Magyar Hírlap, 1972. május (5. évfolyam, 120-149. szám)

1972-05-14 / 132. szám

Magyar Hírlap IRODALOM - MŰVÉSZET 1972. MÁJUS 14. VASÁRNAP 11 ­ Hámos György: a Gondolatok a sorrendről H­osszú évek tapasztalatai arról győztek meg: a sorrenddel van a legtöbb baj. Figyeljék meg, a legna­gyobb kellemetlenségek, a legsúlyosabb bánatok, de még az egyszerűbb bosszú­ságok is abból keletkeznek, hogy a sorrend szerencsét­lenül felcserélődött. Nem kí­vánok a kérdésben társadal­milag elmélyülni, csak ép­pen figyelmeztetem az ol­vasót egy jellemző közmon­dásra: „Akinek az isten hi­vatalt adott, észt is ad hoz­zá.” Isten tehát előbb adta a hivatalt, s csak azután az észt. Szinte érthetetlen, miért nem fordított sorrend­ben tette. Igazán nem kö­zömbös, hogy a hivatal ado­mányozása után mennyi idővel látta el ősszel a hi­vatal betöltőjét. Megnyugvással szoktam az újságban olvasni, hogy az ilyen sorrendi zavarok nemcsak miránk jellemzőek. Egyik ország sincs védve tő­lük. Rövid időn belül har­madszor olvasok híradást arról, hogy ausztriai börtö­nökből veszedelmes rabok szöktek meg. „Alig néhány hónappal a steini börtön­ből történt rabszökés után -­­ olvasom fejcsóválva — újabb vakmerő szökés tart­ja izgalomban az osztrák hatóságokat. Ezúttal a Graz melletti karlaui börtönből nem mindennapi módon tá­vozott két gyilkos. A csak­nem százéves régi börtön­épület tatarozásakor, a munkások által otthagyott szerszámok segítségével Herman Fidi és Peter Flatt­­ner gyilkosok elfűrészelték cellájuk ablakrácsait, s le­pedőkből font kötélen az udvarra ereszkedtek. A két rab, átjutva a börtönfalon, a G 41,3­32 rendszámú Fiat kocsival Bécs felé elrobo­gott.” Eddig a hír első ré­sze, amely alaptémámról még keveset mond ugyan, de néhány hazai párhuzama miatt érdemes szemügyre venni. A kisebb szerszámok kezelése nálunk is elég sok panaszra ad okot, de azért olyan kedélyes magyar munkást el sem tudok kép­zelni, aki reszelőjét, fűrészét s egyéb szerszámát éppen egy börtöncellában hagyja el. Azt viszont már az itt­honi viszonyok közt is le­hetségesnek tartom, hogy a szökés szemtanúi — mint ol­vasom — annyira elálmél­­kodtak a csinos Fiat kocsin, hogy még a rendszámát is megjegyezték. Csak éppen arra nem gondoltak, hová siet a börtönfalról lepedőn lemászó két fiatalember a csinos kocsin. A vizsgálatot lefolytató igazságügyi szervek megál­lapításai teljes mértékben igazolják az „elvétett sor­rendekről” előbb kifejtett elméletemet. A vizsgálat ugyanis a következőkben summázta a szökés okát: „A karlaui börtönben a most folyó felújításnál a börtön­­rácsok kicserélését takaré­kossági okokból elhagyták. Ezért tudott a két gyilkos a cellából könnyen kijutni.” Ha nem tévedek, a százéves börtönök teljes renoválásá­hoz azért fogtak hozzá, mert a rossz börtönviszo­nyok hamarabb késztetik szökésre a rabokat, mint a jó börtönviszonyok. A teljes felújítás során a karlaui börtön valószínűleg igen la­kályos lett. Hamarjában el sem tudom képzelni, mi mindent építettek bele, ami a költségvetési keretet any­­nyira kimerítette, hogy rácsra már nem futotta. Bár börtöntatarozási ügyek­ben teljesen laikusnak ér­zem magam, sorrendi elmé­letemre hallgatva — én bi­zony a felújítást a rozoga rácsok kicserélésével kezd­tem volna. Mert bármilyen tiszta, rendes, világos és egészséges is egy börtön, a rab mégis csak azért marad benne, mert erősek a rá­csok. Máskülönben kijön, mint ez a két gyilkos is. Nincs az az elmés belsőépí­tészeti megoldás, vagy kel­lemes társaság, mely vissza tudná tartani. Most aztán kereshetik drága pénzen a szökevényeket , mert meg­spórolták a rácsot. Láthat­juk: a helytelen takarékos­ság is a hibás sorrend kö­vetkezménye, elméletem életrevalóságát most egy hazai példával szeretném bizonyítani. Az előbbinek éppen az ellen­kezőjével, egy nagyon fon­tos, szép, rendkívül humá­nus és nélkülözhetetlen in­tézményünk munkájával. Érdekes tudósítást olvastam a budapesti éjszakai orvosi ügyeleti szolgálatról. Neki köszönhető, hogy a város éj­szaka biztonságban érzi ma­gát, már ami a betegségek váratlan támadását illeti. Az éjszaka orvosai hihetet­len erőfeszítéssel és áldozat­­készséggel, aránylag rövid idő alatt mindenkinél meg­jelennek, aki rosszullétét te­lefonon bejelenti. Mondha­tom, nyugodtabban alhatnak a betegségtől fenyegetettek, mint azok az egészségesek, akik olyan dolgok miatt for­golódnak ágyukban, me­lyekre még nincs biztonsági szolgálat. Legutóbb ennek a kitűnő intézménynek a munkáját abból a szempontból vizs­gálták meg, hogyan lehetne még hatásosabbá tenni. Itt is felfedeztek javítanivalót. Talán mondanom sem kell: ez is sorrendi kérdés. Hadd idézek a cikkből: „A vizs­gálat feltárt egy feltűnő je­lenséget : az ügyeletet állan­dóan vállaló 259 orvos kö­zött 36 a belgyógyász, 22 a sebész, a többi: kórboncnok, röntgenes, ortopéd és sze­mész. Ez a szakmai össze­tétel — állapítja meg — nem egészséges, mert az ügyeletre szoruló betegek túlnyomó többsége belgyó­gyászati, kisebb része sebé­szeti ellátást igényel.” T­ehát megint az történt,­­ hogy nem ügyeltek elég­gé a fontossági sorrendre. Az előbb felsoroltak mind nagy tudományos felké­szültséget kívánó, nélkülöz­hetetlen orvosi szakágak. De éjszaka nem ebben a sorrendben van szükség rá­juk. Ortopéd orvosaim számtalanszor gyógyították meg kificamodott bokámat, meghúzódott inamat, mesze­sedő gerincemet. Már szin­te csodákra képesek. De éj­szaka még nem volt szívem bármelyiket is magamhoz hívni. Gondolkodom, elkép­zelhető-e, hogy valakin­él idején annyira erőt vesz a bokasüllyedés, hogy az ügyelet segítségét kéri. Va­lószínűtlen. Talán egy alvajáró kezdte a dolgot, aki felhívta az ügyeletet, hogy a holdfény­ben a háztetőn holdkórosan sétálva, megrándult a bo­kája, s ilyen állapotban nem tud tovább alvajárni. Ezt a szolgálatot valószínűleg ak­kor vezették be. És a sze­mészt? Az embernek éjsza­ka úgyszólván alig van szüksége a szemére. Csak az történhetett, hogy egy hipo­­­chonder felébredt éjjel, s­ megrémülve attól, hogy nem lát semmit, felhívta a sze­mészetet. A röntgenest azonban — bárhogy töröm is a fejem — nem tudom megfejteni. Ki az, aki hir­telen szükségét érzi annak éjjel, hogy azonnal átvilá­gítsák ... S végül: a kór­boncnokok. Ne higgyék, hogy haragszom rájuk. Nagy tudósok ők, az orvos­­tudomány rengeteget kö­szönhet nekik. Mégis, ha rosszul leszek éjjel, s nem egy belgyógyász, hanem egy kórboncnok keres fel — el­kedvetlenedem. Valószínű­leg azért, mert ilyen kényes vagyok a sorrendre. — NE CSINÁLJ BELŐ­LEM maskurát.. . ! — szólt ingerülten anyám, amikor elmondtam neki, hogy nem­csak időtöltésből kérdezge­tem, hanem azért, mert könyvet akarok írni róla. Meg kell hát ismernem, hi­szen olyan keveset voltunk együtt. — Rólam ... ? — Emlék­szem, itt én rezzentem meg. Mert amíg kimondta ezt az egy szót, belül igen sok idő telt el, igen sok képet vágott és dobált összevissza az em­lékezés. Az is különös, hogy az ember az anyjának mondja: meg akarom is­merni. Mindenképpen suta szöveg, de ő ezt nem vette észre. — Igen — válaszoltam. — Majd mit szólnak az emberek a faluban ? — kér­dezte meg, de ebben az is benne volt, hogy ez micsoda szégyen. Szavai hangsúlyá­ból rezdült ez ki. Halkan magyarázni kezdtem, hogy nem szégyen az. Sokan örül­nének, ha könyvet írnának róluk. — Hát írj akkor azokról! — vágta el a beszélgetést, majd enyhültebben hozzá­tette. — Jól néznék ki, ha mindent kiteregetnénk! Még hogy a faluban szélté­­ben-hosszában erről beszél­jenek. Kissé megmérgedtem. — Nemcsak a faluban, az országban is! GYANAKODVA MEG­ÁLLT. Azt hiszem azon töprengett, hogyan is van ez? — Az országban? — le­vette szemüvegét, kendője csücskében megtörülgette a tizenhárom dioptriás len­csét, majd visszatette. Deázs ujja minduntalan megakadt kiboruló hajában, amit a­ kórházban rövidre vágtak.“ Ó, gondoltam, a szemüve­gesek egyformán húzzák az időt. Babrálnak látóeszkö­zükkel, mintha az lenne ab­ban a pillanatban a legfon­tosabb. De közben fürgén jár az agyuk. Jobb is, ha nem látnak kifelé, belülre kell ilyenkor figyelni. Egyébként is, ő szemüveg nélkül csaknem teljesen vak. Egyik reggel megfigyel­tem, hogy amikor az aszta­lon kereste a szemüvegét, nem is oda nézett. Tekin­tete a falon volt s hagyta, hogy ujjai matassanak, visszaszorított türelmetlen­séggel. Elakadt bennem a szó. Ó, női, emberi hiúság! Egyik versemben leírtam vele kapcsolatban a félvak szót, később sokáig tartott, amíg valamiképpen kima­gyaráztam magam, így tudtam meg, hogy elolvassa könyveimet. — Igen, az egész ország­ban elolvassák ... — této­váztam. — De megeshet, hogy a faluba mégse jut el a könyv... — kapkodtam, újra el akartam jutni hozzá a szavak ösvényén. De hát ki ismeri az emberhez ve­zető útvesztőket? Erre szin­te felfortyant. — Miért ne jutna el? — Nem azt mondtam, hogy ... — közbevágott. — Nem rendes könyv lesz az! — Miért ne lenne? — Ha nem jut el a faluba se ... PERCEKIG NÉMÁN sé­táltunk. Csak a fenyőfák jellegzetes szélfésülő suso­­gása hallatszott. Leültünk a megszokott helyünkre, egy rönkökből tákolt padra. Már féltem, hogy aznapra végleg bezárult. Talán nem is baj, vigasztaltam magam szégyenkezve. Hiszen úgy beszélek vele, mintha val­latnám. Magam is megret­tenek a kimondott kérdé­sektől. De ezek a megfigye­lések szép lassan engemet is megváltoztattak, önkén­telenül is igyekeztem óva­tosan körüljárni mindazt, amire kíváncsi voltam. Azon az említett reggelen sem vette észre, hogy a ke­ze közelébe csúsztattam a szemüveget, amikor már láttam, hogy már kezdi el­veszíteni a türelmét. Aztán úgy tett, mint akinek nem fontos az egész, mint aki nem is igyekezett gyorsan megtalálni. Hanyagul fogta, majd hosszasan igazgatva tette föl. S mintha csak ezt mondta volna: „Látod, fiam, megtaláltam. Nem va­gyok én vak, sem félvak, csak éppen van szemüve­gem. Ennyi az­ egész ...” Arcáról és mozdulataiból olvastam ki mindezt. Újra sétálni kezdtünk a szanatórium nagy kert­jé­ben. Megpróbálkoztam olyan kérdésekkel, amiket aznapra feljegyeztem ma­gamnak. Szívesen válaszol­­gatott, akárcsak azokban a véget nem érő kukoricások­ban, mások földjén, ahol harmadában vállalt kapá­lást s ahova a régi-régi nya­rakban olykor vele mentem. — Mit gondol, mióta él­nek itt magyarok? — Mióta ... ? — eltűnő­dött. — Várjál csak... — amíg a válaszokra készült, meghatódva néztem, mert most hatvankét éves korá­ban is szomjas a tudásra és büszke arra, amit tud. — Mikor is jött be az az izé ... Árpád? Hány száz éve? — Igen. Árpád... — mondtam, s folytattam vol­na, de közbeszólt. — Tudom én! Ne félj. Olvastam a télen ... Azt is, hogy lóháton jött be az öreg. — Igen, igen — bólogat­tam és igyekeztem vissza­szorítani a nevetést, a mo­solyt a bőr alá. Nézett rám. — Nahát, mikor? — vá­rakozóan és kíváncsian várt. — Ezer éve — mondtam. — Ezer... ? Már annyi lenne ... ? — ezen is eltű­nődött. Nekem meg hirte­len eszembe jutott valami ez­zel a kérdéssel kapcsolat­ban. Úgy gondoltam, erre már nem tud válaszolni. — Anya, tudna mondani a magyarral rokon népet? — Hát hogyne ... — kap­ta föl a fejét. — A finnek, fiam. Azt mondják, a fin­nek rokonok. A DUNÁRÓL AZT HIT­TE, Magyarországon ered, a Balatonról, hogy több száz kilométer hosszú. Aztán, ha több dolgot nem tudott, el­kedvetlenedett. Szótlanul sétáltunk. Eltettem a jegy­zetfüzetet. Azt hittem arra a napra vége az „interjú­nak”, amikor megszólalt. — Miért nem apádról írsz? Hohó! Hát ezen gondol­kodik még mindig? — Én magáról akarok — mondtam, aztán arról be­széltem, hogy róla majd ké­sőbb. Csóválta a fejét. Hosz­­szan nézett, szeme nagynak látszott a lencse mögött. — Szégyelled, ugye? — kérdezte szelíden. — Nem, nem. Dehogy! — tiltakoztam belevörösödve. Pedig ... Gyor­san más té­mára akartam ugrani. Ez az idő- és emlékváltás okozta kölcsönös meglepetésünket végül is arra a napra. NAPFÉNYES DÉLELŐTT világosodott meg bennem s a szülői ház ajtaja előtt vi­­rágbaborult kajszibarack fa. Széttárt ágai fölnyúltak a kis szőlőlugas fölé. A dél­nek néző, nyitott ajtón is behasadt a nap fénye. Fer­de csík hasal emlékezetem­ben a konyha kövéig. A házban sürgés-forgás volt és hangzavar. Valami vesze­kedés is rémlik. Egyetlen szóra sem emlékszem, de mint kiderült, nem is emlé­kezhetek, hiszen két éves múltam valamivel. De a mozgás élesen él bennem: a hátsó kis szobából ágyne­műt hordtak ki az udvarra áttetsző alakok, s minden­féle csomagokat, bútordara­bokat. Én a konyhai nyo­­szolyán álltam és sírtam. Hosszú pendely volt raj­tam. A torkom is emlékszik a harminchárom év előtti keserűségre. Síró csuklások között egyre azt ismételget­tem, hogy én maradok, en­gem ne vigyenek el. •— Nahát! — anyám hitet­lenkedve nézett rám. — Ez 1939-ben volt! Akkor köl­töztünk el apáddal öreg­­anyádéktól... — Csak állt és fürkészte az arcomat. De én ezt nem mástól hallot­tam, a sejtek mélységes mé­lyein lappang ez az emlék. — Harminckilencben? Hiszen akkor alig múltam két éves. — Hogyan is ... ? — Iz­galomba jött. — Te szilvesz­ter este születtél. — Igen, 1935 szilveszter este, de hivatalosan 1936. január elsején. Ezt írták az anyakönyvbe. — Eezt? — csodálkozott. — Nem is tudtam. Nekem pedig eszembe jutott, hogy nem tudom anyám születés­napját. — Maga mikor született? — Nem lepődött meg. — Ezerkilencszázkilenc­­ben ... — mondta, aztán el­hallgatott. — Milyen hónapban, há­nyadikán? — újra rám csil­lant a kendővel ívelt, egye­nes, magas homloka alól a vastag lencse és a homályos, egyensúlyozó lencse, hiszen egyik szemével csak a fényt érzékeli. Nézett, elborult az arca, akárcsak gyerekko­romban, ha kitépdestem a kukoricát, mogorva lett és mérgesen válaszolt. — A fene tudja ... ! — NEM TUDJA...? — megint a szemüvegét igaz­gatta, pedig nem volt azzal semmi baj. — Már hogyne ... Várj csak! Azt hiszem június húsz, mert apád júliusban született. Azt sose felejtem el ... — sóhajtott. — Július tizenharmadikán, pénteken. Ezt én is tudtam, a péntek és a tizenhárom miatt. Kiss Dénes:­­PÉNTEK, TIZENHÁROM Szabó J. György: Üvegkompozíció Hegedűs Zoltán: rfr .! Visszhang egy ifjúkori versre Naponta magamat a halálhoz szoktatnom, mint egykor, ifjan, zordan, már nem kell — az övé vagyok egészen. Harsogó nap tüze nem keveredik koromban, már az az óra jön, mely örökre kiátkoz, most az jön, arra kell állanom készen. Ő, hogyan is? Lám, csak most kerülök zavarba, mikor már itt van, megfoghatatlanul is a bordák szuvas rácsai közt az egyszeri, az örök halál, melyre többé a kamaszlázadó álmok se hordják tövises virágaikat, fény, zaj többé nem zavarja, néma, mint anyám testén a rögök...

Next