Magyar Hírlap, 1973. január (6. évfolyam, 1-30. szám)
1973-01-02 / 1. szám
MaGYAR Hírlap X "y.1' bft. A FORUM Hatályba lépett a bírósági és az ügyészségi törvény 1973. január 1-én hatályba lépett az igazságszolgáltatást érintő három magas szintű jogszabály. A jogalkotási programnak megfelelően, az alkotmány követelményeihez igazodóan kerültek megalkotásra a bíróság és az ügyészség szervezetének új jogszabályai: az 1972. évi IV. törvény a bíróságokról, az 1972. évi V. törvény a Magyar Népköztársaság ügyészségéről, valamint a polgári perrendtartás módosításáról szóló 1972. évi 26. számú törvényerejű rendelet. Az 1972. évi IV. törvény létrehozta az egységes bírósági szervezetet. A munkaügyi jogvitákban a vállalati döntőbizottságok által hozott határozatok ellen benyújtott kereseteket a megyénként szervezett munkaügyi bíróságok bírálják el. Ezzel megszűnt a munkaügyi vitákban az igazságszolgáltatás kettőssége. Az a kettősség, hogy korábban a vállalati munkaügyi döntőbizottságok határozatait a területi munkaügyi döntőbizottság, néhány jogvitás ügyben — főként kártérítési ügyekben — a bíróság bírálta felül. A megszűnő gazdasági döntőbizottságok feladatkörét is a bíróságok veszik át. Az új bírósági szervezet létrehozásával megvalósul az, hogy valamennyi peres eljárásban az ítélkezés irányítását egységesen a Legfelsőbb Bíróság lássa el. A bírósági törvény most szabályozta a bírák választását is. Az igazságszolgáltatás egyszerűbbé tételének további feltételeit teremtette meg a törvény azzal, hogy meghatározott ügyekben a bírósági tanács helyett ezentúl egyesbíró jár el. De minden olyan ügyben népi ülnökök közreműködésével jár el továbbra is a bíróság, ahol szükség van a dolgozók közvetlen élettapasztalatainak és véleményének érvényesítésére. A bíróválasztást az Igazságügyi Minisztériumban gondos munkával készítették elő. Elsősorban a jelenleg is bírói, munkaügyi, illetve gazdasági döntőbírói munkakörben dolgozók közül választották ki a jelölésre érdemeseket. Az előkészítő munka befejezése után az igazságügyminiszter jelölése alapján a Népköztársasági Elnöki Tanácsa választotta meg a hivatásos bírákat. A megválasztott bírákat az igazságügy-miniszter osztotta be járásbírói, munkaügyi bírói, megyei bíróság bírói, illetve tanácselnöki munkakörbe és nevezte ki a megválasztott bírák közül a bíróságok vezetőit. A megalakult munkaügyi bíróságok egyelőre a volt területi munkaügyi döntőbizottságok székhelyén működnek. A szocialista szervezetek közötti jogviták, a gazdasági perek elintézésére a megyei bíróságokon gazdasági kollégiumok alakultak. A gazdasági kollégium a gazdasági perekben ítélkező bírák testülete. A kollégiumok tagjaiból alakult ítélkező tanácsok általában ugyancsak a volt gazdasági döntőbizottságok székhelyén ítélkeznek. Egyidejűleg a Legfelsőbb Bíróságon is gazdasági és munkaügyi kollégium alakult a most a Legfelsőbb Bíróság hatáskörébe került gazdasági és munkaügyi perek elintézésére. Hasonló gondos előkészítés biztosította azt, hogy az ügyészi szervezet is január 1-től az alkotmányban megfogalmazott feladatainak, a különböző szervezetek iránt támasztott törvényességi követelményeknek és a bírósági munka támogatásának jegyében folytassa működését. Az igazságszolgáltatás szervezetének új munkastílusát, az ítélkezés hatékonyságát, gyorsaságát nagymértékben elősegítik a polgári jogi eljárás egyidejűleg hatályba lépő új szabályai is. Szolidaritási gyűlés Budapesten Szolidaritási gyűlésre került sor újév napján a SZOT rózsadombi üdülőjében. A SZOT szociálturisztikai irodájának szervezésében hazánkba látogatott mintegy 400 olasz szakszervezeti turista találkozott a Vietnami Demokratikus Köztársaság nagykövetségének képviselőivel. A lelkes hangulatú gyűlés végén Degli Innocenti, a CGIL Központi Bizottságának tagja, az ETLI alelnöke, az olasz turistacsoport nevében 500 ezer líra ajándékot nyújtott át a vietnami nép megsegítésére. Egymillió tonna Ünnepélyes csapolás az ózdi martinacélműben Az Ózdi Kohászati Üzemek martinacélművének dolgozói az év közepén határozták el, hogy minden eddigi termelési eredményüket túlszárnyalva 1972-ben egymillió tonna acélt csapolnak a rekonstrukció során újjáépített kemencékből. Vállalásukat becsülettel teljesítették. Vasárnap reggel nyolc órakor az egyes számú kemencénél dolgozó Szarancsik Sándor olvasztár brigádja az öntőüstbe engedte az egymilliomodik tonna acélt. Az anyagot az öntőcsarnokban Girászin Antal öntőbrigádja engedte a kokillákba. Az ünnepélyes aktuson részt vett dr. Bodnár Ferenc, a Borsod megyei pártbizottság első titkára, valamint Csépányi Sándor, az Ózdi Kohászati Üzemek vezérigazgatója is, aki a csapolásban részt vett két szocialista brigádvezetőnek átadta a gyár jubileuma alkalmából készült bronzplakettet. Tíz martinász kiváló dolgozó kitüntetést kapott. Az egymilliomodik tonnából készített acélöntécset a gyár történetét bemutató szabadtéri múzeumban helyezik el. Címünk: 1906 Budapest A W-'s Január 1-től postai irányítószám-rendszer Az új esztendő első országos jelentőségű eseménye: 1973. január 1-től a posta hivatalosan is életbe lépteti az irányítószám-rendszert. A múlt év utolsó hónapjaiban a küldeményeknek mintegy 20—25 százalékán már szerepelt az irányítószám. Az örvendetes tapasztalatban azonban hibák, félreértések is mutatkoznak. Sokan tévedésből úgy gondolják, hogy az irányítószám a teljes címet meghatározza, s ezért helytelenül, az utcát és a házszámot elhagyják. Ez hiba, mert az irányítószám a település, a kerület, a járás, az utolsó posta és a postafiók címét határozza meg. Az utcanévnek, házszámnak minden esetben szerepelnie kell a címben! Fontos az is, hogy az irányítószámot a településnév előtt kell feltüntetni. Sok küldő a település után írja a számot, s ezzel megint csak bonyodalmakat okozhat, mert a postai dolgozó, az elosztásnál automatikusan az irányítószámot figyeli. Az irányítószám népszerűsítéséhez és általánossá tételéhez az is hozzátartozik, hogy ne csak a címzésben, hanem a feladó címében is ott álljon az irányítószám. Az 1972. december 10-től 27-ig szünetelő propagandakampány a múlt év utolsó napjaiban újra kezdődött. Ez a fázis január 31-ig tart, amelynek során újabb ismertető szövegekkel úgyszólván naponként jelentkezik a rádió, a televízió és a sajtó. Az utcákon máris megjelentek a nagy alakú, színes plakátok, s az országban a posta 58 bélyegzőgépe is az irányítószám népszerűsítését szolgáló szöveget nyomja a küldeményekre. A holló, az irányítószám jelképe a totólottó szelvényeken is feltűnik. Az elmúlt évben nyomtatott és közreadott mintegy ötmillió füzetnek, amely a fővárosi és vidéki irányítószámokat tartalmazza, mintegy 50—60 százaléka már elfogyott. A további propaganda és tájékoztatás érdekében a debreceni Alföldi Nyomda januárban folyamatosan szállítja a füzetek utánnyomását. Még ebben a hónapban az ország különböző vidékein levő kisebb és nagyobb hivatalokba kérdőíveket juttatnak el, s egy reprezentatív felmérésben kívánnak tájékozódni az első hónap eredményéről. A tapasztalatokat a további népszerűsítési munkában hasznosítják. Noha az irányítószám-jegyzékeket tartalmazó füzeteket gondosan állították össze, a főváros néhány újonnan épült lakótömbje mellett talányos véletlenségből a Magyar Hírlap irányítószáma is kimaradt. Olvasóink ne keressék hiába, közleményünkből írják ki, akár a levelezési rovatnak, akár a szerkesztőségnek íródó levelekre írják rá: 1906 Budapest. S a válaszleveleink is az irányítószám alapján jutnak el önökhöz. Ablonczy László SZEMLÉLET A fedélzet hossza húsz, szélessége tíz ** méter — hány éves a kapitány? Első hallásra a következő találós kérdés sem tűnik sokkal értelmesebbnek: félszázezernyi árusítóhelyen, évente másfél százmilliárd forintért, sok tízezernyi fajta színű, méretű árut hoznak forgalomba — kérdés: mennyi és milyen kabátot, televíziót, kályhacsövet keresnek jövőre és tíz év múlva a boltokban? Tetézzük a hajmeresztő kérdezősködést a termelési javak képtelenségeivel: mennyi és milyen gépet, műszert, kalapácsot és bányakombájnt kér a hazai, mi több, a világpiac, most, januárban és tizenöt esztendő múltán? De nem érhetjük be még e kevéske zűrzavarral, hiszen a kérdések kérdése hátra van: vajon tizenöt év múlva csupán mai igényeik számítható szorzatával állnak majd a pulthoz a vásárlók? Vajon — vakmerő példázatunkat folytatva — nem lép-e vívóállásba a gázprogram a kályhacsőgyártással? Vajon a jövő periszkópjának látómezején nem tűnnek-e fel mindegyre ismeretlen gyártmányok, amelyek egyetlen mozdulattal ásatag emlékké változtatják elődeiket, netán a jelen egész iparágait? A találós kérdések e halmazát a történelem eszelte ki, és a válaszoktól nemzetek sorsa függ. Igen, a kor, amelyben élnünk rendeltetett, prózai döntésekké aprózza a nemzeti sorsot, a nagy ívű pátoszt efféle kályhacső-alternatívákká alakítva. Igen, a kor, amely minduntalan válaszutak elé állít, nem a lovas nomádok támadását, hanem a műanyaggyártást, ma és nálunk már nem a barikádokat, hanem a növekedési rátát avatja sorskérdéssé. Igen, a szürke hétköznapok hártyabőre alatt, észrevétlen változások metronómlüktetésével, a pultoknál felfelhangzó kérdés—feleletekkel, századunk felgyorsult sodrása ölt alakot, s kényszerít döntést, megoldást, percnyi tűnődésre sem hagyva időt. Ráérő szakértők kiszámították: száz esztendeje a születés időpontjában használatos javak-eszközök 80 —90 százaléka még az átlagéletkor lepergésekor is használatos volt, ám a látomásszerű homokóra napjainkra megfordult; most a születőt övező tárgyakjavak 80—90 százalékának sorsa beteljesedik és eltűnik az átlagnemzedékkel együtt. Tűnődve ismételjük: bizony, a jövő periszkópjának látómezején mindegyre újabb gyártmányok tűnnek fel, szakadékba lökve elődeiket, a jelen egész iparágait. A történelem rafinált kérdezősködése így hát egyetlen roppant jelentőségű választ provokál: lehet-e, és hogyan lehet e változások közepette nemzetek emberianyagi erőit éppen a legkifizetődőbb, s éppen a leggyorsabb haladást megalapozó kombinációiban egyesíteni? Erről van szó. Öt esztendeje módosítottuk a gazdaság tervezési, irányítási rendszerét, az akkor már több mint egy évtizede bevált gazdaságpolitika új eszközeit teremtve meg. Január 1-én múlt fél évtizede, hogy érvénybe lépett a változás, amely sokáig a reform, az új mechanizmus elnevezéseket viselte. Napjainkban már régen nem reform, hanem rend, nem új, hanem csak mechanizmus. Fél évtizedes évfordulóján pedig nem pohárköszöntők, hanem viták köszöntik; rendjén valóan, hiszen ez illik lényegéhez. Mert ez a lényeg: csupa pátoszmentes mérlegelés, csupa prózai kalkuláció, már-már csupa kályhacsődöntés. Igaz, ezek most a históriai homokóra homokszemei. Korunkban erről van szó. Erről, a válasz fogalmazásáról. Így hát jó okkal tekintünk most el az évfordulón illendő tényfelsorolástól; ennyi és annyi 1968-tól a nemzeti jövedelem, a külkereskedelmi mérleg, a termelékenység, a reáljövedelem. Mindez, persze, eredendően bizonyító erejű lenne, csak éppen nem ez az a legfontosabb, amit bizonyítani érdemes. Legfontosabb: a módszer, ahogyan most fogalmazzuk a választ korunk kérdéseire. E helyütt monoton ismétléssé laposodik gondolatsorunk: hogyan lehet a legkifizetődőbben eldönteni, milyen kabátra és bányakombájnra lesz most és tíz év múlva szükség? Sokáig meggyőződéssel, sőt történelmi indokkal vallottuk: erre abban a nagy épületben lehet igazán jól felelni, ahol pontosan számon tartanak minden kabát- és kombájnigényt, meg azt is, hogy mennyi szövetünk, acélunk van hozzá. Később kiderült: ebben a házban csak pontatlanul, tehát társadalmi ráfizetéssel tartható számon mindez. Nem azért, mintha rosszul számolnának, hanem, mert nem is ezt kell számolniuk. A gazdaságirányítás változásának igazi előnye — első látásra így tűnhet — a reform belső lényegének mond ellent. Végtére is tények illenének a gazdálkodáshoz, s ehelyett szemléletről beszélünk, adatsorokat kellene idéznünk, ehelyett a közgondolkodás változó erőterét ábrázoljuk. A legfontosabb ugyanis — öt esztendő legbőségesebben akkumulált energiáit is itt lelhetjük —, hogy a reform társadalmivá tette a történelmi válaszok megfogalmazását! Nem is csak arra gondolunk ezúttal, hogy a válaszok — döntések — rendszere ésszerűbb, humanizáltabb, s hogy a kabát színéről a kabátgyártóknál, a szénhidrogénprogramról pedig kormányzati üléstermekben határoznak. Még a ferde tükröződésekből, még a visszájáról visszaverődő nézethullámhosszokon is ez a társadalmivá érett válaszfogalmazás tűnik elénk. Gondoljuk meg, hogyan vált közüggyé a gazdaságfejlődés irányvonala, csevegéstémává az export, családi kalkulációvá a részesedési alap, tsz-vitatkozássá a sertéstenyésztés; mi több, még az is, aki a reformmal polemizál, akarva-akaratlan, értőn és értetlenül bár, de csak részeseként teheti. Vitatni lehet, kell is gazdasági közügyeinket, de öt év múltán, lám, hol vagyunk már attól, hogy ez a közügy nem több végrehajtásnál, a vita tervalkudozásnál, a döntés nyilvánosságra hozatalnál? Ha ezt a változást felmutatva összegezzük a megújító öt esztendőt, méghozzá csakis a történelmi válaszfogalmazás hatékonyságát vizsgálva, lehet, sőt elkerülhetetlen a nem kevés hátrányos tanulságot is áttekinteni. Mindenekelőtt: a változó világhoz igazodás döntési rendszerének homálya tűnik itt elő. Mert talán éppen ebben, a döntési térkép korszerű átrajzolásában bizonyulnak túlzottan virulensnek bizonyos illúziók. Mintha a központi tervezés-irányítás a kelleténél kevésbé vizsgálná még ama jövőperiszkóp látómezejét, a fő folyamatokat, irányzatokat kutatva, hogy helyette netán a magasabb fokra emelt tervalkuval, immár ágazati méretű adok-veszek vitákkal, olykor meg anyagbeszerzéssel vagy értékesítési diszpécserteendőkkel foglalkozzék. Úgy tűnik másrészt, mintha a kelleténél több lenne ama illúzióból is, amely kabát- és kombájngyártók egyezkedésére, a piac optimalizáló varázslatára alapoz (hiányok és monopolszervezetek közegében), jóllehet, már a múlt század végén kiderült a pőre valóság, hogy ez az egyezkedés nélkülözhetetlen jelzéseket ad ugyan, de — önmagában a piac nem szabályoz, nem is optimalizál. Mintha, továbbá, kissé homályos lenne még a társadalmi és a csoportérdek egymásrautaltsága. Ámbár tény és való, az öt esztendeje meghirdetett alapelv — ami jó a népgazdaságnak, legyen jó a vállalatnak is — még nem valósulhatott meg, azért sem, mert nincs pénzünk hozzá, s éppen azért nincs, mert azt is finanszírozzuk, ami éppenséggel nem jó a népgazdaságnak, következésképp, kevesebb jut arra, ami jó. Igaz az is, hogy a szemléleti tőke, amit az imént legfőbb haszonként említettünk, talán itt, a csoport- és a közérdek összhangjának erősítésében szorul még igazán gyarapításra. Egyetlen példázat: kialakulóban napjaink sajátos vállalati versengése, miként lehetne bekerülni ama negyven-ötvenek klubjába, amelyben (a hiedelmek szerint) nem csak több központi figyelemre, de újabb közpénzekre is lehet majd szert tenni. Amiről — köztudomásúan — már csak azért sem lehet szó, mert nincs hirtelenében több pénz a költségvetés kaszszájában, arról nem is szólva: vajon hasznos-e a kor igazi kérdéseit, az olykor gyötrelmes önmegújításra kényszerítő kérdéseket nem meghallani. Hasznos-e? Felel erre — az elvi lényeg összegezésével és a feladatok meghatározásával — a Központi Bizottság állásfoglalása: „A... gazdaságirányítási rendszer alkalmas és hatékony eszközként szolgálja a szocialista tervgazdálkodást, a szocialista építés céljait. A gazdasági irányítás fejlesztése azonban továbbra is feladat, hasznosítani kell az elmúlt évek tapasztalatait, és szem előtt kell tartani, hogy a fejlődés folyamatában változnak a feltételek, új technika lép be és új szervezés bontakozik ki, növekednek a követelmények az irányítással szemben.” TABOR ANDRÁS 1973. JANUÁR 2. KEDD 3