyitva van, kis malacokat és elha­gyott gyerekeket nevel, bolondos öreg urakat istápol. Kell-e mondani, hogy mindez mégis balul üt­őd, és Bernadette lázadása, jósága nem váltja meg a vilá­got? A szabadság paradicsomát nem si­kerül megteremtenie. De ki hát ez az asz­­szony? Szent vagy forradalmár, prosti­tuált vagy gyengéd családanya? Berna­dette mindez egyszerre, mert a film el­ragadó játékként, mint felnőtteknek szó­ló fanyar mesét adja elő szelíd tanítását: a józan igazság és a derűs képzelet hatá­rán. Igazi vígjáték eddig egy volt, az olasz­­ Mini, a becsületében sértett­­vasmun­kás. De egyben ez az első, amely a kri­tika részéről még az udvarias elnézést sem tudta kiérdemelni. Joggal. Egy szi­cíliai piac zsibvásárának zajossága, har­­sánysága, semmi e film mozgalmas mér­­téktelenségéhez képest. Patron patronra halmozódik a maffiától a „válás olasz módra”, a bigámia, a politikai pamfletek­ ismerős kliséiig., de eleinte nevetünk is, hamar elfogy a türelmünk: mintha a tu­risztikai folklorizmus rikító souvenir­jeivel vettek volna körül. A francia Pialat viszont Nem öregszünk meg együtt című filmjében éppen for­dítva: a mozipatronok minden csábítását messzire el akarta kerülni. Annyira, hogy szerény hétköznapi háromszögdrámáját a tökéletes jelentéktelenségig sikerült de­­dramatizálni. Filmje egy szerelem elfá­radásának, lassú kimerülésének tudato­san banális története, pontos, ezerszer is­mert részletek aprólékos felvonultatása: mondatok, nézések, sírások és kibékülé­sek — nincs egyetlen mozzanat, ami meg­lephetne. Ez az a film, amely után min­denki sóhajtva magára gondol, egy csepp önsajnálattal és rosszkedvvel: a szerel­mek elmúlását és a megoldatlanságát azonnal a megoldhatatlanság nagy, pate­­tikus közhelyébe emelve. Maradnak a színészek: Marlene Jobert, Jean Janne, Macha Meril, akik olyan jók, hogy már észre sem vesszük őket. P­olanskiról szomorúbbat nem mondha­­­­tok, minthogy Macbethje nem lett Po­lanski Macbethje. Gondolhatnánk ezek után, hogy talán így, Shakespeare-é ma­radt. De ez sem igaz. Ha Polanski sem­mit sem tudott hozzáadni a klasszikus drámához, akkor a vásznon megelevení­tett történet egyszerű, véres képes króni­ka maradt, melyből a múlt és a jelen, a földön túli és a földi szerelmek mind­egyike megbocsáthatatlanul hiányzik. Bíró Yvette Cannes-i telefonjelentés Még kér a nép­f elismerések, viták Az első lépés Régóta húzódó — közművelődésünk fej­lődésével összefüggő — probléma megol­dásához jelenti a kezdeti, első lépést a teg­nap kapott hír. Szeptembertől Szombathe­lyen — a pécsi tanárképző helyi tagozatá­nak keretében — főiskolai szintű, tanári szakkal párosított, népművelő-könyvtáros képzés indul. Igaz, egyelőre csak nappali tagozaton és mindössze kétszáz, már régebben jelent­kezett, dunántúli fiatalnak áll nyitva e kedvező lehetőség. De az elgondolás előre­vetíti a jövő közművelődés irányítójának képét, aki egy személyben ért az ifjúság — és szüleik, a dolgozó rétegek nevelésé­hez is. Szóvá se tennénk a dolgot, ha nem len­ne ma még az ilyenekben — különösen vi­déken — igen nagy hiány! G. Sz. L.

Next