Magyar Hírlap, 1973. május (6. évfolyam, 119-148. szám)

1973-05-02 / 119. szám

« ----------------- v./,-,,«. 4.... A TITT-. ¡\nrff}/\ ERZJA mordvin származása nemcsupán~azért érdekes, mivel a nép, amelyből származik finnugor eredetű, rokon a magyarral — hanem azért is, mert maga a fölvett vezetéknév népének egyik ágára utal. (Eredeti neve Sztepan Dmitrijevics Nyefedov.) Erzja tudja azt a titkot, ami kevesek sajátja; miként lehet lelket lehelni a holt anyagba, hogyan lehet az öreg fából elővarázsolni nemcsak az arcvonásokat, hanem azt is, ami az arcvonások mögött van: a szellemet, a személyiséget. A mester 1876-ban született a szibériai kormányzóságban, művészi érlelődésének első idejében szemmel láthatólag az európai szecesszióval találkozott, s alighanem 1906—14 közötti olaszországi tartózkodása idején kerülhetett közel Medardo Rosso művészetéhez. Művészettörténeti adatok híján erre csak következtethetünk, de portréplasztikái meglehetős egyértelműséggel tanúskodnak erről. Talán azzal a különbséggel, hogy Erzsa, aki valóságos mestere a fafaragásnak, a rönkökből, gyökerekből kifaragott arcok húsrészeit nagyvonalúan mintázza meg, tömbszerű egyszerűséggel, míg a szeszélyesebb, a szecesszió formavilágára emlékeztető hajrészeket és az arcok körítését érintetlenül hagyja. A fa természetes szépsége nemcsak hogy érvényesül, hanem a simán mintázott arcfelületekkel mintegy ellenpontot is képez. A szovjet művész hosszú élete során sokfelé járt a világban, sokszor hazájától távol élt, s lehetséges, hogy éppen ez a távollét, az ifjúkor iránti nosztalgia eredményezte azt, hogy kiszakadva a szülőföld éltető és mindig megújító környezetéből, kénytelen volt egyedül saját szemléletéhez hű maradni. Ennek eredményeként több évtizedes pályája során művészetének alapvonásai csak rezzenetnyit változtak. Erzsa budapesti, műcsarnokbeli kiállításának különös aktualitást ad az, hogy egyre több szobrászművészünk fordul a fafaragás technikájához, s most a felsorakoztatott művek is hozzásegíthetik őket ■saját problémáik tisztázásához ^V\ ■«ÖbÁ GALÁNTAI GYÖRGY. Jó Ahány évtizedes gyakorlat után is sokszor váratlanul jön rá az ember pofonegyszerű dolgok nyitjára. Így például: a szeretlek sok mindent jelenthet. S hogy mi mindent, az attól a szituációtól függ, amelyben az egyszerű kijelentés elhangzik. Az ilyesfajta variáció jelentkezhet irodalmi beágyazottságban, drámai szituációkban, vagy ha ezt a tőmondatot úgy fogom fel, mint egy zenedarab egyszerű frázisát, akkor zenei variációként is. S mint zenei frázis: lehet egyszerű témavariáció, vagy netán témamegfordítás, pusztán hangzástest, netán ritmusképlet, felcsendülhet egyetlen hangszeren , s a hangszer színe révén más lesz fuvolán, mint orgonán, s ismét más, ha hegedűhúron vagy a zongora húrjainak rezdülése révén csendül fel — de megszólalhat harmonizálva egy zenekar együttesében is. — Aligha véletlen, hogy korunkban — és különösen az ifjúság körében — egyre nagyobb teret hódít a preklasszikus zene, az olyan, amelyik tiszta hangzásképletekkel és ritmusképletekkel dolgozik, amely egyetlen zenei alapszituációt, gondolatot variál, s nélkülözi a romantika pszichikai vagy a külső világ valóságát lefestő, képsorait. Annál érthetetlenebb, hogy a képzőművészetben még mindig milyen idegenkedés fogadja azokat, akik — akár végcélként, akár egy majdani szintézis első lépcsőjeként — vizuális elemeket variálnak, kombinálnak — figyelik az alapjel, a nyers képzőművészeti gondolati mag változását a különböző képi szituációkban. Galántai is azok közé tartozik — tanúságul szolgálhat erre a Műegyetem diákszállójában rendezett kiállítása. —, akik konok következetességgel, intellektuális fegyelemmel és feszültséggel igyekeznek a dolgok végére járni, végig követni a vizuális gondolatot születése pillanatától a haláléig vagy egyszerű csírázásától a teljes kibomlásig. '/‘TMI ORTUTAY TAMÁS ÉS SOMOGYI PÁL arra vállalkoztak, hogy a szolnoki Kisgyep alközpont óvodája részére olyan bútorokat tervezzenek, amelyek a maguk módján szinte visszhangozzák Galántai problémáit. Arra törekedtek, hogy az óvoda berendezését néhány alapelemre redukálják, de úgy, hogy ezekből gazdag szín- és formabeli variánsokat lehessen képezni, fokozván a gyermeki fantázia működését, kielégítve a kicsinyek játékosteremtő ösztönét. Lényegében egyrészt háromféleképpen variálható — ajtós, fiókos, vagy áttört bútornak használható — kockaelemet terveztek, másrészt pedig olyan hullámvonalú karfával ellátott székeket, amelyek egymásba fordíthatók, s így összeilleszthetőek. A tervezőpár rendkívül fontos feladatot tűzött maga elé, s a Fészek Klub jó szolgálatot tett, amikor e kísérlet kiállításának helyet biztosított. Más kérdés, hogy a tervezőpárnak mennyiben sikerült a feladatot megoldania, a gondolatot véghezvinnie? Kétségtelenül hiányérzeteink támadnak: a székek például csak kettesével illeszthetőek össze, kombinációs lehetőségük szűk, nem alkalmasak arra, hogy — adandó alkalommal a gyerek képzeletét követve — tornyokká, netán vonatokká módosuljanak. A két tervező kissé túlságosan is felnőtt fejjel képzelte el atárgyakat, s nem tudott eléggé gyerekké válni ahhoz, hogy feltételezett közönsége igényét kielégítse. Ugyanakkor a tíz milliméteres rétegelt lemezből készült elemek túlságosan nehezek, emellett lakkozásuk nem kopásálló, így aligha felelnek meg gyakorlati rendeltetésüknek. Mindenképpen jó azonban, hogy művészeink az óvodás „közönségre” is gondolnak, reméljük, terveiket csak egy későbbi, kísérleti megoldás előmunkálatának tekintik. Bojár Iván KIÁLLÍTÁSRÓL KIÁLLÍTÁSRA • X'vi'y a WvQ S 1973. MÁJUS 2. SZERDA ___________________________________KULTÚRA-MŰVÉSZET____________________________________________MAGYAR HÍRAP Utópia | Bemutató a!^2 ^Színháziján A 25. SZÍNMÁZ Hernádi Gyula két — korábban: P- ca^TvVnár előadott''— darabjának hamutá^Ajnai ismét tovább lépett a maga választotta úton: korunk fontos kérdéseiről beszél akkor is, amikor az emberiség évszázados vágyairól beszél, a tartalom adekvát formáinak szenvedélyes kutatásával pedig új hangon szólal meg, újfajta kapcsolatot teremt velünk, anélkül, hogy a formai újdonságok, az előadás „avantgarde” stílusa valamiféle öncélú bravúrok hajszolásának érzetét keltené. A két — eredetileg egész estét betöltő — darab mostani egyfelvonásos változata (még ez a meglehetősen tág meghatározás sem egészen igaz) a líra, a filozófiai és történelmi dialógus, a gondolati próza, az esszé és a dráma elemeiből ötvöződik olyan hőfokon, hogy vitára késztető gondolatiságával is öntörvényű drámai egységet teremt. Az ésszerű igazságok deformálódásainak, bomlási folyamatainak nyomon követését, az értelmes felismerések szakralizációjának, irracionalizmusba torzulásának elemzését, a forradalmi cselekvés emberi felelősségét, a döntések súlyát. Hernádi gondolatvilága és mondanivalója mindezt magába foglalja, de olyan módon, hogy a színház a két darabot (a múlt században játszódó Falansztert, s valahol az eljövendő évezredben játszódó Antikrisztust) az egymással összecsengő, egymásra rímelő, egymással tartalmi öszszefüggésben álló kétféle világegyetemet erőszakoltság nélkül kapcsolhatta össze egyetlen színházi estjébe. (A műnek részletes, tartalmi, művészi elemzésére ez alkalommal nem térünk ki, a pécsi bemutatók nyomán már kifejtettük álláspontunkat.) A PRODUKCIÓ RENDEZŐJE, Szigeti Károly érzékeny intellektussal, mély belső felelősségérzettel közeledett a megelevenítésnek tulajdonképpen ellenálló mű gondolati anyagához. Eleve tudomásul vette és vállalta, hogy a teljesség tolmácsolása lehetetlen, mert a néző érzékszerveinek befogadóképessége véges, hiszen asszociációs készségének egyszerre kellene működnie a látvány, a mozgás, a hang, a történelemfilozófia, az etika, a zene, a közgazdaság és a pszichológia tartományaiban, s hogy mindez lényegesen több, mint amennyit magába inni, értelemmel követni képes; az előadás a néző számára a követelmények egész rendszerének parancsait közvetíti. Szigeti érvényesíti azt a felismerést, hogy külön-külön mindannyian csak részleteket dolgozhatunk fel magunkban, s hogy a túlságosan sok természetszerűen teremti meg azokat a bizonyos ,szabad vegyértékeket’’, amelyeket mindenki a maga indulatai, befogadóképessége, ismeretanyaga és beállítottsága alapján tölt ki összefüggő egésszé. A produkció szellemi izgalma így a magasfeszültségű áramok erősségével fogja meg a részvevőt, mert a nézőből ugyanekkor részvevő válik. A gond, a felelősség és gyötrődés alanyává lesz, még akkor is, ha időnként — éppen a megvalósítás helyenkénti zökkenői miatt — „kívül kerül” a drámán, s egy-egy pillanatra ismét „tudja”, hogy csak színházban ül, egy előadáson, ahol világítanak, énekelnek, díszletelemeket emelnek, egyszóval: „manipulálnak”. A rendezés vállalja ennek ódiumát, beleépíti a maga értelmező és elemző, megjelenítő erőfeszítésének sorába. A darabok cselekményének vázlatai szinte semmit sem közvetíthetnek a produkció összhatásából: ha ideírjuk, hogy az első dráma egy amerikai falanszterkísérlet bukásának története, az ellenséges külvilág sikeres támadásának krónikája: a semminél is kevesebbet mondunk. Ugyanilyen elkerülhetetlen, de megengedhetetlen vulgarizálással fogalmazható meg az „Antikrisztus” cselekménye is: Solarnak, a messzi jövendő évezredek felsőbbrendű emberének eljövetele, akinek azzal kell megküzdenie, hogy a tiszta ráció születő uralmát az emberi butaság, hiszékenység, fanatizmus és képmutatás bomlasztja semmivé. Ami összeköti a két drámát: a „megváltás” hamis útjainak lehetetlensége, s e hamis utak következetes végiggondolása, az értelem és a megoldást kutató szenvedély erejével — sok tekintetben vitatható módon. Mindkét rész legfőbb szerepét Iglódi István alakítja: a Falanszterben ő játssza Considerant-t, aki gyilkossá lesz, hogy megvédelmezzen ,egy magasabb igazságot — az Antikrisztusban — eleveníti meg Solart, aki inkább elpusztul, minthogy hamis megváltóként imádhatóvá istenüljön. Szellemi teljesítménye egyenrangú a színészi bravúrral, amelyet hallatlan következetességgel kovácsol: nincs egyetlen hamis hangja, egyetlen „eljátszott” pillanata sem. A NÉPES SZEREPLŐGÁRDÁBÓL Jordán Tamást (egy önmagát gyilkossággal vádoló rabszolga mártíralakjaként), Jobba Gabit (a falanszteralapító Francis Wright megformálóját), Bajcsay Máriát (Kátéként és Maria Vilarként) jegyeztük fel. Igazságtalanság, hogy nincs módunk legalább felsorolni a többi szereplőt is, de talán némi kárpótlást jelent, ha emlékeztetünk rá: a színház maga választotta stílusa az alázatos, közös célra szövetkezett kollektív teljesítmény irányába mutat, amelyben együtt és egyszerre összegeződik valamennyi egyéni erőfeszítés. A színház együttese sikerrel szolgálta célkitűzését, hogy a „kísérlet” fogalmának visszaadja azt a rangot szellemi életünkben, amelyet néhol már-már elfedni látszott a kuriózumok keresésének gyakorlata. Geszti Pál Péntek délután a Nemzeti Galériában Finn kulturális hét kezdődik Május 3-a és 10-e között finnkulturális hetet rendeznek fővárosunkban. Az igen változatos műsorú eseménysorozatra — amelyre egyébként a magyar—finn kulturális munkaterv alapján kerül sor — magas szintű finn delegáció érkezik hazánkba, Marjatta Väänänen asszony, finn oktatásügyiminiszter vezetésével. A delegáció tagjai: Heikki Hossa, finn oktatásügyi miniszterhelyettes, Kaarina Virolainen, a Finn-Magyar Társaság elnöke, Joonas Kokkonen, a Finn Tudományos Akadémia tagja, Kalervo Siikala, a finn oktatásügyi minisztérium nemzetközi ügyek osztályának vezetője, Arvi Kivimaa, aFinn Nemzeti Színház főigazgatója, dr. Vainö Kaukonen, a finn—magyar kulturális vegyes bizottság finn elnöke, Riiva-Liisa Elomaa, az oktatásügyi minisztérium nemzetközi osztályának titkára, valamint Paul Jyrkynkolko, a Finn Köztársaság budapesti nagykövete. Megkértük Ritva-Liisa Elomaa aszszonyt, a küldöttség főmegbízottját, aki a szervezésben is oroszlánrészt vállalt, hogy mondja el lapunk számára ennek a hétnek történetét és programját. — Ön tudja, milyen nagy súlyt fektetünk mi, finnek általában a jó kapcsolatok kiépítésére, és hogy politikai téren is igyekszünk erőnkhöz mérten kivenni részünket az egészséges összeköttetések létrehozásában. S mivel azt tartjuk, hogy két ország viszonyát igen jelentős mértékben befolyásolhatják a kulturális kapcsolatok, minden erővel azon vagyunk, hogy ezt előmozdítsuk. Tükrözi ezt már úgy hiszem maga a delegáció összetétele is, valamint az a tény, hogy a finn kulturális hét védnökségét az önök Elnöki Tanácsának elnöke, Losonczi Pál mellett Kekkonen elnök vállalta. Kulturális külkapcsolataink egészében a finn—magyar összeköttetések kiemelkedően jónak és széles körűnek mondhatók. Legintenzívebbek talán oktatásügyi kapcsolataink — ösztöndíjasok, oktatók, pedagógiai tapasztalatok cseréje stb. —; külön említem a könyvkiadás ugyan magánkiadók vonalán zajló, de szintén államilag ösztönzött viszonylatát, és aztán természetesen itt vannak az igen sokoldalú művészeti kapcsolatok. Éppen ezeknek a demonstrálására és előmozdítására szolgál a most kezdődő hét. Az igazság az, hogy az önök művészei és együttesei az utóbbi időben többször jártak nálunk, és így mi számos „vizittel” tartozunk. Ezt szeretnénk egy reprezentatív hét keretében megvalósítani. — Tájékoztatna most magáról a programról? — A finn kulturális hetet hivatalosan pénteken nyitja meg az önök művelődésügyi minisztere, Ilku Pál és a mi oktatásügyi miniszterünk, Väänänen asszony a Magyar Nemzeti, Galériában, délután négy órakor. Itt egy időben négy (május 27-ig nyitva tartó) kiállítás is nyílik. A Finn népművészet című tárlat darabjait Nemzeti Múzeumunk gazdag anyagából állítottuk össze: fafaragások, népviseletek, szőttesek, ötvösmunkák tükrözik majd itt a finn nép művészetét. Külön tárlat anyagát képezi a speciális finn ryijy-faliszőnyegek és -takarók gyűjteménye, melynek csomózási technikája még az ókorba nyúlik vissza. Ez a takarófajta hajdan a skandináv telek elmaradhatatlan tartozéka volt. A fa az építészetben címmel a Finn Építészet Múzeuma fotókon és diákon keresztül állítja a látogató elé a fának — a finn miliő ez uralkodó anyagának — alkalmazását. És végül A finn ékszer című kiállítás 120 darab arany- és ezüsttárgy tükrében mutatja be a hagyományon alapuló, de mégis mai, modern finn ékszerművészetet. — Május 5-én és 6-án este a Finn Nemzeti Színház művészei mutatják be a budapesti Nemzetiben századvégi klaszszikusunk, Teuvo Pakkala Faúsztatyk című zenés-táncos népi játékát. Ugyancsak május 5-én még két kulturális rendezvényre kerül sor. A KKI Dorottya utcai kiállítótermében Matti Saanio fotóművész és felesége, Elsa Montell-Saanio textiltervező közös tárlata nyílik meg, este fél 8-kor pedig a Zeneakadémia kamaratermében a Voces Intimae-kvartettünk Schubert-, Sibelius- és Bartók-műveket játszik. Másnap, 6-án egy másik réteget érintő zenei eseményre is sor kerül a finn—magyar popkoncertre, amelyen a helsinki Cumulus együttes és a budapesti Neoton együttes közösen mutatkozik be. Május 7-én, hétfőn délután öt órakor finn—magyar írótalálkozó lesz a Magyar Írók Szövetségének székházában. Ugyanaznap este 8-kor veszi kezdetét a finn filmhét, amelynek során új finn játék- és rövidfilmeket láthat a budapesti közönség a Filmmúzeumban. A következő napon, május 8-án, az Odry Színpadon a helsinki Nemzeti Színház tagjai finn verseket és dalokat mutatnak be, Finn költészet, szóban és zenében címmel. Május 9-én este fél 8-kor pedig a Zeneművészeti Főiskola nagytermében jeles karmesterünk, Paavo Berglund vezényli a Magyar Állami Hangversenyzenekart. — Végezetül szeretném megemlíteni, hogy a kulturális hétideje alatt, május 5-én írja alá a Kulturális Kapcsolatok Intézetében dr. Telegdy Kováts László professzor és dr. Vainö Kaukonen akadémikus, a finn—magyar kulturális vegyes bizottság magyar és finn elnöke a bizottság 1974—75. évre szóló munkatervét. Lukácsy András Operaházunk májusi vendégművészei Az Állami Operaház két színpadán május hónapban a világhírű énekművészek egész sora lép fel. A vendégszereplések sorát Nyikola Nikolov, a nálunk is népszerű bolgár tenorista nyitja meg, aki május 1-én A trubadúr, 5-én pedig az Aida tenorfőszerepét énekli az Erkel Színházban. Napjaink egyik legkiemelkedőbb operaénekes egyénisége, Borisz Christoff három alkalommal lép fel a magyar fővárosban. Május 2-án a Don Carlos előadásán Fülöp király szerepét énekli az Erkel Színházban, 9-én és 12-én pedig az Operaházban lép fel, Doszifejt énekli Muszorgszkij Hovanscsina című zenedrámájában. Vele egyidejűleg lesz majd Budapesten Mario Del Monaco, a világ egyik legszebb hőstenor orgánumának birtokosa, aki május 10-én a Carmen Don José szerepét énekli, s ugyancsak az Erkel Színházban lép fel 15-én is, amikor Canio szerepét énekli a Bajazzókban. Ugyanezen az estén kerül előadásra a Parasztbecsület is, Turiddu szerepében Gaetano Bardinivel, Salzburg és Bayreuth ünnepelt hős terrorja az amerikai származású James King, aki hangszeres tanulmányai után baritonénekesként mutatkozott be, s csak később tért át a tenor szerepkörre. Budapesten ez alkalommal először vendégszerepel. Május 27-én az Erkel Színházban lép fel az Aida Radames szerepében.