Magyar Hírlap, 1973. január (6. évfolyam, 1-30. szám)

1973-01-02 / 1. szám

MaGYAR Hírlap X "y.1' b­ft. A FORUM Hatályba lépett a bírósági és az ügyészségi törvény 1973. január 1-én hatályba lépett az igazságszolgáltatást érintő három magas szintű jogszabály. A jogalkotási prog­ramnak megfelelően, az alkotmány köve­telményeihez igazodóan kerültek meg­alkotásra a bíróság és az ügyészség szer­vezetének új jogszabályai: az 1972. évi IV. törvény a bíróságokról, az 1972. évi V. törvény a Magyar Népköztársaság ügyészségéről, valamint a polgári per­­rendtartás módosításáról szóló 1972. évi 26. számú törvényerejű rendelet.­­ Az 1972. évi IV. törvény létrehozta az egységes bírósági szervezetet. A munka­ügyi jogvitákban a vállalati döntőbizott­ságok által hozott határozatok ellen be­nyújtott kereseteket a megyénként szer­vezett munkaügyi bíróságok bírálják el. Ezzel megszűnt a munkaügyi vitákban az igazságszolgáltatás kettőssége. Az a ket­tősség, hogy korábban a vállalati mun­kaügyi döntőbizottságok határozatait a te­rületi munkaügyi döntőbizottság, néhány jogvitás ügyben — főként kártérítési ügyekben — a bíróság bírálta felül. A megszűnő gazdasági döntőbizottságok fe­ladatkörét is a bíróságok veszik át. Az új bírósági szervezet létrehozásával megvalósul az, hogy valamennyi peres eljárásban az ítélkezés irányítását egysé­gesen a Legfelsőbb Bíróság lássa el. A bírósági törvény most szabályozta a bírák választását is. Az igazságszolgáltatás egyszerűbbé té­telének további feltételeit teremtette meg a törvény azzal, hogy meghatározott ügyekben a bírósági tanács helyett ezen­túl egyesbíró jár el. De minden olyan ügyben népi ülnökök közreműködésével jár el továbbra is a bíróság, ahol szük­ség van a dolgozók közvetlen élettapasz­talatainak és véleményének érvényesíté­sére. A bíróválasztást az Igazságügyi Minisz­tériumban gondos munkával készítették elő. Elsősorban a jelenleg is bírói, mun­kaügyi, illetve gazdasági döntőbírói mun­kakörben dolgozók közül választották ki a jelölésre érdemeseket. Az előkészítő munka befejezése után az igazságügy­miniszter jelölése alapján a Népköztár­sasági Elnöki Tanácsa választotta meg a hivatásos bírákat. A megválasztott bírá­kat az igazságügy-miniszter osztotta be járásbírói, munkaügyi bírói, megyei bíró­ság bírói, illetve tanácselnöki munkakör­be és nevezte ki a megválasztott bírák közül a bíróságok vezetőit. A megalakult munkaügyi bíróságok egyelőre a volt területi munkaügyi dön­tőbizottságok székhelyén működnek. A szocialista szervezetek közötti jogviták, a gazdasági perek elintézésére a megyei bíróságokon gazdasági kollégiumok ala­kultak. A gazdasági kollégium a gazda­sági perekben ítélkező bírák testülete. A kollégiumok tagjaiból alakult ítélkező tanácsok általában ugyancsak a volt gaz­dasági döntőbizottságok székhelyén ítél­keznek. Egyidejűleg a Legfelsőbb Bírósá­gon is gazdasági és munkaügyi kollé­gium alakult a most a Legfelsőbb Bíró­ság hatáskörébe került gazdasági és mun­kaügyi perek elintézésére. Hasonló gondos előkészítés biztosította azt, hogy az ügyészi szervezet is január 1-től az alkotmányban megfogalmazott feladatainak, a különböző szervezetek iránt támasztott törvényességi követel­ményeknek és a bírósági munka támoga­tásának jegyében folytassa működését. Az igazságszolgáltatás szervezetének új munkastílusát, az ítélkezés hatékony­ságát, gyorsaságát nagymértékben elő­segítik a polgári jogi eljárás egyidejűleg hatályba lépő új szabályai is. Szolidaritási gyűlés Budapesten Szolidaritási gyűlésre került sor újév napján a SZOT rózsadombi üdülőjében. A SZOT szociálturisztikai irodájának szervezésében hazánkba látogatott mint­egy 400 olasz szakszervezeti turista talál­kozott a Vietnami Demokratikus Köztár­saság nagykövetségének képviselőivel. A lelkes hangulatú gyűlés végén D­egli Innocenti, a CGIL Központi Bizottságá­nak tagja, az ETLI alelnöke, az olasz turistacsoport nevében 500 ezer líra aján­dékot nyújtott át a vietnami nép meg­segítésére. Egymillió tonna Ünnepélyes csapolás az ózdi martinacélműben Az Ózdi Kohászati Üzemek martin­acélművének dolgozói az év közepén ha­tározták el, hogy minden eddigi terme­lési eredményüket túlszárnyalva 1972-ben egymillió tonna acélt csapolnak a re­konstrukció során újjáépített kemencék­ből. Vállalásukat becsülettel teljesítették. Vasárnap reggel nyolc órakor az egyes számú kemencénél dolgozó Szarancsik Sándor olvasztár brigádja az öntőüstbe engedte az egymilliomodik tonna acélt. Az anyagot az öntőcsarnokban Girászin Antal öntőbrigádja engedte a kokillákba. Az ünnepélyes aktuson részt vett dr. Bodnár Ferenc, a Borsod megyei pártbi­zottság első titkára, valamint Csépányi Sándor, az Ózdi Kohászati Üzemek ve­zérigazgatója is, aki a csapolásban részt vett két szocialista brigádvezetőnek át­adta a gyár jubileuma alkalmából készült bronzplakettet. Tíz martinász kiváló dol­gozó kitüntetést kapott. Az egymilliomodik tonnából készített acélöntécset a gyár történetét bemutató szabadtéri múzeumban helyezik el. Címünk: 1906 Budapest A W-'s Január 1-től postai irányítószám-rendszer Az új esztendő első országos jelentő­ségű eseménye: 1973. január 1-től a posta hivatalosan is életbe lépteti az irányító­szám-rendszert. A múlt év utolsó hónapjaiban a kül­deményeknek mintegy 20—25 százalékán már szerepelt az irányítószám. Az ör­vendetes tapasztalatban azonban hibák, félreértések is mutatkoznak. Sokan téve­désből úgy gondolják, hogy az irányító­szám a teljes címet meghatározza, s ezért helytelenül, az utcát és a házszámot el­hagyják. Ez hiba, mert az irányítószám a település, a kerület, a járás, az utolsó posta és a postafiók címét határozza meg. Az utcanévnek, házszámnak minden esetben szerepelnie kell a címben! Fontos az is, hogy az irányítószámot a telepü­lésnév előtt kell feltüntetni. Sok küldő a település után írja a számot, s ezzel megint csak bonyodalmakat okozhat, mert a postai dolgozó, az elosztásnál automatikusan az irányítószámot figyeli. Az irányítószám népszerűsítéséhez és ál­talánossá tételéhez az is hozzátartozik, hogy ne csak a címzésben, hanem a fel­adó címében is ott álljon az irányító­szám. Az 1972. december 10-től 27-ig szü­netelő propagandakampány a múlt év utolsó napjaiban újra kezdődött. Ez a fázis január 31-ig tart, amelynek során újabb ismertető szövegekkel úgyszólván naponként jelentkezik a rádió, a televí­zió és a sajtó. Az utcákon máris meg­jelentek a nagy alakú, színes plakátok, s az országban a posta 58 bélyegzőgépe is az irányítószám népszerűsítését szolgáló szöveget nyomja a küldeményekre. A holló, az irányítószám jelképe a totó­lottó szelvényeken is feltűnik. Az elmúlt évben nyomtatott és közreadott mintegy ötmillió füzetnek, amely a fővárosi és vidéki irányítószámokat tartalmazza, mintegy 50—60 százaléka már elfogyott. A további propaganda és tájékoztatás ér­dekében a debreceni Alföldi Nyomda januárban folyamatosan szállítja a füze­tek utánnyomását. Még ebben a hónap­ban az ország különböző vidékein levő kisebb és nagyobb hivatalokba kérdő­íveket juttatnak el, s egy reprezentatív felmérésben kívánnak tájékozódni az első hónap eredményéről. A tapasztala­tokat a további népszerűsítési munkában hasznosítják. Noha az irányítószám-jegyzékeket tar­talmazó füzeteket gondosan állították össze, a főváros néhány újonnan épült lakótömbje mellett talányos véletlenség­­ből a Magyar Hírlap irányítószáma is kimaradt. Olvasóink ne keressék hiába, közleményünkből írják ki, akár a leve­lezési rovatnak, akár a szerkesztőségnek íródó levelekre írják rá: 1906 Budapest. S a válaszleveleink is az irányítószám alapján jutnak el önökhöz. Ablonczy László SZEMLÉLET A fedélzet hossza húsz, szélessége tíz ** méter — hány éves a kapitány? El­ső hallásra a következő találós kérdés sem tűnik sokkal értelmesebbnek: fél­százezernyi árusítóhelyen, évente másfél százmilliárd forintért, sok tízezernyi faj­ta­ színű, méretű árut hoznak forgalom­ba — kérdés: mennyi és milyen kabátot, televíziót, kályhacsövet keresnek jövőre és tíz év múlva a boltokban? Tetézzük a hajmeresztő kérdezősködést a termelési javak képtelenségeivel: mennyi és mi­lyen gépet, műszert, kalapácsot és bánya­kombájnt kér a hazai, mi több, a világ­piac, most, januárban és tizenöt esztendő múltán? De nem érhetjük be még e ke­véske zűrzavarral, hiszen a kérdések kér­dése hátra van: vajon tizenöt év múlva csupán mai igényeik számítható szorza­tával állnak majd a pulthoz a vásárlók? Vajon — vakmerő példázatunkat folytat­va — nem lép-e vívóállásba a gázprog­ram a kályhacsőgyártással? Vajon a jö­vő periszkópjának látómezején nem tűn­nek-e fel mindegyre ismeretlen gyártmá­nyok, amelyek egyetlen mozdulattal ása­­tag emlékké változtatják elődeiket, ne­tán a jelen egész iparágait? A találós kérdések e halmazát a tör­ténelem eszelte ki, és a válaszoktól nem­zetek sorsa függ. Igen, a kor, amelyben élnünk rendeltetett, prózai döntésekké aprózza a nemzeti sorsot, a nagy ívű pá­toszt efféle kályhacső-alternatívákká ala­kítva. Igen, a kor, amely minduntalan válaszutak elé állít, nem a lovas nomá­dok támadását, hanem a műanyaggyár­tást, ma és nálunk már nem a bariká­dokat, hanem a növekedési rátát avatja sorskérdéssé. Igen, a szürke hétköznapok hártyabőre alatt, észrevétlen változások metronómlüktetésével, a pultoknál fel­felhangzó kérdés—feleletekkel, századunk felgyorsult sodrása ölt alakot, s kénysze­rít döntést, megoldást, percnyi tűnődésre sem hagyva időt. Ráérő szakértők kiszá­mították: száz esztendeje a születés idő­pontjában használatos javak-eszközök 80 —90 százaléka még az átlagéletkor le­­pergésekor is használatos volt, ám a lá­tomásszerű homokóra napjainkra meg­fordult; most a születőt övező tárgyak­­javak 80—90 százalékának sorsa betelje­sedik és eltűnik az átlagnemzedékkel együtt. Tűnődve ismételjük: bizony, a jövő periszkópjának látómezején mind­egyre újabb gyártmányok tűnnek fel, szakadékba lökve elődeiket, a jelen egész iparágait. A történelem rafinált kérdezősködése így hát egyetlen roppant jelentőségű vá­laszt provokál: lehet-e, és hogyan lehet e változások közepette nemzetek emberi­anyagi erőit éppen a legkifizetődőbb, s éppen a leggyorsabb haladást megalapozó kombinációiban egyesíteni? Erről van szó. Öt esztendeje módosítottuk a gazdaság tervezési, irányítási rendszerét, az akkor már több mint egy évtizede bevált gazdaságpolitika új eszközeit teremtve meg. Január 1-én múlt fél évtizede, hogy érvénybe lépett a változás, amely sokáig a reform, az új mechanizmus elnevezé­seket viselte. Napjainkban már régen nem reform, hanem rend, nem új, hanem csak mechanizmus. Fél évtizedes évfor­dulóján pedig nem pohárköszöntők, ha­nem viták köszöntik; rendjén valóan, hi­szen ez illik lényegéhez. Mert ez a lé­nyeg: csupa pátoszmentes mérlegelés, csupa prózai kalkuláció, már-már csupa kályhacsődöntés. Igaz, ezek most a his­tóriai homokóra homokszemei. Korunk­ban erről van szó. Erről, a válasz fogalmazásáról. Így hát jó okkal tekintünk most el az évfordu­lón illendő tényfelsorolástól; ennyi és annyi 1968-tól a nemzeti jövedelem, a külkereskedelmi mérleg, a termelékeny­ség, a reáljövedelem. Mindez, persze, ere­dendően bizonyító erejű lenne, csak ép­pen­ nem ez az a legfontosabb, amit bi­zonyítani érdemes. Legfontosabb: a mód­szer, ahogyan most fogalmazzuk a választ korunk kérdéseire. E helyütt monoton ismétléssé laposo­dik gondolatsorunk: hogyan lehet a leg­kifizetődőbben eldönteni, milyen kabátra és bányakombájnra lesz most és tíz év múlva szükség? Sokáig meggyőződéssel, sőt történelmi indokkal vallottuk: erre abban a nagy épületben lehet igazán jól felelni, ahol pontosan számon tartanak minden kabát- és kombájnigényt, meg azt is, hogy mennyi szövetünk, acélunk van hozzá. Később kiderült: ebben a ház­ban csak pontatlanul, tehát társadalmi ráfizetéssel tartható számon mindez. Nem azért, mintha rosszul számolnának, ha­nem, mert nem is ezt kell számolniuk. A gazdaságirányítás változásának iga­­­­zi előnye — első látásra így tűn­het — a reform belső lényegének mond ellent. Végtére is tények illenének a gaz­dálkodáshoz, s ehelyett szemléletről be­szélünk, adatsorokat kellene idéznünk, ehelyett a közgondolkodás változó erőte­rét ábrázoljuk. A legfontosabb ugyanis — öt esztendő legbőségesebben akkumu­lált energiáit is itt lelhetjük —, hogy a reform társadalmivá tette a történelmi válaszok megfogalmazását! Nem is csak arra gondolunk ezúttal, hogy a válaszok — döntések — rendszere ésszerűbb, hu­­manizáltabb, s hogy a kabát színéről a kabátgyártóknál, a szénhidrogénprogram­­ról pedig kormányzati üléstermekben ha­tároznak. Még a ferde tükröződésekből, még a visszájáról visszaverődő nézethul­­lámhosszokon is ez a társadalmivá érett válaszfogalmazás tűnik elénk. Gondol­juk meg, hogyan vált közüggyé a gazda­ságfejlődés irányvonala, csevegéstémává az export, családi kalkulációvá a része­sedési alap, tsz-vitatkozássá a sertéste­nyésztés; mi több, még az is, aki a re­formmal polemizál, akarva-akaratlan, ér­tőn és értetlenül bár, de csak részeseként teheti. Vitatni lehet, kell is gazdasági köz­­ügyeinket, de öt év múltán, lám, hol va­gyunk már attól, hogy ez a közügy nem több végrehajtásnál, a vita tervalku­dozásnál, a döntés nyilvánosságra ho­zatalnál? Ha ezt a változást felmutatva összegez­zük a megújító öt esztendőt, méghozzá csakis a történelmi válaszfogalmazás ha­tékonyságát vizsgálva, lehet, sőt elkerül­hetetlen a nem kevés hátrányos tanul­ságot is áttekinteni. Mindenekelőtt: a változó világhoz igazodás döntési rend­szerének homálya tűnik itt elő. Mert ta­lán éppen ebben, a döntési térkép kor­szerű átrajzolásában bizonyulnak túlzot­tan virulensnek bizonyos illúziók. Mint­ha a központi tervezés-irányítás a kelle­ténél kevésbé vizsgálná még ama jövő­periszkóp látómezejét, a fő folyamato­kat, irányzatokat kutatva, hogy helyette netán a magasabb fokra emelt tervalku­val, immár ágazati méretű adok-veszek vitákkal, olykor meg anyagbeszerzéssel vagy értékesítési diszpécserteendőkkel foglalkozzék. Úgy tűnik másrészt, mint­ha a kelleténél több lenne ama illúzióból is, amely kabát- és kombájngyártók egyezkedésére, a piac optimalizáló va­rázslatára alapoz (hiányok és monopol­­szervezetek közegében), jóllehet, már a múlt század végén kiderült a pőre való­ság, hogy­­ ez az egyezkedés nélkülözhe­tetlen jelzéseket ad ugyan, de — önmagá­ban a piac nem szabályoz, nem is optimali­zál. Mintha, továbbá, kissé homályos len­ne még a társadalmi és a csoportérdek egymásrautaltsága. Ámbár tény és való, az öt esztendeje meghirdetett alapelv — ami jó a népgazdaságnak, legyen jó a vállalatnak is — még nem valósulhatott meg, azért sem, mert nincs pénzünk hoz­zá, s éppen azért nincs, mert azt is finanszírozzuk, ami éppenséggel nem jó a népgazdaságnak, következésképp, ke­vesebb jut arra, ami jó. Igaz az is, hogy a szemléleti tőke, amit az imént legfőbb haszonként említettünk, talán itt, a cso­port- és a közérdek összhangjának erősí­tésében szorul még igazán gyarapításra. Egyetlen példázat: kialakulóban napjaink sajátos vállalati versengése, miként le­hetne bekerülni ama negyven-ötvenek klubjába, amelyben (a hiedelmek sze­rint) nem csak több központi figyelemre, de újabb közpénzekre is lehet majd szert tenni. Amiről — köztudomásúan — már csak azért sem lehet szó, mert nincs hir­­telenében több pénz a költségvetés kasz­­szájában, arról nem is szólva: vajon hasz­nos-e a kor igazi kérdéseit, az olykor gyötrelmes önmegújításra kényszerítő kérdéseket nem meghallani. H­asznos-e? Felel erre — az elvi lényeg összegezésével és a feladatok meghatá­rozásával — a Központi Bizottság állásfog­lalása: „A... gazdaságirányítási rendszer alkalmas és hatékony eszközként szolgál­ja a szocialista tervgazdálkodást, a szo­cialista építés céljait. A gazdasági irányí­tás fejlesztése azonban továbbra is fel­adat, hasznosítani kell az elmúlt évek ta­pasztalatait, és szem előtt kell tartani, hogy a fejlődés folyamatában változnak a feltételek, új technika lép be és új szervezés bontakozik ki, növekednek a követelmények az irányítással szemben.” TABOR­ ANDRÁS 1973. JANUÁR 2. KEDD 3

Next