Magyar Hírlap, 1972. május (5. évfolyam, 120-149. szám)
1972-05-14 / 132. szám
Magyar Hírlap IRODALOM - MŰVÉSZET 1972. MÁJUS 14. VASÁRNAP 11 Hámos György: a Gondolatok a sorrendről Hosszú évek tapasztalatai arról győztek meg: a sorrenddel van a legtöbb baj. Figyeljék meg, a legnagyobb kellemetlenségek, a legsúlyosabb bánatok, de még az egyszerűbb bosszúságok is abból keletkeznek, hogy a sorrend szerencsétlenül felcserélődött. Nem kívánok a kérdésben társadalmilag elmélyülni, csak éppen figyelmeztetem az olvasót egy jellemző közmondásra: „Akinek az isten hivatalt adott, észt is ad hozzá.” Isten tehát előbb adta a hivatalt, s csak azután az észt. Szinte érthetetlen, miért nem fordított sorrendben tette. Igazán nem közömbös, hogy a hivatal adományozása után mennyi idővel látta el ősszel a hivatal betöltőjét. Megnyugvással szoktam az újságban olvasni, hogy az ilyen sorrendi zavarok nemcsak miránk jellemzőek. Egyik ország sincs védve tőlük. Rövid időn belül harmadszor olvasok híradást arról, hogy ausztriai börtönökből veszedelmes rabok szöktek meg. „Alig néhány hónappal a steini börtönből történt rabszökés után - olvasom fejcsóválva — újabb vakmerő szökés tartja izgalomban az osztrák hatóságokat. Ezúttal a Graz melletti karlaui börtönből nem mindennapi módon távozott két gyilkos. A csaknem százéves régi börtönépület tatarozásakor, a munkások által otthagyott szerszámok segítségével Herman Fidi és Peter Flattner gyilkosok elfűrészelték cellájuk ablakrácsait, s lepedőkből font kötélen az udvarra ereszkedtek. A két rab, átjutva a börtönfalon, a G 41,332 rendszámú Fiat kocsival Bécs felé elrobogott.” Eddig a hír első része, amely alaptémámról még keveset mond ugyan, de néhány hazai párhuzama miatt érdemes szemügyre venni. A kisebb szerszámok kezelése nálunk is elég sok panaszra ad okot, de azért olyan kedélyes magyar munkást el sem tudok képzelni, aki reszelőjét, fűrészét s egyéb szerszámát éppen egy börtöncellában hagyja el. Azt viszont már az itthoni viszonyok közt is lehetségesnek tartom, hogy a szökés szemtanúi — mint olvasom — annyira elálmélkodtak a csinos Fiat kocsin, hogy még a rendszámát is megjegyezték. Csak éppen arra nem gondoltak, hová siet a börtönfalról lepedőn lemászó két fiatalember a csinos kocsin. A vizsgálatot lefolytató igazságügyi szervek megállapításai teljes mértékben igazolják az „elvétett sorrendekről” előbb kifejtett elméletemet. A vizsgálat ugyanis a következőkben summázta a szökés okát: „A karlaui börtönben a most folyó felújításnál a börtönrácsok kicserélését takarékossági okokból elhagyták. Ezért tudott a két gyilkos a cellából könnyen kijutni.” Ha nem tévedek, a százéves börtönök teljes renoválásához azért fogtak hozzá, mert a rossz börtönviszonyok hamarabb késztetik szökésre a rabokat, mint a jó börtönviszonyok. A teljes felújítás során a karlaui börtön valószínűleg igen lakályos lett. Hamarjában el sem tudom képzelni, mi mindent építettek bele, ami a költségvetési keretet anynyira kimerítette, hogy rácsra már nem futotta. Bár börtöntatarozási ügyekben teljesen laikusnak érzem magam, sorrendi elméletemre hallgatva — én bizony a felújítást a rozoga rácsok kicserélésével kezdtem volna. Mert bármilyen tiszta, rendes, világos és egészséges is egy börtön, a rab mégis csak azért marad benne, mert erősek a rácsok. Máskülönben kijön, mint ez a két gyilkos is. Nincs az az elmés belsőépítészeti megoldás, vagy kellemes társaság, mely vissza tudná tartani. Most aztán kereshetik drága pénzen a szökevényeket , mert megspórolták a rácsot. Láthatjuk: a helytelen takarékosság is a hibás sorrend következménye, elméletem életrevalóságát most egy hazai példával szeretném bizonyítani. Az előbbinek éppen az ellenkezőjével, egy nagyon fontos, szép, rendkívül humánus és nélkülözhetetlen intézményünk munkájával. Érdekes tudósítást olvastam a budapesti éjszakai orvosi ügyeleti szolgálatról. Neki köszönhető, hogy a város éjszaka biztonságban érzi magát, már ami a betegségek váratlan támadását illeti. Az éjszaka orvosai hihetetlen erőfeszítéssel és áldozatkészséggel, aránylag rövid idő alatt mindenkinél megjelennek, aki rosszullétét telefonon bejelenti. Mondhatom, nyugodtabban alhatnak a betegségtől fenyegetettek, mint azok az egészségesek, akik olyan dolgok miatt forgolódnak ágyukban, melyekre még nincs biztonsági szolgálat. Legutóbb ennek a kitűnő intézménynek a munkáját abból a szempontból vizsgálták meg, hogyan lehetne még hatásosabbá tenni. Itt is felfedeztek javítanivalót. Talán mondanom sem kell: ez is sorrendi kérdés. Hadd idézek a cikkből: „A vizsgálat feltárt egy feltűnő jelenséget : az ügyeletet állandóan vállaló 259 orvos között 36 a belgyógyász, 22 a sebész, a többi: kórboncnok, röntgenes, ortopéd és szemész. Ez a szakmai összetétel — állapítja meg — nem egészséges, mert az ügyeletre szoruló betegek túlnyomó többsége belgyógyászati, kisebb része sebészeti ellátást igényel.” Tehát megint az történt, hogy nem ügyeltek eléggé a fontossági sorrendre. Az előbb felsoroltak mind nagy tudományos felkészültséget kívánó, nélkülözhetetlen orvosi szakágak. De éjszaka nem ebben a sorrendben van szükség rájuk. Ortopéd orvosaim számtalanszor gyógyították meg kificamodott bokámat, meghúzódott inamat, meszesedő gerincemet. Már szinte csodákra képesek. De éjszaka még nem volt szívem bármelyiket is magamhoz hívni. Gondolkodom, elképzelhető-e, hogy valakinél idején annyira erőt vesz a bokasüllyedés, hogy az ügyelet segítségét kéri. Valószínűtlen. Talán egy alvajáró kezdte a dolgot, aki felhívta az ügyeletet, hogy a holdfényben a háztetőn holdkórosan sétálva, megrándult a bokája, s ilyen állapotban nem tud tovább alvajárni. Ezt a szolgálatot valószínűleg akkor vezették be. És a szemészt? Az embernek éjszaka úgyszólván alig van szüksége a szemére. Csak az történhetett, hogy egy hipochonder felébredt éjjel, s megrémülve attól, hogy nem lát semmit, felhívta a szemészetet. A röntgenest azonban — bárhogy töröm is a fejem — nem tudom megfejteni. Ki az, aki hirtelen szükségét érzi annak éjjel, hogy azonnal átvilágítsák ... S végül: a kórboncnokok. Ne higgyék, hogy haragszom rájuk. Nagy tudósok ők, az orvostudomány rengeteget köszönhet nekik. Mégis, ha rosszul leszek éjjel, s nem egy belgyógyász, hanem egy kórboncnok keres fel — elkedvetlenedem. Valószínűleg azért, mert ilyen kényes vagyok a sorrendre. — NE CSINÁLJ BELŐLEM maskurát.. . ! — szólt ingerülten anyám, amikor elmondtam neki, hogy nemcsak időtöltésből kérdezgetem, hanem azért, mert könyvet akarok írni róla. Meg kell hát ismernem, hiszen olyan keveset voltunk együtt. — Rólam ... ? — Emlékszem, itt én rezzentem meg. Mert amíg kimondta ezt az egy szót, belül igen sok idő telt el, igen sok képet vágott és dobált összevissza az emlékezés. Az is különös, hogy az ember az anyjának mondja: meg akarom ismerni. Mindenképpen suta szöveg, de ő ezt nem vette észre. — Igen — válaszoltam. — Majd mit szólnak az emberek a faluban ? — kérdezte meg, de ebben az is benne volt, hogy ez micsoda szégyen. Szavai hangsúlyából rezdült ez ki. Halkan magyarázni kezdtem, hogy nem szégyen az. Sokan örülnének, ha könyvet írnának róluk. — Hát írj akkor azokról! — vágta el a beszélgetést, majd enyhültebben hozzátette. — Jól néznék ki, ha mindent kiteregetnénk! Még hogy a faluban széltében-hosszában erről beszéljenek. Kissé megmérgedtem. — Nemcsak a faluban, az országban is! GYANAKODVA MEGÁLLT. Azt hiszem azon töprengett, hogyan is van ez? — Az országban? — levette szemüvegét, kendője csücskében megtörülgette a tizenhárom dioptriás lencsét, majd visszatette. Deázs ujja minduntalan megakadt kiboruló hajában, amit a kórházban rövidre vágtak.“ Ó, gondoltam, a szemüvegesek egyformán húzzák az időt. Babrálnak látóeszközükkel, mintha az lenne abban a pillanatban a legfontosabb. De közben fürgén jár az agyuk. Jobb is, ha nem látnak kifelé, belülre kell ilyenkor figyelni. Egyébként is, ő szemüveg nélkül csaknem teljesen vak. Egyik reggel megfigyeltem, hogy amikor az asztalon kereste a szemüvegét, nem is oda nézett. Tekintete a falon volt s hagyta, hogy ujjai matassanak, visszaszorított türelmetlenséggel. Elakadt bennem a szó. Ó, női, emberi hiúság! Egyik versemben leírtam vele kapcsolatban a félvak szót, később sokáig tartott, amíg valamiképpen kimagyaráztam magam, így tudtam meg, hogy elolvassa könyveimet. — Igen, az egész országban elolvassák ... — tétováztam. — De megeshet, hogy a faluba mégse jut el a könyv... — kapkodtam, újra el akartam jutni hozzá a szavak ösvényén. De hát ki ismeri az emberhez vezető útvesztőket? Erre szinte felfortyant. — Miért ne jutna el? — Nem azt mondtam, hogy ... — közbevágott. — Nem rendes könyv lesz az! — Miért ne lenne? — Ha nem jut el a faluba se ... PERCEKIG NÉMÁN sétáltunk. Csak a fenyőfák jellegzetes szélfésülő susogása hallatszott. Leültünk a megszokott helyünkre, egy rönkökből tákolt padra. Már féltem, hogy aznapra végleg bezárult. Talán nem is baj, vigasztaltam magam szégyenkezve. Hiszen úgy beszélek vele, mintha vallatnám. Magam is megrettenek a kimondott kérdésektől. De ezek a megfigyelések szép lassan engemet is megváltoztattak, önkéntelenül is igyekeztem óvatosan körüljárni mindazt, amire kíváncsi voltam. Azon az említett reggelen sem vette észre, hogy a keze közelébe csúsztattam a szemüveget, amikor már láttam, hogy már kezdi elveszíteni a türelmét. Aztán úgy tett, mint akinek nem fontos az egész, mint aki nem is igyekezett gyorsan megtalálni. Hanyagul fogta, majd hosszasan igazgatva tette föl. S mintha csak ezt mondta volna: „Látod, fiam, megtaláltam. Nem vagyok én vak, sem félvak, csak éppen van szemüvegem. Ennyi az egész ...” Arcáról és mozdulataiból olvastam ki mindezt. Újra sétálni kezdtünk a szanatórium nagy kertjében. Megpróbálkoztam olyan kérdésekkel, amiket aznapra feljegyeztem magamnak. Szívesen válaszolgatott, akárcsak azokban a véget nem érő kukoricásokban, mások földjén, ahol harmadában vállalt kapálást s ahova a régi-régi nyarakban olykor vele mentem. — Mit gondol, mióta élnek itt magyarok? — Mióta ... ? — eltűnődött. — Várjál csak... — amíg a válaszokra készült, meghatódva néztem, mert most hatvankét éves korában is szomjas a tudásra és büszke arra, amit tud. — Mikor is jött be az az izé ... Árpád? Hány száz éve? — Igen. Árpád... — mondtam, s folytattam volna, de közbeszólt. — Tudom én! Ne félj. Olvastam a télen ... Azt is, hogy lóháton jött be az öreg. — Igen, igen — bólogattam és igyekeztem visszaszorítani a nevetést, a mosolyt a bőr alá. Nézett rám. — Nahát, mikor? — várakozóan és kíváncsian várt. — Ezer éve — mondtam. — Ezer... ? Már annyi lenne ... ? — ezen is eltűnődött. Nekem meg hirtelen eszembe jutott valami ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Úgy gondoltam, erre már nem tud válaszolni. — Anya, tudna mondani a magyarral rokon népet? — Hát hogyne ... — kapta föl a fejét. — A finnek, fiam. Azt mondják, a finnek rokonok. A DUNÁRÓL AZT HITTE, Magyarországon ered, a Balatonról, hogy több száz kilométer hosszú. Aztán, ha több dolgot nem tudott, elkedvetlenedett. Szótlanul sétáltunk. Eltettem a jegyzetfüzetet. Azt hittem arra a napra vége az „interjúnak”, amikor megszólalt. — Miért nem apádról írsz? Hohó! Hát ezen gondolkodik még mindig? — Én magáról akarok — mondtam, aztán arról beszéltem, hogy róla majd később. Csóválta a fejét. Hoszszan nézett, szeme nagynak látszott a lencse mögött. — Szégyelled, ugye? — kérdezte szelíden. — Nem, nem. Dehogy! — tiltakoztam belevörösödve. Pedig ... Gyorsan más témára akartam ugrani. Ez az idő- és emlékváltás okozta kölcsönös meglepetésünket végül is arra a napra. NAPFÉNYES DÉLELŐTT világosodott meg bennem s a szülői ház ajtaja előtt virágbaborult kajszibarack fa. Széttárt ágai fölnyúltak a kis szőlőlugas fölé. A délnek néző, nyitott ajtón is behasadt a nap fénye. Ferde csík hasal emlékezetemben a konyha kövéig. A házban sürgés-forgás volt és hangzavar. Valami veszekedés is rémlik. Egyetlen szóra sem emlékszem, de mint kiderült, nem is emlékezhetek, hiszen két éves múltam valamivel. De a mozgás élesen él bennem: a hátsó kis szobából ágyneműt hordtak ki az udvarra áttetsző alakok, s mindenféle csomagokat, bútordarabokat. Én a konyhai nyoszolyán álltam és sírtam. Hosszú pendely volt rajtam. A torkom is emlékszik a harminchárom év előtti keserűségre. Síró csuklások között egyre azt ismételgettem, hogy én maradok, engem ne vigyenek el. •— Nahát! — anyám hitetlenkedve nézett rám. — Ez 1939-ben volt! Akkor költöztünk el apáddal öreganyádéktól... — Csak állt és fürkészte az arcomat. De én ezt nem mástól hallottam, a sejtek mélységes mélyein lappang ez az emlék. — Harminckilencben? Hiszen akkor alig múltam két éves. — Hogyan is ... ? — Izgalomba jött. — Te szilveszter este születtél. — Igen, 1935 szilveszter este, de hivatalosan 1936. január elsején. Ezt írták az anyakönyvbe. — Eezt? — csodálkozott. — Nem is tudtam. Nekem pedig eszembe jutott, hogy nem tudom anyám születésnapját. — Maga mikor született? — Nem lepődött meg. — Ezerkilencszázkilencben ... — mondta, aztán elhallgatott. — Milyen hónapban, hányadikán? — újra rám csillant a kendővel ívelt, egyenes, magas homloka alól a vastag lencse és a homályos, egyensúlyozó lencse, hiszen egyik szemével csak a fényt érzékeli. Nézett, elborult az arca, akárcsak gyerekkoromban, ha kitépdestem a kukoricát, mogorva lett és mérgesen válaszolt. — A fene tudja ... ! — NEM TUDJA...? — megint a szemüvegét igazgatta, pedig nem volt azzal semmi baj. — Már hogyne ... Várj csak! Azt hiszem június húsz, mert apád júliusban született. Azt sose felejtem el ... — sóhajtott. — Július tizenharmadikán, pénteken. Ezt én is tudtam, a péntek és a tizenhárom miatt. Kiss Dénes:PÉNTEK, TIZENHÁROM Szabó J. György: Üvegkompozíció Hegedűs Zoltán: rfr .! Visszhang egy ifjúkori versre Naponta magamat a halálhoz szoktatnom, mint egykor, ifjan, zordan, már nem kell — az övé vagyok egészen. Harsogó nap tüze nem keveredik koromban, már az az óra jön, mely örökre kiátkoz, most az jön, arra kell állanom készen. Ő, hogyan is? Lám, csak most kerülök zavarba, mikor már itt van, megfoghatatlanul is a bordák szuvas rácsai közt az egyszeri, az örök halál, melyre többé a kamaszlázadó álmok se hordják tövises virágaikat, fény, zaj többé nem zavarja, néma, mint anyám testén a rögök...